Élet egy válogatós gyerekkel: Egy kétségbeesett anyuka vallomása

Bevallom, én is álmodoztam arról, hogy a kisfiam majd családi ebéden mosolyogva szed a zöldséglevesből, meghatottan falatoz a klasszikus rántott húsból, és a sárgarépa a tányérján nem csak dekoráció lesz. Ehelyett nálunk a zöldség csak akkor kedvelt, ha elég messze van tőle – lehetőleg kontinensekre –, és a kenyeret már oviban elvitte tőle a kenyérmanó. „Kóstold meg, csak egy falat!” – hangzik el napi kétszázszor a jól ismert anyai szlogen, amely hallatán a gyerek legördül a székről, és úgy néz rám, mint egy egzotikus ragadozóra.

Miért ilyen válogatós a gyerekem?

Na igen, miért is? Az evolúció? A modern élet túl nagy választéka? Vagy csak egy isteni tréfának vagyok az alanya, amin egyes csillagjegy-csoportok jókat kuncognak? Magam sem tudom pontosan. Pedig mindent kipróbáltam már, amit a nagykönyvek írnak, meg amit az internetes anyukacsoportok ajánlanak (igen, éjszaka is görgetem a „Hogyan nevelj boldog, de evő gyereket” fórumokat), még a „ne adj enni, majd megtanulja, hogy nem lehet mindig válogatni” műfajba is belekóstoltam. Hát, a kisfiam simán legyőzte az éhséget. Az én hajam viszont kihullott. Aztán persze behódoltam.

A helyzet persze nem reménytelen – vagy hát... az optimizmusomat igyekszem nem teljesen kidobni a hűtőszekrényből –, de a könnyek gyakran inkább a nevetéssel keverednek. Például amikor egy új ételről győzködöm, és azt mondja: „Anya, ezt az állatoknak találták fel, ugye?”

Különleges ízléssel áldva (vagy verve?)

Az ismerőseim mindig azt mondják, idővel jobb lesz, majd kamaszkorára a hűtőt is megeszi. Nekem viszont egy olyan gyerekem van, akinek a garnélarák pirítva a kedvence. Mondom: garnélarák. Budapest belső kerületében, hétköznap. Másnap pedig maximum rizsnudlit enne – ami egyébként tényleg isteni, csak épp a család többi tagjának kicsit nehéz feldolgozni, hogy a „fiam végre eszik valamit!” öröme után, két hétig semmi más nem kell neki. És akkor még nem beszéltem arról, hogy zöldséget sosem hajlandó megenni, édességet sem szereti (pedig higgyétek el, próbálkoztam a csokis-palacsintával, de a válasz csak annyi: „Hogy cukorbeteg legyek?!”), és a klasszikus fehér kenyértől úgy menekül, mintha valami vírus lenne rajta. Egyedül a rizslisztes zsömle jöhet szóba, de az is csak, ha megfelelően ropogós.

Evés = veszekedés?

Sokszor veszem észre magamon, hogy szavaim egyre kényszeresebbek – kötélidegzetem nem mindig bírja, hogy legalább egy karalábélevest megkóstoljon (vagy legalább megnézze). A klasszikus „addig nem kelhetsz fel, amíg nem ettél” módszert is teszteltem már, de legfeljebb némi drámai könnyfakasztást váltott ki mindkettőnkből. A veszekedés nem visz előbbre, de ha egy anyuka kilencedik éve főz, díszít, trükközik, néha bizony kiborul a leves (amin persze ő csak mosolyog: „Anya, bármilyen ügyesen csinálod, akkor sem fogom megenni”).

Mit tanultam?

Leginkább türelmet. Meg azt, hogy a közösségi média „tökéletes családi reggelijeit” el kell engedni. Nálunk reggelente nem asztali fotózás van, hanem újabb kreatív ötletroham, hogy mibe rejtsem el a fehérjét, vitaminokat és egy pici reményt. Néha sikerül, néha nem, de azért minden este (garnélarák hiányában) reménykedem, hogy egyszer eljön a nap, amikor befal egy tányér borsófőzeléket – vagy legalább anélkül lesz 18 éves, hogy kizárólag rizsnudlin él.

Szóval, miért válogatós a gyerekem?

Talán mert különleges, talán mert csak fárasztani akar, esetleg egy gasztronómiai zseni rejtőzik benne, aki húsz év múlva Michaelin-csillagos séf lesz, és átkozni fogja a boltok hiányos garnélarák-kínálatát. Addig is, én főzök, kínálok, próbálkozom – és néha már magamon is nevetek, milyen komikus hősként küzdök a mindennapos rizslisztes zsömlék világában.