Depresszióm története (beszélgetős fórum)

Szervusztok.

Nagy örömmel tapasztalom, hogy amióta nem jártam ezen a lapon, milyen sokak eljöttek és elmondták a problémáikat.

Higgyétek el már ez egy fél gyógyulás, hogy az ember mer beszélni a gondjáról. Mert mint irja eggyik betegtársunk, nem mer a barátai esetleg a családtagok előtt erről beszélni.

Sajnos az is igaz, hogy ami az alaprpoblémát kiváltotta ( nem tud meg gyógyulni)!!!!!!!

Az ember próbálja a lelke mélyére eldugni és úgy csinálni minha nem lenne, de elég egy zene, szó, TV.-ben látott valami, és már is előjön ujból a probléma.

Egyébként az nem teljesen igaz, hogy csak az tud meggyógyulni akinek sok pénze van.

Én a MÁV.korház orvosához járok évek óta és állitom, hogy soha egyetlen fillért nem várt el, pedig nagyon gázos állapotba kerültem hozzá.

Ma már alig várom hogy találkozzunk és én azt érzem rajta, hogy ezzel Ő is igy van.

Velem örül a sikereimnem, és látom rajta ha netán visszaesés történik, hogy nagyon bánttja.

De ha valaki azt gondolja, hogy mindenképpen fizetős orvoshoz megy, azzal még mindig számolnia kell, hogy az orvos szimpatikus-e,? természetesen ez kölcsönös, és hogy meg tud-e nyilni az orvos előtt.

Mindenesetre, én mindenkinek jó egészséget, és nem utolsó sorban

Kellemes Husvéti Ünnepeket

kívánok

Éva

szerintem jobb ha igazán nem tudod, mert lehet hogy felfedezel magadon dolgokat, tüneteket, de ez neked nem ugyanaz. Nehogy véletlenül magadba beszéld vagy ilyesmi. Az a baj dióhéjban hogy a másnak könnyű dolgok, nekünk, ha mondhatom ezt nehezebbeb!!!

Igaz?

Igaz, a legjobb az elfoglaltság keresés. Ma én is teljesen ki voltam délelött. Aztán a barátom vállán kisírtam magam, bár nem szokásom, és itthon meg kitakarítottam és átrendeztem a szobám, megint!!!!

Valamit ki kell találni. Nekem sokat szokott segíteni a változtatás ilyenkor. Akár ílyen módon is!

Sziasztok!

A sírás nekem sem megy... Remélem egyszer az is elindul, mert sokak szerint valóban meg lehet könnyebbülni.

Azt tudom, hogy ha nem foglalom el maga, akkor én is negatív dolgokon gndolkozom, s egyből keresem, hogy vannak e avalamiféle tüneteim. Javaslom, hogy mégha betegállományban is vagy, akkor is találj valami olyat, amit szívsen csinálsz. (ha mást nem itt a hoxa:-)))

Hát ne tudd meg, én végjártam az orvosokat, meg elküldenek pszichiáterhez, de ha csak nem tud pénzt adni, az ember dolgát nem tudják megoldani. Nekem is olyan hogy ezt nem lehet félvárról venni, mert a jövőnkről van szó. De a nevetséges az hogy annak áll a világ, aki mindent és mindenkit leszar, szerencséje és pénze is annak van.

Ha valakivel kitudod beszélni az jó, én nem akartam elmondani a barátomnak hátha nem érti meg, és várakozásaimmal ellentétben, olyan megértő volt hogy nem igaz. Egyből segíteni akart. Na, ilyen emberekre van szükségünk, bár igaz hogy a normális fajtából kevés van.

Sziasztok!

A leírásotokból sok minden kiderült számomra. Főleg az hogy orvoshoz kell fordulni! Enélkül nem megy? Én próbálok mindent lazábban venni,s pozitívan gondolkodni, s elfogadni, hogy ez van,sőt még relaxálok is, viszont nem sikerül annyira jól, mert panaszai folyamatosan vannak. Szerintetek?

Szia Éva!

Én is sajnálom, hogy nem kapcsolódnak be többen a fórumba. Tehát ha egyszer nem mindenki tudja elfogadni és felvállalni ezt a betegséget, nem tehetünk semmit.....

Szervusz Tündike!

Igen egyánltalán nem hangzik jól ez a fajta depresszió, vígaszt nyúnthat valakiknek, akiknek nem ez a fajta betegségük van.

Mindkettőnek a legfontosabb lényege, hogy orvoshoz kell fordulni, betartani az Ő utasításait,és saját magát el k e l l fogadnia.

Én amikor megtudtam, mi a bajom teljesen összeomlottam, azt hittem ha rám néz valaki a homlokomról is letudja olvasni a betegségemet.

Azért fontos, hogy elöször mi magunk fogadjuk el, hogy ilyen betegségünk van, és csak utánna várjuk el, hogy a családunk, barátaink stb. is elfogadják a tényt.

Tündike neked nem úgy tünik, hogy csak mi ketten levelezünk? Vagy lehet, hogy akik szintén betegek nincsenek még felkészülve arra, hogy kiirják magunkból a problémát.

