Így van jól

A második évfordulónkon érzelemmentesen közölted: vége. Nem magyarázkodtál, egyszerűen kiléptél az életemből. Úgy tűntél el nyom nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szemét módon.

Kétszer próbáltalak utolérni telefonon. Nem vetted fel. Üzenetet küldtem, nem reagáltál. Csak tudni akartam, miért történt ez így. De mivel tudomást sem vettél a próbálkozásaimról, világossá vált, hogy nincs tovább.

Borzasztóan fájt. Semmi előjelét nem láttam, hogy köztünk ne lenne valami rendben. Persze voltak vitáink, nehéz napjaink. Kinek nincsenek?

Hetekig nem voltam önmagam. Hiába agyaltam, hogy mi vezethetett odáig, hogy így lépj ki az életemből. Csak bőgtem, és bőgtem. Bántott, hogy így mentél el. Itt hagytál kétségbe esve, összetörve. Napokig rosszul voltam, émelyegtem. Persze ez ilyen zaklatott állapotban természetes – gondoltam.

Aztán ahogy múlt az idő, úgy lettem újra önmagam. A fájdalmamat ki tudtam beszélni magamból. Lili, a legjobb barátnőm támogatott. Azt mondta, ha Martin így lépett ki a kapcsolatból, érte egy könnycseppet sem érdemes ejteni. Ja, hát ha ez így menne, egyetlen szakítás sem okozna sebeket, őrült nagy fájdalmat, és önbizalomvesztést - mondtam magamban. De a beszélgetések segítettek. Sokat segítettek. Lili nem engedte, hogy magamba zuhanjak; lassan, nagyon lassan, de kezdtem újra önmagam lenni. Az az őrült fájdalom és kétségbeesés napról napra engedett a szorításból, és egyik nap arra ébredtem, hogy már nemcsak mosolyogni, hanem nevetni is tudok szívből. Nagyrészt Lilinek köszönhettem, na persze én is kellettem hozzá. Lili elvitt olyan társaságba, ahol nagyon jól éreztem magam. A társaság jót tett nekem. Időnként beültünk egy kávézóba, cukrászdába. Beszélgettünk, jókat nevetgéltünk. Vagy hol nála, hol nálam főzőcskéztünk. Éreztem, hogy jó úton haladok előre.

Aztán valami történt. Megint jöttek az émelygések. Nem értettem. Hiszen nem szorongok már, azt hiszem Martinon teljesen túl vagyok. De a hányingerek egyre szaporodtak. Terhességi teszt – pozitív. Igen, várandós vagyok. Orvos, védőnő. Az émelygések, hányások lassan elmúltak. Öröm. Egy kis csoda érkezik.

Martinnal véletlenül futottam össze az utcán. Már gömbölyödött a pocakom. Rám nézett csodálkozó szemekkel. De volt valami megvetés-féle a szemében.

- Na, te aztán nem sokáig keseregtél-mormogta az orra alatt.

- Miért? Kellett volna?- kérdeztem.

- Kié a gyerek?

- A tiéd.

- Na menj a francba! Már hogy lenne az enyém? Ne nézz már hülyének!

- A te gyereked, de én fogom felnevelni. Nyugi!

Martinnal ezután évekig nem találkoztam. Az anyukájával nemrég összefutottam egy üzletben. Vásároltunk a fiammal, aki már óvodás. Martin anyukája amikor meglátta Dávidot, a kezét a szája elé téve felsikoltott:

- Jézusom, ez a gyerek olyan, mint Martin volt kiskorában! De gyönyörű fiú!

- Anna néni, örülők, hogy találkoztunk. De most sietünk. Viszlát!

- Sziasztok drágáim!

Másnap Martin felhívott telefonon. Kicsit hezitáltam, felvegyem-e. Felvettem. Nem vagyok bunkó, mint ő volt...

- Beszélni akarok veled! A gyerekről! - Martin hangja izgatott volt.

- Nincs miről beszélnünk. Nem a te fiad. Emlékszel? Te mondtad. Hát akkor tartsd ehhez magad! Nem a te fiad.

Martin még próbálkozott párszor. De már nem ér el többé.

Mától már nem Magyarországon élünk. Telefonszámot cseréltem. Az elérhetőségemet csak megbízható emberek tudják. Lili jövő hónapban meglátogat minket.

Dávid boldog gyerek. Én pedig boldog anya vagyok.

Előttem a jövő.