Gyász (beszélgetős fórum)
Szóval, három éves koromban meghalt apám. Az ő halála nyilván nem nagyon érintett meg a korom miatt. Anyám eleinte még kicipelt magával a temetőbe, de ahogy nőttem ez szép fokozatosan elmaradt, annyira, hogy már nem is emlékszem rá, mikor voltam a sírjánál, és bevallom nem is tervezem, hogy kimennék. Ahogy telnek-múlnak az évek ugye el-eltűnik az ember mellől egy-két rokon, ismerős, stb. Az igazság az, hogy eddig egyetlen élőlényt vesztettem el, aki nagyon-nagyon közel állt hozzám, a kutyámat. Őt megsirattam, meg minden. Pont az ő halála óta állok másképpen ehhez a dologhoz, mert nem akarom megint átélni azokat az érzéseket. Az idő azt mutatja, hogy jól csinálom a "dolgom" ezzel kapcsolatban, mert azóta két közeli hozzátartozóm is meghalt, és a temetésük unalmas, kényelmetlen kötelesség volt számomra, semmi több.
Biztos sokan lesznek, akik ezért elitélnek, mert ez milyen megbotránkoztató.
De nem érdekel. Ezzel senkinek semmit nem ártok. Ezt érzem, és kész. Remélem hogyha úgy hozza az élet, hogy olyan lénytől kell megválnom, akihez szorosabban kötődöm, lesz elég energiám, hogy az ő temetésük is csak kötelesség legyen számomra.
Ha valaki labdát dob felém, számítson rá, hogy visszadobják neki!
Igyekszem visszadobálni.
Tudod, így nőttem fel. Bármi rossz volt, ott voltam bűnbaknak: miatta történt. Mintha csupán azért születtem volna meg, hogy valakinek legyen kit hibáztatnia.
Aztán férjhez mentem, s megint én vagyok mindenért a bűnbak.
Napról, napra. Tudom, hogy lesz megint valami ami rossz és miattam történt...
Aztán a napokban azt vettem észre, hogy már magamban ki is mondtam: Tudod főnök, én csak azért kellek neked dolgozónak, hogy legyen kit hibáztatni.
Én így élem a mindennapokat.
Nem véletlen az, hogy kik vannak a környezetedben. Bizonyos esetekben tükröt mutatnak Neked, van, hogy tanítanak valamire, vagy fel akarják hívni a figyelmedet valamire. Ha rájössz, hogy mi dolgod velük és "teljesítitek" a feladatot, vagy eltűnnek, vagy megváltozik a viselkedésük Veled szemben.
Ha a lelked rendbejön, megtalálod a középutat a "mindenért én vagyok a hibás" és a "mindenki más a hibás, csak én nem" között
Szerintem nem az a jó, ha kemény vagy, mert akkor lehet, hogy elfojtod az érzelmeidet, ahelyett, hogy megélnéd.
De abban igaza van Kandúrnak, hogy egy idő után fel kell dolgozni, el kell engedni az érzelmeket, mert utána már csak visszahúz.
Tudod, van aki tudatosan törekszik arra, hogy fölösleges érzelemkitörésekkel ne bonyolítsa az életét.
Képek? Már nincsenek, leszedtem őket, de ettől függetlenül nagy balgaság lenne bárkiről véleményt alkotni a külseje alapján.
Ami pedig a keménységet illeti vannak emberek, akiknek sokkal több fájdalomban volt részük, mint nekem.
Azt hiszem ez inkább hozzáállás kérdése.
Csak tudod, mindig olyan nagyon magabiztosak a válaszaid, mint akit soha nem ért még fájdalom, mint aki soha nem tört még meg.
Pedig ha a fényképeidet látjuk, akkor egy érzékenyebb lelkű emberre gondolhatnánk.
Vagy pont a fájdalmak keményítettek meg?
Halt már meg olyan valaki akit nagyon szerettél?
Vagy olyan, aki közeli hozzátartozód volt?
"Kedvenc" reklámom jelmondata "Nincs idő a fájdalomra".
Röhely,manapság mindenre van idő,csak az érzésekre nincs.
Azt gondolom manapság a gyászt nem kellő képp fogadják a körülöttünk lévő emberek.És talán ez nem is az ő hibájuk,hanem az életvitelünké,hogy elfelejtjük,mivel lehet ilyenkor segiteni a fájdalmon.
2005ben el kellett temetnem az én gyönyörű,csodállatos,okos édes első férjemet,nem volt még 33éves.1évig semmire sem voltam képes.Ültem otthon,bámultam magam elég,járkáltam a ruháiban.Az elején mindenki türelmes volt,aztán eltelt 1-2hónap de én még mindig nem cseréltem le az ágyneműnket amiben utoljára aludtunk együtt.És akkor elkeztek áramlani a jó tanácsok,a kíváló pszichológus telefonszámainak formájában.
Pedig nem megbolondultam,csak közel 5év együtt élést és az álmot ,hogy leélünk együtt egy életet nem tudtam hetek alatt elengedni.
Mára felgyorsult a gyász,ahogy az életünk legtöbb része.Pedig régen,ha fájdalmas érzés volt nyílván akkor is,de természetes módon fogadták és kezelték...mára meg tedd túl magad rajta amilyen gyorsan csak megy,és az élet megy tovább,mert ha nem,tuti megbolondultál...