Minden esetre én veled is szivesen levelezek, de remélem minél több sorstárs is majd bekapcsolódik a levelezésben.

pusz Éva

Szia!

Nem hangzik valami jól ez a fajta depresszió...mondjuk melyik fajta hangzik jól?...:-))

De ha be tudják állítani úgy-ahogy a gyógyszereket, akkor ok.

Szia!

Szerintem mindenféleképpen megérne annyit, hogy a körzeti dokitól kérjél egy beutalót a pszicológiára.

Üdv.

Szia ündike.

Remélem nem azért vagy kiváncsi rá, mert téged esetleg érint.

Szóval, a lényege az, hogy az állapotod nagyon hullámzó. Képzelj el 3 viszintes vonalat, a lényeg az, hogy mindig a középső vonalon tudj maradni.

Ha túl vagy pörögve nagyon jól érzed magad, nem tudod igazán magad kontrolálni.Ebben az esetben a felső vonalon vagy, tehát nem jó. De te ezt sajnos nem veszed észre, csak a körülötted élő

családod.A másik véglet amikor nem beszélsz, sokat sirsz, sajnálod magad, nem csinálsz semmit,

még a legalapvetőbb higéniai dolgokat sem akarod

megcsinálni. Ez szintén nem jó.

Sajnos nálam már mindkettő jelen volt, és a családom elintézte, hogy befeküdjek a kórházba.

Kb két három hét amit a gyógyszereket átállitják és utánna hazamehetsz.A kórházban az a jó, hogy azon az osztályon csak hasonló problákkal élő emberek vannak. Nem érzed olyan egyedül magadat,a betegségeddel, mindenki elmondja egymásnak a gondjait és már ez is egy kicsit segít.Űdv.Éva

Nem tudom, hogyan kezdődött. Talán kb 10 évesen, amikor apu bejelentette, hogy a következő tanévet egy másik városban fogom kezdeni... Addig nagyon boldog gyermekkorom volt. Nehezen változtatok, s amikor elmondtam a barátaimnak, elfordultak tőlem. Mintha máris elhagytam volna őket. Az új városban gyakran eltévedtem. Sokat bolyongtam, mire kiismertem magamat.A suli borzasztó volt. Nagyon nehezen ismerkedtem, s elég nehezen fogadtak be. Ők már 2 éves koruktól egy csapatban voltak. Gimibe nekem mindegy volt hova megyek, ahova menni akartam, nem engedtek. Másik város, szigorú kolesszal utáltam az egészet, azt hittem sosem lesz vége. S akkor 3 nagyon klassz év következett. Mintha valaki más költözött volna bele a testembe. Már nagyon óvatos voltam a kapcsolatokban. Nehezen engedtem a közelembe az embereket. Mégis nagyon sok jó embert ismertem meg. Szinte hihetetlen volt ami ezután történt: Boldog két év (vagy több is.) Aminek csúnya vége lett. Azóta nem tudtam kijönni a gödörből.Néha kicsit jobb, de az alap nem változott. Sokak szerint boldognak kellene lennem, de nem megy.

Forduljak orvoshoz???

Szia Éva!

Nagyon kíváncsivá tettél: miben más a bipoláris depresszió?

Szervusz Tündike.

Örülök, hogy egyetértesz velem, én is veled.

Különösen abban, hogy nagyon fontos "nekünk", hogy érezzük a legfontossabbak eggyikét, mégpedig azt, hogy VALAKINEK SZÜKSÉGE VAN RÁNK!!!

Mert ha ezt érezzük, akkor erőt ad ahoz, hogy minden idegszáladdal meg akarj gyógyulni.

Én 3 éve lettem nyugdijjas, és amikor még aktívan dolgoztam alig vártam, hogy nyugdijba menjek. Ezután jött az üresség, 40 év munka után úgy éreztem "nincs senkinek sem szüksége rám"

Nem volt itthol semmihez sem kedvem, csak a legszükségesebb dolgot csináltam meg.Pedig régebben annyi tervem volt. Nem voltam felkészülve a nyugdijra. Most már tudom hogy rosszul gondoltam, hiszen két nagykorú gyermekem van és rájöttem, hogy Ők ugyanúgy le vannak terhelve, ebben a rohanó világbanmint mi aktív korunkban.Tudok nekik segíteni és ez Örömöt szerez.

Közben a férjem is nyugdijas lett, és szépen kialakult lassan a nyugdijas életünk. Látom a férjem vizslató szemeit, a gyerekeim ha hazajönnek(mivel már külön élnek a párjukkal) érzem ahogyan néznek, és látom a boldogságot rajtuk amikor látják, hogy nevetek, jó kedvü vagyok.

Nagyon remélem az állapotom nem romlik, mivel nekem nem egyszerüen depresszióm van, sajnos az enyém "bipoláris depresszióm" ,amely nem gyógyitható állandó mozgásban van. Szerencsére kb. 2 éve sikerült a doktornőnek jól beállitania a gyógyszeremet.

Üdv.Éva