Családi viszály - Ti mit tennétek? (beszélgetős fórum)

Én úgy érzem mi nem szítjuk a viszályt. Ha már csörög a telefon és látom,h anyós én már megyek is ki a szobából mert tudom,h balhé lesz.

Igazából én ott látom a bajt,h a párom 2felé akar szakadni, és olyan busz után szalad ami nem veszi fel. De most mondjam meg neki, h hanyagolja az anyját? Mert ezt tenném...csak akkor meg úgy érezném,h "gonosz" vagyok.

Az apukája már nem él.

Én már ezt mondtam. Ő menjen mi meg majd megyünk piros betűs nagy ünnepeken. Akkor meg az a baj,h az anyja nem ismeri meg az unokáját. Mert ő ezt nem akarja. Én meg békét akarok nem a folyamatos kavarást és idegeskedést :(

A párom terhesen végig mellettem állt. Rengeteget veszekedett az anyjával meg a nővérével a végén ezért is mondta ő ki,h innen mennünk kell.

Anyós nem fog jönni. Hétvégén lett vele beszélve. Csak azt hajtja,h ő már öreg bármi féle utazáshoz. 61 éves. Tényleg már nem a legegészségesebb. De van kocsi a családban. Ha már lejönni akar, mennénk mi akárhogy is. De a kocsit sem adják ide, mert nem.

Papucs a férjed, csak nem a tiéd, hanem még mindig anyucié.

Talán jó lenne végre egy problémát ráhagyni, hadd oldja meg maga.

Nekem az első az lenne, hogy a férjemnek megmondanám, hogy senkinek sem jó ez az örlődés "két" ember között és ezt mondja el az anyjának, illetve felhívnám anyósomot és elmondanám neki, hogy a fia mindkettőnknek fontos, így egyikünk érdeke sem az, hogy neki baja legyen, rosszul érezze magát, így közös nevezőre kell hozni a helyzetet. Illetve a férjednek is beszélnie kell az anyjával, hogy te is, a gyerek is és ők a szülei is fontosak neki, sőt a testvére is és választani nem akar.

Én időnként felülnék vonatra és meglátogatnám őket, valamint meghívnám őket bizonyos alkalmakra. Persze nem feledkeznék meg sógornőről sem, nehogy úgy érezze valaki, hogy orrolok rá.

Remélem rendeződik a problémád!

Én értem, hogy a férjed szereti az anyját, de azért csak saját családot alapított, és ki kéne állnia mellettetek. Már akkor ki kellett volna, amikor terhesen bántott a családja. Ha akkor tisztázza velük, mit engedhetnek meg maguknak veled szemben, akkor talán nem fajul idáig a helyzet.

Fel sem kéne merülnie, hogy a kicsi gyerekkel, pakkokkal majd ti vonatoztok, amikor anyóséknak van autójuk. Ha látni akarja az unokát, akkor tegye félre az ellenérzéseit, és menjen, látogassa meg. Jó, hogy elköltöztetek, az nem volt egy állapot.

Anyósod idővel csak belátja, hogy ha látni akarja az unokáját, engednie kell.

Ha a párod ennyire megszenvedi a szülei hiányát, beszéld meg vele, hogy menjen egyedül, de ne várja el Tőled, hogy Ti is menjetek látogatni azokat, akik mélyen megsértettek Téged, és a kisbabát, mikor még meg sem született.

Ha a párod szeret Téged, akkor be fogja látni, hogy miért nincs kedved ehhez a látogatáshoz.

Csinálj néhány fotót a gyerkőcről, azt vigye magával a párod, és ha élőben kívánják látni az unokát, látogassanak meg ők egy előre megbeszélt időpontban.

Én így intézném a találkozást.

Engem egyedül az zavar,"hogy majd ő elveszi a kislányt!:(

Családi perpatvarok szinte minden generációs együttlakás esetén vannak,légy okos,szeresd a párod,és próbálj meg alkalmazkodni hozzá,hiszen a szülei,ha ő menni akar menj vele!Korán reggel még nincs forróság,minden megoldható a békesség és a férjed egészségéért.

Ha már egy ilyen környezetben megszületett az a kisbaba, akkor elkéne gondolkoznotok azon, hogy az a helyzet amiben most vagytok, talán a lehető legjobb. Nem tudom, tisztában vagy -e vele, ha nem, akkor felvilágosítalak, hogy annál erkölcstelenebb és aljasabb dolog nincs a világon, mint amikor egy kisgyereket és egy terhes nőt bántanak. Téged bántottak, mégha nem is fizikailag. Felnőtt emberek vagytok, vagy legalábbis azzal, hogy szültél egy gyereket azzá kellett/kéne válnotok és ebbe nem fér bele a férjed sajgó szíve egy olyan családért, aki bántotta a (már) új családját.

