Érzések demens hozzátartozó kapcsán

Nem kérek segítséget, ha adsz általános tanácsot, azt megköszönöm.

Nincs mit szépíteni. Egyre rosszabb anyám állapota, nagyon demens.

Időnként úgy érzem, már csak az emlékét szeretem és már nem is azonosítom ezzel a zavart gügye nénivel.

Mégis minden pillanat, amikor felvillan valami belőle, az ajándék. Egyik este, mikor mentem beadni a gyógyszereket, felkeltettem, mert már nagyon korán elvonult aludni. Szóval tíz előtt felkeltve tudta, hogy a lánya vagyok. Úgyhogy megköszöntem neki, hogy megismer, elmondtam neki, hogy nagyon boldog vagyok olyankor és együtt sírtunk.

Egyszerre szeretném, hogy meghaljon meg azt, hogy soha, és jöjjön vissza az esze.

És félek vele találkozni, mert nem bírom idegekkel a világtalanságát meg tartok tőle, hogy megint ellenem fordul es nekemjön egy vasdarabbal

És olyan rossz, hogy valaha ő volt a világ közepe, most meg jobbára egy üres héj csak, ami eszik, szarik, levegőt vesz és fél a világtól.

Ja és igen.

Szaralaknak tartom magam, ha elszakad a cérna és kiabálok és azért is, hogy már szeretném, hogy vége legyen.

Rá nem, de erre a nyomorult betegségre azért rettentően haragszom.

És bár tudom, hogy nem tehet róla, de azért néha bennem van, hogy miért csinálja.

Máskor próbálom győzködni, hogy próbáljon emlékezni legalább csak egy kicsit. De mintha feneketlen kosárba pakolnék.

Persze zömmel igyekszem kedvesen, türelmesen, derűsen (ez a legnehezebb) jelen lenni.

Szóval cudar ez.

Még él, de gyászolom.

Még él, de már nincs velünk.