Hogyan gyászolok? Leginkább sehogy, elfogadom a tényt, hogy egy ember, akit esetleg még ismertem is, talán rokonom is volt, nincs többé ezen a világon. De én élem még egy darabig tovább az életem.
Ez így van:)Én is ezt érzem.A nagy modernizációs rohanós életünkből,pont a fontos dolgokat nem tartjuk meg hagyományként,a butaságokat meg igen.Szomorú.
Sajnos ma már a társadalom " nem kérdezem, hogy mit érez a gyászában, mert nem tudok vele mit kezdeni, mit mondani neki, inkább fejemet a homokba dugom" felé tendál.Pedig könnyebb lenne a gyászolónak, ha valaki mellette lenne, meghallgatná.
A férjem apukája halt meg 4 éve,Ő volt a legközelebbi ,akit elvesztettem-tünk.Azért is állt közel ,mert majdnem egy évet ott laktunk nála,volt időm megismerni és megszeretni.
Úgy gyászoltunk,hogy amikor meghalt ,nagyon sokszor beszélgettünk róla ,mindig szóba került.Sokat nevettünk ,mert nagyon jó fej volt az öreg és persze sírtunk is sokszor.
Amikor a nagymamám meghalt nem igazán gyászoltam .Kölcsönösen ki nem állhattuk egymást.
Fájdalmat. Egy szeretett lény elvesztését, aki már csak emlékként él bennünkk tovább. Bár sokáig úgy érezhetjük még velünk van, mert az agyunk nem akarja felfogni, hogy eltávozott közülünk és nem láthatjuk tovább. Ha sírunk is, magunk miatt sírunk, mert őt elveszítve hiányzik nekünk. Sírunk mert fáj látni az elmúlást, és el nem mondható űrt érzünk a lelkünkben nélküle. Igen magunkba fojtjuk, mert nem mondhatjuk el mindenkinek mekkora a veszteségünk, és mi a bánatunk oka. Mindenki másképpen gyászol, de lélekben azonos lehet. Nem tudom mi ilyenkor a legjobb. Talán ha a szépre emlékszünk és a boldog együtt töltött időkre. Az idő mindent széppé tesz, és a gyász fájdalma is enyhűl valamelyest. Akit valaha kötött hozzánk a szeretet, sosem lehet elfelejteni.