Egy anya miért bántja a gyermekét, miközben az semmi rosszat nem tett neki? (beszélgetős fórum)

Érdekel. Nagyon is. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy egy ember miképpen válthat ki ellenszenvet másokból, főleg, ha még ki sem nyitotta a száját.

Igaz, hogy vannak már ránézésre is tenyérbemászó alakok.

De nem gondolom, hogy én az lennék.

Semmi visszataszító nincs rajtam.

Igyekszem kulturáltan viselkedni, kedves vagyok.

És miért van az, hogy általában a férfiak rögtön megkedvelnek?

Pedig egyáltalán nem vagyok fiús, gyerekkoromban sem voltam az.

Sosem voltak barátnőim.

Ismerőseink se nagyon vannak a munkatársakon kívül, nemrég jöttünk új városba.

16 éves korom óta csak költözködöm, sehol sem tudtam “új családot” kialakítani.

... tehát a benned lévő űrt nem tudja anyukád betölteni!

Mennyi idős vagy, megkérdezhetem?

Igen, többször hangoztatta már, hogy mennyire utálja magát.

Egyébként senkitől sem veszem magamra a bántást, csak tőle érint ennyire rosszul.

Értelek, és igazad van.

A baj az, hogy úgy érzem, még mindig szükségem van rájuk.

Pontosabban talán tágabb családra vágyom. A férjemnek “sincsenek” szülei. Hozzánk nem jönnek rokonok, mi nem utazunk hozzájuk, nincs családi ebéd, nem lesz közös babázás, terhesség alatt nem számíthatok majd az anyámra, ilyesmi dolgok is bántanak. Tudom, hogy nem erre kell alapozni, de nekem ez hiányzik. És szerintem minden embernek hiányozna.

Mit lehet tapasztalatod szerint?

1: a nyilvánvaló sértegetéseket figyelmen kívül hagyni vagy

2: a gyerekkori traumákat kiheverni

Amit írtam az nem a másik megváltoztatására való, hanem önvédelem. Ettől még ugyanolyan marad, csak mi nem leszünk a játszma része.

A másik felében maximálisan egyetértek, amennyiben nem a másik félnek akarunk jobban megfelelni. Ezért is nem látom jónak, pl. egy alkoholista melletti éldegélést. Persze tőlem függetlenül léteznek hozzátartozói önsegítő körök.

Ilyen helyzetben két eshetőség van amennyiben a teljes kapcsolatmegszakítás nem opció.

Az egyik, a könnyebbnek tűnő, hogy valamilyen módon elkezdjük a másikat megváltoztatni. Nyilván neki kell változnia, mert ő a kibírhatatlan. Mi pedig tisztán látjuk, hogy miben kellene változnia. Ilyenkor el akarjuk citálni orvoshoz, próbálkozunk a kommunikáció időleges felfüggesztésével, tüntetőleg megsértődünk, esetleg nevelési módszereket vetünk be, mint az otthagyás. Kérdés, hogy mennyire hatásosak ezek a módszerek? Gyakorlatilag semennyire, mert ha azok lennének, a kedves mama az első invitálásra elment volna a lányával az orvoshoz, és meg is lenne oldva a probléma. Ehelyett minden ilyen próbálkozás csak egy újabb olyan lépés, ami fenntartja ezt az egész káros játszmát. Játszmát csak úgy lehet megszakítani, ha valaki kilép belőle.

A másik módszer, ami nyilvánvalóan sokkal nehezebb út, de csak ez lehet hatásos, ha ahelyett, hogy megpróbálnánk a másikat megváltoztatni, inkább elkezdünk magunkon dolgozni. Van min, hiszen egy ilyen mérgező anya mellett nagy eséllyel érthető módon egy nem teljesen egészséges személyiség alakult ki bennünk. Ez utóbbi út hosszú és fáradságos munkát igényel, de a végén elérhetünk egy olyan önismeretet és lelki békét, ami nem csak ezt a játszmát semmisíti meg, hanem életünk hátralévő részében minden hasonló rossztól megvéd bennünket. Ha úgy gondoljuk, hogy mi nem tudunk változni, akkor miért gondoljuk úgy, hogy az anyánkat meg tudjuk változtatni? Ha úgy érezzük, nekünk nincs miért változni, akkor miért feltételezzük, hogy az anyánk úgy véli, neki van miért? Ha úgy gondoljuk, mi meg tudjuk változtatni az anyánkat, akkor mi miért nem változunk annak hatására, hogy ő is meg akar változtatni bennünket? Egy ember csak akkor változik meg, ha ő akar. Az ő akarását nem tudjuk elérni, de mi magunk akarhatunk változni a saját érdekünkben.

Én így gondolom, de ha bárki tud egyszerűbb módszert, ne habozzon megosztani velünk!

Ebben nagyon igazad van, szinte lehetetlen. Nekem nem is megy, mivel nagyon jól tudja az ilyen típusú ember, hogy mi a másik érzékeny pontja és gyakorlata van a szekálásban.

A legjobb módszer felhívni a figyelmét, amikor kezdi, hogy ha sérteget ott hagyja az ember. És persze meg is tenni.

Nem tudom, hogyan lehet a nyilvánvaló sértegetéseket figyelmen kívül hagyni, főleg ha szülőnktől kapjuk. (Szerintem sehogy.)

A gyerekkori traumákat a legnehezebb kiheverni – már ha egyáltalán ki lehet.

Ha jót akarsz magadnak, távol tartod magadat attól, aki bánt; bármilyen indíttatásból is teszi.

Ragaszkodni egy mérgező szülőhöz, sőt rosszul érezni magunkat a távolsága miatt több mint botorság.

Eddig nem próbáltam figyelmen kívül hagyni a sértegetéseit, mert mindig annyira szíven ütött, hogy csak azzal voltam elfoglalva. Tartok attól, hogy ha ráhagyom, jobban bedurvul, mert úgy érezné, következmények nélkül beletaposhat mások lelkébe.

Egyértelmű, hogy én is defektes vagyok, de nem tudom miért. Már gyerekkoromban sem stimmeltek a dolgok - bölcsiben, oviban nem akartam megmaradni, órákig csak sírtam, mikor anyám reggel bevitt, aztán elment.

Féltem az emberektől, nem fogadtam el cukorkát, apróságot, mindenhonnan kiközösítettek.

És sajnos ennek ma is érzem a hatását.