Ez esetben a 200 km -t távolságot még kevésnek is találom. Ha a párom édesanyja engem ilyen szavakkal illetne terhesen, vagy bármilyen állapotban szó nélkül ott hagynánk és bármennyire is fájna, megszakítanánk vele a kapcsolatot. (persze ilyen soha nem történne köztünk).

Biztosan nagyon komoly gondok vannak nálatok a családban és sok minden van, amiről nem tudok, de a lenti irományod számomra bőven elég ahhoz, h azt mondjam, a párodnak inkább rád és a gyerekre kéne fordítania azt az időt és energiát, amit a bosszankodásra és az önsajnálatra fordít a szülei miatt. (akik rettenetes alpári emberek lehetnek, már bocs)

Nem is tudom, mit kívánjak nektek... Szeressétek egymást nagyon!

Szia!

Nálunk is hasonló volt a helyzet,költözés után fél évig nem is találkoztunk,pedig csak 25 km-re költöztünk.

Én mondtam anyósnak jól gondolja meg(kitagadták a fiukat),én nem veszítek semmit,ő meg a fiát ,meg az unokáját.

Nem hallgatott rám

Azóta eltelt több,mint 10 év,most béke van

ha nők ha férfiak...nem egészséges együtt élni senkivel...

megszűnne minden problémád, ha élhetnéd a saját életed...külön!

Aki egy kicsit is ismeri itt a nevem, annak nem lesz újdonság a problémám. Tanácsokat kérnék Tőletek. Hátha Ti jobb tanácsot tudtok adni mint én adnék.

Hogy kerek egész legyen a történet, íme egy rövid ismertető.

Tavaly júliusban született meg a lányom. Anyósnál éltünk akkor még bár sejtettük,h nem sokáig lesz ez így. Csak problémák voltak. Már a terhességem alatt is. Sógornőm (két szintes ház) a földszinten éltek. Mikor megtudta,h terhes vagyok cseppet sem örült neki. Mindennek elhordott engem és az akkor még meg nem született lányomat is: korcsnak nevezte és hogy nem kellett volna megszületnie. Volt több jelzője is, de ezek ragadtak meg bennem. Bár anyós örült az unokának de engem semmibe vett. Nagy hőség idején nagy pocakkal én súroltam ki utána a kádat. Ő már öreg, nem csinált semmit. Legalábbis ezzel védekezett. A 34. hét környékén jelentkezett nálam a magas vérnyomás. A doktor ágynyugalmat rendelt. Ekkor mindenfélének el lettem hordva: mert én csak tehénkedni és terpeszkedni tudok a háztartást vezetni nem. Akkor kijelentette,h ő nem is fogja vezetni, mert az az én dolgom mivel a fiával élek együtt. Voltak persze más problémák is, végül úgy döntöttük,h költözünk. Ez októberben meg is történt. Azóta meg megy a háború és a kombinálás. Hogy ránk se emelik a telefont engem nem hat meg, érthető módon páromat igen. Ha anyós telefonál is csak azért,h fenyegetőzzön: mert h ő majd elveszi tőlünk a kislányt. Persze tudom,h ez nem ilyen egyszerű. Hívtuk őket nem egyszer,h jöjjenek le. Nem jönnek. A kislány nincs eltiltva. De kocsink nekünk nincs. 200km-re arrébb költöztünk. Anyóséknál van kocsi. Mondtuk,h jöjjenek le és vigyenek fel minket gyerekestül, természetesen álljuk a benzinpénz egy részét.. de mivel látni szeretnék a gyereket és én ilyen melegben nagy pakokkal nem szívesen vonatozok, azt hittem,hha már ott a kocsi akkor meg lehet oldani. De nem. Nem hajlandóak lejönni értük. De menjünk fel.

Nap mint nap a kavarás megy. Párom pedig nagyon megszenvedi. Azt mondja,h ő össze akarja tartani a családot. Erre mit mondjak neki? Egy testvéri, szülői kapcsolat is szerintem olyan mint egy párkapcsolat. Tenni kell érte, hogy egy normális emberi viszony meglegyen. De ők nem tesznek, párom pedig kevés. Egyelőre annyit mondtam, h ne agyaljon majd lesz valami. De egyre inkább szenved: néha már úgy fáj a gyomra, hogy valamelyik nap is majdnem ráhívtam az ügyeletet, orvoshoz meg bezzeg nem megy, mert "minek". Tegnap is mondtam neki, hogy én és a kislánya ott vagyunk mellette. De úgy érzem valahol ez "kevés" neki. Szívem szerint nem is tartanám velük a kapcsolatot de ezt nem mondhatom neki. De egyre inkább úgy látom, h ez így nem lesz jó. Ti mit tennétek?