Egy történet a sárga szülőszobából …

Ez a mondat a következő kilenc hónap során még számtalanszor lebegett lelki szemeim előtt, emésztődött, érlelődött a gondolat, de valójában még ma is nehéz elhinni, hogy egy három hónapos kisember anyukája vagyok.

Tulajdonképpen problémamentes várandósságom volt, leszámítva, hogy az első néhány hetet gyakorlatilag mormotaként aludtam át, az utolsó heteket pedig anyukám kanapéján töltöttem, mivel erős jósló fájásaim voltak már. Nagyon vártam, hogy eljöjjön a mi nagy napunk.

Aznap éjjel valahogy sehogy sem tudtam elaludni. A két nappal korábbi NST szinte semmilyen fájástevékenységet nem jelzett, az orvosom azzal bocsátott utamra, hogy még van időm. Öt nap volt hátra a kiírt időpontig. Éjfél körül mégis gyanús érzések lettek úrrá rajtam.. „Jézusom, lehet, hogy ez egy fájás volt? ”Az elmúlt hetekben végigolvastam az összes, „A szülés jelei”, „A szülés kezdete”, „Beindul a szülés”, stb. címmel ellátott írásokat, ezért egyből bevágódtam a kádba. Langyos víz, fájás marad. Jöhet az időmérés, tíz percesek. Hm. Nem is fáj ez annyira. „Ez a vajúdás?” Micsoda mázlista vagyok, így simán kihúzom a kitolásig, nem is kell majd az epidurál. Kellett! A fájások egy-két perc különbséggel rendszereződtek.

Gyanús volt az is, hogy a cicám folyamatosan a nyomomban van, pedig általában egy berepülő éjszakai lepke sokkal jobban lekötötte, mint én. Azonnal a tettek mezejére léptem, ébresztettem a párom. Öt óra körül lehetett, de végül csak fél kilenc körül indultunk a kórházba.

A szülésznőm egyből megvizsgált. Méhszáj egy ujjnyira nyitva. Maradok. Az időzítés olyan jól sikerült, hogy még választhatok is a sokszínű vajúdó szobák közül. „Hurrá, legalább nem a folyosón kell szenvednem, ahogy néhány nappal korábban sokaknak a telt ház miatt”.

A sárga szobát választom. Férjemmel azonnal birtokba vettük vajúdásom színhelyét, merthogy apás szülést terveztünk. Délelőtt tíz óra körül járt az idő, amikor megkérdezték: Beöntést, akarok-e? Akartam. Kellemetlen volt ugyan, de cseppet sem fájdalmas. Sőt, az utána következőkhöz viszonyítva szinte már élményszámba ment. Mivel a magzatvizem nem folyt el, hamarosan burkot repesztettek. Bár tartottam tőle, ez sem fájt. Levikém szívverését folyamatosan figyelték, szerencsére minden rendben volt vele. Szülésznőm tanácsára hamarosan labdára pattantam, illetve inkább vánszorogtam. Most lehet, hogy sokaknak csalódást okozok, nekem nem vált be. Pedig volt minden, csípőkörzés, derékmasszázs, és semmi. Nem volt jó sehogy sem.

A fájások dél körül végre erősödni kezdtek. Mégis azt mondtam, nem kell az epidural. Kibírom. Az orvosom azt mondta, jól gondoljam meg, mert ezek az utolsó pillanatok, hogy kérhetem. Egy éppen akkor érkező százas erősségű fájás végül meggyőzött. Kértem. Olyannyira, hogy onnantól kezdve fél percenként érdeklődtem a beavatkozást végző orvos holléte felől. Hurrá, végre megérkezett! Világéletemben féltem a tűtől, de aznap nem. Meg sem éreztem, amikor megszúrtak. Segített! Pár perccel később a fájdalom gyakorlatilag megszűnt. Újra önmagam lehetettem. Ott a szülőágyon, hátamban az EDA kanüllel sztorizgatni kezdtem. Főleg az egy évvel korábbi „síelős elesős” történetemmel volt nagy sikerem. Az orvosom végül kérte, hogy most már ne szaporítsam itt tovább a szót, gyűjtsem inkább az erőt, mert hamarosan tolnom kell.

Időközben ugyanis négyujjnyira tágultam. Azt hittem innen már egyenes az út, nevetve szülöm meg a fiamat. Ha nevettem is, maximum kínomban, mivel addigra már visszaerősítették a fájásokat, sőt kitolás előtt még az un.”grill csirke pózt is fel kellett vennem.

Na az volt aztán csak a jó móka. Jobb, majd bal oldalra fordulva öt – öt fájást kellett megvárni, azt hittem, betojok. Erre azért volt szükség, hogy Levi feje a szülőcsatornába illeszkedjen. Nekünk kicsit nehezen sikerült, mert kisfiam köldökzsinórja a nyaka köré volt tekeredve, ezért nem tudott lefelé mozdulni. Vért izzadtam, de sikerült! Ekkor már majdnem négyet mutatott a szülőszoba órája.

Fél óra múlva ölelhettem magamhoz a kisfiamat, de abból a harminc percből annyi maradt meg csupán, hogy hárman beszélnek hozzám, az orvosom, a szülésznőm és a férjem. A hangfoszlányok, melyek eljutottak hozzám, arra biztattak, hogy fogjam meg a combjaimat, húzzam magam felé őket, és amikor a fájást érzem nyomjak. Előtte azonban vegyek mély levegőt és tartsam bent. Nehéz volt ekkor már ilyen mennyiségű információtömeget magamba fogadni, de a cérna csak akkor szakadt el, amikor drága férjem mindez alatt, lassan, kedvesen és mosolygósan elkezdte fülembe duruzsolni a helyes légzéstechnikát, sőt meg is mutatta.

Ügyes tanítványként, magamhoz szorítottam tehát a combjaimat, vettem egy hatalmas levegőt és egy jól artikulált „Kuss legyen!” tőmondattal nyugtáztam, hogy értem a dolgot. Annyira értettem, hogy technikám gyümölcseként, kisfiam fejecskéje sikeresen törte át a gátat, és a következő nyomás után, finom kis testecskéje is kicsúszott.

Miután felsírt, a karomba adták az aprócska csatakos kis csomagot, és ahogy végre magamhoz szorítottam szép lassan megszűnt a külvilág. Abban a pillanatban családdá váltunk, és már csak mi hárman léteztünk tovább, ott bent a sárga szülőszobán…