Hogy lehet egy gyereknek megtanítani a toleranciát, együttérzést, empátiát? (beszélgetés)

köszi!igen néha(sokszor..) nem könnyű, de ugyanakkor meg nagyon jó is, hogy ennyien vannak..

most jutott eszembe még valami: a 2. gyerkőc,a 4évesem egy kisfiú, ő a legjobb szívű kisfiú volt a világon, a 3. is fiú, de ő sokkal nagyobb termetű, mint a nagyobbik fiam, majdnem 2 év van közöttük, és csak 1 méretben kisebb a ruhája, a nagyobbik fiam kis vékony, úgy kell könyörögni, hogy egyen, stb. Soha nem bántott fizikailag senkit, úgy értem, ha valaki pl a kistesó megütötte, vagy a játékkal hadonászva eltalálta, soha nem kiabált rá, inkább sírva fakadt. Izgultam is, mi lesz itt az oviban, olyan jó szíve van, hogy fogja majd magát "megvédeni". na kb fél éve, ő az első, aki üt mindenért, verekszik a kicsivel, kiabál vele, lökdösi, és nagyon irigy lett...most éppen ez a nagy feladat nálam, hogy kiderítsem miért változott meg így, és iszonyú nehéznek tűnik, hogy leszoktassam ezekről(holott mint írtam eddig a világ legjobb szívű gyereke volt, most meg teljesen kikelt magából. De lehet az van a háttérben, hogy rájött, hogy ő ilyen kicsi, és csak "így" tudja magát megvédeni, vagy érvényesülni, hogy elkezdett "uralkodni" a kicsi felett...csak meg kell vele valahogy értetnem, hogy nem ez a helyes út...

na ezek a nevelés szépségei...

minden elismerésem! :)

nem lehet könnyű négy ilyen picivel, mind egy fél óvodai csoport...de biztosan sok szépet is nyújtanak.

az ötleted pedig elgondolkodtató, ki fogom próbálni! köszi!

szia! azt már próbáltad, hogy megfordítod a dolgot?? pl te eszel egy csokit, vagy valami jó dolgot csinálsz, ami tetszik a gyerkőcnek, de nem adsz neki, sőt hangúlyozod, mmm de finom, ugye milyen jó lenne enni belőle? (ilyenkor több utat is választhatsz, vagy nem adsz neki, hiába kéri, hisztizik, tudom nehéz lesz megállni...vagy egy kis idő múlva mégis adsz neki a csokiból és megkérdezed, ugye finom volt? legközelebb te is adzs nekünk, ha kapsz egy finom csokit? előbb utóbb ki fog benne alakulni ez az érzés, meg kell éreznie azt, milyen érzés az, ha ő nem kap a csokiból, milyen az, ha irigyek vele szemben. Nem minden gyerek fogékony elsőre az empátiára, szerintem ez valamilyen szinten tanulható, viszont az is biztos, hogy veleszületett dolog(vagy nem tudom, hogyan fejezzem ki magam), van olyan gyerek, aki egyből odaadja a játékát a másiknak, vagy ad a legfinomabb csokijából(úgy, hogy a szülőnek mégcsak szólnia sem kell), más meg iszonyat önző(nek tűnik), nem ad oda semmit és ami az övé, azt úgy érzi az övé, másnak semmi köze hozzá. Nekem 4 gyerekem van, ez abszolút megfigyelhető rajtuk, de életkorral is változik a dolog(igaz ők még kicsik, a legidősebb 5,5éves, majd 4éves, 2 éves, és 3 hónapos, jó a legutóbbi nem mérvadó:)))

pl épp pár nappal ezelőtt nézegettem a kiskori viedóikat, jókat nevettünk rajtuk, milyenek is voltak. szituáció: kislányom(aki most 5,5éves) akkor kb 3-3,5éves lehet a videón, ül a kisfiam mellett(aki most 4éves, akkor kb 1,5-2éves lehetett) és fagyit eszik. Kisfiam megszólal: nyamnyamó...(egyértelmű, hogy kérne ő is a fagyiból), kislányom: sajnos elfogyott...(miközben buzgón lapátolja a szájába a fagyit a tálból..). kisfiam szomorú képet vág, de nem bántja, megérti, ekkor a videón megszólalok, na adj egy ici picit neki is...erre a kislányom ad egy (tényleg) ici-picit a kanál hegyéről...de legalább adott! és olyan édesek voltak, a kisfiam ennek megörült, ott is hagyta, ment játszani. Kislányom mára a legnagyobb "tyúkanyó" mindent megoszt mindenkivel...kisfiamnak is nagyon jó szíve van, de nála sokszor előforul, hogy nem ad a sajátjából, ilyenkor megcsinálom vele azt, amit az elején írtam, hogy én is előveszek egy csokit és "látványosan" közlöm, hogy de finom, a többiek kapnak, csak ő nem....na ekkor mindjárt tud adni a többieknek is a sajátjából...(és ilyenkor mindig megdícsérem, milyen jó szíve vean, és ennek a többiek most nagyon örülnek..) előbb utóbb ő sem lesz önző, én legalábbis remélem...(túl optimista vagyok??)

