Egy versszakos idézetek /+ a költő/--ABC-sorrendben (fórumjáték)

Bús mogorván ül Petike,

Ha ha ha!

Péter és bú! a mennykőbe,

Mi baja?

Anyja kémli hű szemekkel --

Jó öreg!

Azt gondolja, fiacskája

Tán beteg.

"Kell galuska, Peti fiam,

Eszel-e?"

"Dehogy eszem, dehogy eszem,

Ki vele. "

"Kell bor, édes szép fiacskám,

Iszol-e?"

"Dehogy iszom, dehogy iszom,

El vele."

"Kell-e sarkantyú csizmádra,

Petikém!

Kalpagodra toll s mentédre

Rókaprém?"

"Mit nekem toll, mit nekem prém,

Sarkantyú!

Ha szivemben, mint a róka,

Rág a bú!"

"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,

Biblia?"

"Mit nekem könyv, a beszéd mind

Szó fia.

Egy barátom van nekem csak,

A halál;

Az, tudom, hogy innen-onnan

Lekaszál."

Vörösmarty Mihály.

áll a kislány lábujjhegyre,

nyúlánkozik, ágaskodik,

ugrik, toppan, kapaszkodik.

De az alma meg sem moccan,

csak mosolyog a magasban.

És a kislány pityeregve

csüccsen, huppan le a gyepre.

Lomb közt szellő szundít csendben,

de a sírásra fölserken,

sajnálkozva néz a lányra,

és az ágat meglóbálja.

S hull az alma, örömére,

pont a kislány kötőjébe.

Kányádi Sándor.

Az az egy pillantás, amaz első édes,

Marcongló, iszonyú, de gyönyörűséges.

Repeső, örvendő, bánatos és bánó,

Felelő és kérdő, viszont szemrehányó;

Tilos, ámbár büszke egy isteni jogra,

Kárhozat', üdvösség' mennye, sötét pokla.

Kétségbe-esés, hol odavész test, lélek:

Az az egy pillantás ezt érzeti vélek!

Arany János.

zsémbes zsombék,

susu sás,

nádi szellő suhogás –

és tanulta,

egyre fújta,

mit ír a Tündér Szakács.

„Fond finom hold hulló szálát,

vedd ínyedre kormos éjjel.

Harmat hamvát fogd fogadra,

nyelvecskéddel mállaszd széjjel.

Bibés barkát hints borodba,

fodor felhőt igyál rája,

jácintot nyelj, rágj szelecskét,

hámozd hamuval tisztára,

mindet sózd meg, fűszerezd meg

színszagával friss füveknek –

ám az első fogás már ma

legyen: vízben csillag árnya.

Páskándi Géza.

Zord hét után fáradt szivemre

eljön a méla, szent vasárnap

csend a fülnek, ünnep a szemre,

ünnepe csendnek és sugárnak.

Az emberek templomba járnak.

Hajrá lelkem! zárva a boltok:

ki egyedül van, az ma boldog.

Az emberek kocsmákba járnak.

Kocsmák előtt csizmád az ünnep

köpött járdáját kopva rója:

remete vére van tebenned

vasárnapok bús álmodója.

Babits Mihály.

Vándor-madár lelkem: jól érzi magába',

Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.

Neki már e földön minden olyan fagyott!

Neki én leroskadt hideg hajlék vagyok.

Sírom ez. Kevés nap vár üresen engem -

Te, öreg barátom, te temess el engem...

Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet,

Csak, amivel ástam, ezt az ásónyelet.

Arany János.

..Üdvözöllek dicső lovag,

szép a ruhád, szép a lovad!

Mi szél hozott mondca' erre?

És mi vajon a szíved terve?

Szép vagy, mint a rózsaszál,

Ó, te kedves királylány!

Csukás István

Újra kell kezdeni mindent,

– minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

– minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Váci Mihály.

Uram! Szinházad rég felépitéd,

Immár látott az sok, sok ezer évet,

De darabod nem ujult semmikép,

A neve egy, a célja egy: az élet.

Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!

A diszlet régi szintelen, kopott,

A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,

A hitványak csupán a boldogok.

Ady Endre.

........... tyúkanyó, kend

A szobában lakik itt bent?

Lám, csak jó az isten, jót ád,

Hogy fölvitte a kend dolgát!

Petőfi Sándor

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

(Várnai Zseni)

Szeretlek kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Amint embernek csak

Szeretnie lehet.

Kívüled rám nézve

Nincs élet nincs világ,

Te szövődöl minden

Gondolatomon át,

Petőfi Sándor

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

(Ady)

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Petőfi Sándor

Pipacsok vörös bársonya

áldoz a pillanatnak.

Szél lebben, fennen gólya száll

tenger hullámú égen.

Nyárfák sudárja út tövén

táncol a kósza szélben.

Lebeg a lég, remegve lép,

hullámát szerte szórja.

Tükrén mereng a nagy világ,

- valóság másolója.

A róna mása visszanéz,

tótágast áll a réten:

Az van itt lent, ami pihent

imént még fent az égen.

