Egymást maró szülők. Belefáradtam! (beszélgetős fórum)

Másik nagyszüleim meghaltak, a szüleimnek nincs tartalékuk, mert március óta nemigen van állandó munkájuk. Most úgy néz ki, bejön egy munkahely nekem, ami remek lenne.

Ez egy bonyolult sztori, sokszor laktunk külön, de végül anyagilag mindig jobban megérte, hogyha együtt lakunk.

Bocs, 22 év alatt a szüleid nem tudtak veled elköltözni egy másik lakásba? Anyóssal-apóssal együtt lakni így 22 éve? És függönnyel leválasztani téged?

Elhiszem, hogy veszekednek és frusztrált az egész család. Keress munkát és menj külön. Szüleid, a másik nagyszüleid nem tudnak segíteni?

Semmi sem tart örökké!

Fel a fejjel!

Sokszor úgy látom, hogy nincs ebből kiút. Valószínűleg nem merném bántani magam, de gyengének érzem magam, motiválatlannak. Nehéz a felszínen maradni, főleg mostanában.

Próbálkozom. Köszönöm, hogy írtál.

Meg!

22 éves vagy, előtted az élet!

Öngyilkos gondolatokat hessegesd el.

Nem ahhoz kell bátorság hanem az élethez.

Van fájdalmam nekem is, hidd el, de sosem dobnám el az életem, főleg nem mások miatt.

Dolgozz, spórolj , menekülj.

Ez a függönyös szobarész minden csak nem élet.

Annyira sajnállak!

Igazságtalan az élet.

Az. Nem fognak változni.

Egyre rosszabb lesz.

Évről évre egyre több dolog fogja idegesíteni őket.

Már 3 éve szedem, lassan több, nem tehetem le csak úgy, ráadásul konzultálnom kellene orvossal. Ahhoz pedig stabil körülmények kellenének.

Ha sírva mondom el nekik, könyörögve és az sem hatja meg őket, akkor normális hangnemben mitől változnának? Ábránd.

Nos, dobd el azt az antilóf... Nincs rá szükséged, méreg!

Ültesd le őket és ha kell torkod szakadtából mond el mit tesznek veled a veszekedésekkel.

Nem fiatalok, nem szabadna így viselkedniük.

Utálják egymást? Tegyék úgy, hogy ne halld és ne rombolják a családot.

Ezt kicsi lány, sajnos neked kell valahogy kezelned.

Tudom, hogy nehéz, sírni fogsz, mert lelkifurdalásod lesz, de tenned kell valamit.

22 éves vagyok.

Hát, már szedek antidepresszánst, ha ez az egészségbe beletartozik...

Most amúgy nincs, de a napokban talán sikerül intéznem.

Hány éves vagy?

Rá fog menni az egészséged.

Munkahelyed van?

Az a baj, hogy ők is 2 különböző generáció.

Mások a látásmódjaik és egyre rigolyásabbak.

Tudod van az a szint mikor már azon felhúzzák magukat ha valaki este kinyitja a hűtőt.

Ez csak egyre rosszabb lesz.

Sajnálom, tudom mit élsz át, és amíg ott élsz mindenkit el fognak marni mellőled.

A lelki terrorra emlékszem gyerekkorom óta... emellett nincs életem. Sosem voltam egy társaság közepe, de a covid miatt most aztán minden teljesen ellehetetlenült.

Próbáltam amúgy velük beszélni; néha azt mondják, az én érdekeimet tartják szem előtt, máskor meg meg sem hallanak egy-egy ordibálás folyamán. Emlékeztetem őket arra, hogy ennyi idősen ők nem ezt viselték el folyamat, de erre sosincs érdemi reakció.

Bocsi, de ezt a cigi, pénz dolgot nem értem.

Akkor ölik egymást mikor kevés a pénz és fogyóban a cigi?

3 generáció nuku magánélet, gondolom van lelki terror becsületesen.

Fiatal vagy. Élned kellene ahelyett, hogy te legyél köztük a felnőtt.

Ha dobbantani nem tudsz, próbálj őszintén beszélni velük.

Kisgyerekkorom óta ez a helyzet. Együtt élünk nagyszüleimmel (akik apám szülei), így még nehezebb megtalálni az egyensúlyt, amikor minden áron támogatják a fiukat, és mindig nekem kell bíráskodnom az egész család között. Emlékszem, hogy sikoltoztam és sírtam (még most is), hogy ne kiabáljanak egymással, de ez általában értelmetlen - szinte olyan, mintha a hangom nem létezne. Kis lakásban élünk, így nem tudok elrejtőzni a zajok elől, és őszintén szólva nem akarok folyamatosan menekülni otthonról. Különösen most, a vírus miatt, bár gőzerővel keresek munkát.

A veszekedéseik nagyon durvák, néha még egymást is megmarják és nekem kell elválasztanom őket. Évek óta tapasztalom, hogy nagyon félek a hangos és váratlan zajoktól, valószínűleg az otthoni sok csapkodás és ordítozás miatt.

Rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni őket, sem a köztük lévő kapcsolatot, de fáradt vagyok. Anyámnak általában igaza van, de néha ellenségként tekint rám. Apám minden kialakult veszekedést rám ken, és már unom, hogy szülőként kell viselkednem. Mindig meg kell nyugtatnom és támogatnom őket, és amikor bármelyiküket támogatom egy vita során, valamelyikük nagyon dühös / csalódott lesz, és ilyenkor bűnösnek érzem magam (mert mi van, ha túl kemény vagyok velük szemben, mi van, ha én nem vagyok eléggé támogató, miközben ők a szüleim). Fontos tudni, hogy ezek a harcok általában olyan időszakokban játszódnak le, amikor anyagi gondjaink vannak, ami manapság elég gyakori.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Néha öngyilkosságra gondolok, mert túl sok az egész, semmi örömteli nincs az életemben. Néha veszekedésre ébredek, de van, hogy nem szólnak egymáshoz egy-egy vitàs nap után (leszámítva az egész házban hallható, egymásra szórt szitkokat). Már rég észrevettem, hogy nem tudom kikapcsolni az agyam, különösen, ha találkozom a párommal vagy bármely barátommal - lelkiismeret furdalásom van, hogy eljöttem otthonról, mert mi van, ha valami komoly dolog történik. Amikor elvagyok néhány napig, szinte egész nap chatelek anyukámmal, és mások már mondták, hogy ez nem normális. Tudom, hogy el kellene engednem az oltalmazásukat, de nem tudom, hogyan, anélkül, hogy közben bűnösnek vagy önzőnek érezném magam. Különösen, hogy csak miattam nem váltak el még mindig, és már előre félek az egymásnak tett fenyegetéseik miatt, ha el kell költöznöm tőlük (miközben halálosan szeretném, de egyelőre anyagilag esélytelen).

Szomorú vagyok. Nem látom a fényt az alagút végén. A belső békém évek óta nem létezik, és elegem van abból, hogy nem élhetek békés, örömteli életet.

Már nem tudom, mit kéne tennem. Nem is akarok semmit.