bocsi, ha hosszú lett

Kedves Nikó megértelek végső elkeseredésében és nem jókedvéből védte meg magát, hanem kényszerhelyzetben volt.A nagyobbik lányomat is arra tanítottam, ha bántanak üsd vissza és ne hagyd magadat, de ő maga soha nem volt aztán olyan helyzetben, mert könnyen beilleszkedett a közösségbe és az osztálytársak is szerették őt.

Elmondhatom nyugodtam normális általános iskolába járt és súlyos incidensről soha nem szereztünk tudomást és eléggé ritka, mint a fehérholló. Az ő korához eléggé talpraesett volt. Nagyon is megértem a bánatodat. Sajnos az oktatási intézmények nem egyformák. Kívánok tiszta szívemből neked sok szerencsét és a fiad szerezzen magának rendes barátokat. Üdv.Ágnes

Nekem is már ez volt az utolsó lehetőség hidd el. Sokszor voltam bent az oviban mikor a gyerek sírva jött haza, és nem tudtak mit tenni. Volt hogy beszéltem azzal a kisgyerekkel is aki bántja. Szinte megfenyegettem. 2 napig tartott. Végül az óvónénik súgták meg,hogy mondjam a gyereknek,hogy adja vissza. Ez működött.

Amugy ha jobban belegondolunk mióta viág a világ ez mindig is igy működött. A gyengéket mindig elnyomták. Az állatvilágban is igy van. A gyengék elpusztulnak.

Én azóta arra nevelem a fiamat,most 12 éves,hogy soha ne bántson senkit, de ha megütik akkor azt adja vissza. 10 évesen egy másik suliba irattam át mert elköltöztünk akkor 4.-es volt. Kifogta egy gyerek magának és állandóan szívta a vérét meg terrorizálta. Most 6.-osztályos,és most telt be nála a pohár. Ugy megagyalta a gyereket,hogy még az anyja is felment a suliba. Én felhívta az osztályfőnököt,hogy mégis mondja el mi volt , és ő mondta,hogy már éppen ideje volt a fiamnak,hogy megtegye ezt a lépést,mert már mindenki kivolt a másik kölyökre. Azóta hozzá sem szól.

De a lényeg,hogy ebből is látszik,hogy ezzel a neveléssel nem egy állatot neveltem, hiszen sokat türt előtte.

Szerintem egy melegszívű gyermek,akinek nem tetszik

a sok kritika.

Mert nem ők nevelték,és 3 év félre nevelést az ovónők nem tudnak korrigálni. Persze rászólnak,de az már nem sokat jelent a gyermek szempontjából. Én is igy voltam a fiammal,mindig bántották,én meg otthon súlykoltam bele,hogy nem szabad verekedni stb. Aztán mikor az egyik gyerek 2 év terror után ketté törte a hátán a kisszéket, akkor azt mondtam a fiamnak,hogy ha nem agyalja meg a gyereket akkor én fogom. Mikor jól megverte, boldogan jött haza az oviból és többet nem bántották. De ez igy volt a suliban is. :D

Arra kell megtanítani,hogy védje meg magát, bármi áron,és amikor elmeséli akkor ne szidd le.

Sztem meg nem lehet mindent lerendezni azzal, hogy ő még gyerek. Gyerekkorban kell megtanulnia ezeket a dolgokat.

Sajnos, Dina2 - nem tudsz mást tenni, mint rendszeresen elismétled neki ezeket a dolgokat, rászólsz, ha vmit nem jól csinál - csak így tanulhat. Valamennyire lehet alakítani őket.

Az én nagyfiam (10 éves!) pl. nagyon nem akart soha bocsánatot kérni, amikor pedig kellett volna. Rendszeresen figyelmeztettük, rászóltunk. Most már elértük azt, hogy legalább használja ezt a szót.