Aranyosi Ervin.

Ők jönnek, szinte egymásnak ütköznek.

Lelkükben gonoszságok rejtőzködnek.

Jönnek, egyre csak jönnek, közelednek.

Sötét szörnyek, lelkeket kettétörnek.

Jönnek, üvöltve veled kötekednek.

Rémülettől megnyílnak léleksebek,

Mit elfeledni jobb lett volna talán,

Vérző sebként előtört lélek falán.

Jönnek, mint éhes vad, lelkedbe marnak,

Szerető szíved hévvel tépik széjjel.

Önmagad nem véded, kábultan nézed,

Ahogy sötét árnyékával betakar..

.

Putterer Magdolna Léna

örökösen hiányzó láncszem

maradsz az itt ragadt élet fonalán.

Megtört remény, rabláncon, bilincsben

kesereg, mint a megcsalt utcalány,

akit térdre kényszerít a nincsen

púderillatú, parfümös éjszakán.

Delíriumos, délibáb nincsben

szerelmet csal a hipnózis magány.

Nyomában cigarettafüst parázslik,

kékes fénye ködbe von, csak színlel.

Mint szajha, boldog szeretőt játszik

nekem, küszöbön áll, kilincsel,

nem tágít, hablatyol és pofázik,

csak linkel és szíveket bilincsel.

:

Zimán Hajnalka

Ó, ha tehetném, elmennék valahová nagyon messze,

hol többé már senki nem talál reám, s hogy békém föl ne ébressze.

Ott leülnék egyedül e kies világnak végén,

megtalálnám ott végre örök lelki békém.

Csak csodaszép gondolatok járnának eszemben,

boldog madárként repülhetnék a mennyekbe.

Nem fájna úgy mindig szívem,

lelkem nem lenne sötét s rideg verem.

Nézném az angyalok csodás táncát,

megismerném az Isten egy igaz fiát.

Ám most kín csupán jelen életem,

ezért írom néked oly szomorú versem.

:

Asztalos Tamás,

osztani magad: – hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot;

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

sivatagnyi reménytelen dologra

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:

– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Váci Mihály.

Nyár kacsint be az ablakon

egy tikkadtságos hajnalon,

fénye a redőnyt törve át

magával füröszt hűs szobát.

Paplant ébreszt és takarót,

lajháros-lusta ágylakót,

tarisznyájában új virág,

- nem kap a szirma hőgutát -,

Balogh József.

Nem hiányzik senki sem a sorból:

Legelől a tizenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,

Ködbevesző végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mai szegény is,

Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,

Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Sík Sándor.

Megjön a tavasz tarkasága:

fehér pöttyök és piros pontok,

virágos fák, tavaszi gondok,

tavaszi sírok ciprusága,

fehér virág hull barna sárba,

szelet mond az alkonyi pír is;

halálvágy száll a bús muzsákba,

mikor

zöld köntösét cifrázza Irisz.

Babits Mihály.

Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordúlt a természet, ami

Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Vörösmarty Mihály.

Juli néni, Kati néni

-- Letye -- petye -- lepetye! --

Üldögélnek a sarokba,

Jár a nyelvük, mint a rokka

-- Letye -- petye -- lepetye! --

Bárki inge, rokolyája

-- Letye -- petye -- lepetye! --

Lyukat vágnak közepébe,

Kitűzik a ház elébe

-- Letye -- petye -- lepetye! --

.

Weöres Sándor

Kívűl fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,

de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,

s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,

a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.

Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,

sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,

megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.

Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én!

Walter von der Vogelweide.

Jó, akár a búzakenyér,

Liliomként buja fehér,

Merész, mint merész a sólyom,

Hangod, mint a gerle szóljon,

Nyugodt, mint a békés tenger,

Egy szóval, légy: magyar ember.

Alföldi Géza.

Így van magyarul

Nem adta nekünk az Isten,

Hogy ki szeret, az segítsen,

Sohasem.

Magunk is ritkán szerettük,

Kikért szálltunk hősen, együtt,

Valaha.

Valahogyan bajok voltak,

Lelkünknek, e toldott foltnak

Bajai.

Egyformán raktuk a szépet

Barátnak és ellenségnek,

Mert muszáj.

Egyformán s mindig csalódtunk,

De hát ez már a mi dolgunk

S jól van ez.

S szebb dolog így meg nem halni

S kínoztatván is akarni:

Magyarul.

Ady Endre.

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek –

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Tóth Árpád.

Hányszor motyogtad zagyva lázban :

"Nem jól csináltam, elhibáztam.

Tovább kellett vón könyörögni,

S jól járok én is mint a többi.

Megkóstolom jóízű húsát,

Nem ölne meg a szomorúság."

És hajtogattad még sokáig :

"Egyik bolond volt, rongy a másik,

Álmatlan éjjelt, szép szerelmet

Sem ez, sem az nem érdemelt meg."

Heltai Jenő.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –

éj-nap nyakába vetve, ellobog.

Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.

De nézz utánam, s én visszafordulok,

átkelek újra érted az éjszakán.

Bella István.