Igenis odafigyeléssel, kitartással, türelemmel lehet rajtuk változtatni.

nem sürgetem, tanácsot kérek csak.

de gondolod, hogy ha még gyermekként nem értetem meg vele ezeknek a dolgoknak a lényegét, akkor majd lázadó kamaszként sikerülni fog?

Ezek szerint kell hozzá érzék is, hiszen ha a kicsi Nálatok is tudja a nagyobb meg nem akkor nem lehet a hiba csak a nevelésben.

Ebben az esetben a tanítás a szóba jöhető módszer - gondolom én. Ami mint írod nem sok sikerrel kecsegtet...

oké, hogy két különböző egyéniség a két testvér, nem is várhatom el, hogy egyformák legyenek.

de szeretném, ha a fiamban legalább alapkultúra szintjén bele lehetne rágni ezeket a viselkedésformákat.

nem ezt látja otthon, higgyétek el. a párommal egymással szemben, és a gyerekekkel szemben is nagyon előzékenyek vagyunk, udvariasak, stb.

de számára természetes az, hogy mi ilyenek legyünk vele szemben, ő meg nem is töri magát a viszonzásért.

nem tudom igazán magamat kifejezni, mi bánt ebben a legjobban...

tanácstalan vagyok, higgyétek el!

szülői példa? én a maximumot adom mindenkinek a környezetemben, a toleranciám igen magas, ezt már mások is megjegyezték. a gyerektől, mint gyerek olyan alap dolgokat várnék el, mint az, hogy megköszönje, ha kap valamit, hogy megkínáljon pl. a csokival, hogy ne várja el a másiktól, hogy mindent az ő kedve szerint tegyen, alkalmazkodjon kicsit a környezetéhez, segítsen annak, akinek épp szüksége van rá.

ezeket a dolgokat a négyévesem szó nélkül megteszi, sőt még többet is, aminek nagyon örülünk, s persze ezzel méginkább ösztönözzük ezekre, és természetesen ezt látja otthon is-tehát utánoz.

a fiamból mindezek hiányoznak. mindent természetesnek vesz, ami az ő javát szolgálja. nem érdekli, hogy a másiknak hogy esik, amit mond, vagy tesz, vagy éppen nem tesz-pedig szépen kérem. eszébe sem jut megkínálni ha kap valamit, és megköszönni is igen nehezére esik, vagy csak egy árva mosolyt küldeni az ajándékozó felé.

magyarázom neki vég nélkül, miért van ezekre szükség, de szinte eredménytelenül.

ezért jutott eszembe, hogy ezekhez a dolgokhoz érzék kell?

Szerintem többnyire veleszületett adottságok ezek, bár sokat lehet tanulni, az is igaz.

Itt van az én két fiam. A nagyobbikból is "hiányoznak dolgok" - ahogy a fórumindító írta, a kisebbik viszont nagyon együttérző, toleráns, borzasztó érzékeny. Homlokegyenest más, mint a bátyja.

Pedig hát együtt nevelkednek, ugyanazt látják és mégsem egyformák.

örülök, hogy ezen gondolkodsz, de ezt szerintem sem lehet "tanítani"..

ezt kell hogy lássa tőletek, ő azt tanulja.

számára a szülei az etalonok, ahogy ők viselkednek, az a helyes, az ő értékrendjük szerint építi fel a saját kis világát (most még mindenképpen)

ha azt szeretnéd, hogy toleráns legyen, azt kell látnia, hogy te is az vagy.. attól még persze elmondhatod neki hogy ez így szép és jó és ennek miért kell így lennie.. nem baj, ha érti is... de az első úgy is az, hogy te magad is toleráns, együttérző és empatikus legyél :)

sok sikert kívánok! :)

Biztosan lehet tanítani is, de születni kell rá és számít az is, hogy mit lát otthon.

Kisfiam 3 éves, kislányom 5,5.

Adok valamit nekik: a kisfiam a szemembe néz és azt mondja: "köszönöm Anya!" Kislányom futtában odaveti "köszi".

A kisfiamnak időnként eszébe jut, odajön, megölel és mondja, hogy "szeretlek téged Anya". Kislányom sosem tett ilyet.

Mindkettőt ugyanúgy nevelem és neveltem, szerintem itt jön a saját egyéniség, hogy születni kell valamilyennek.