Anyáknapi ünnepi beszéd (beszélgetős fórum)
KIBÉDI ERVIN:
Ahogy a napok rövidülnek...
Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.
Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.
Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.
Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.
S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.
Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.
A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.
Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.
Képes volt elhitetni,
hogy nem szereti a cukrozott földiepret,
sem a mogyorós csokoládét.
Képes volt elhitetni, hogy mi teszünk vele jót,
ha megesszük az egészet,
mert neki - úgymond - ártalmára is lenne.
Ilyen volt az édesanyám: úgy hozott áldozatot,
hogy az áldozatvállalás örömét is átengedte azoknak,
akikért az áldozatot hozta.
És ez a képesség
az édesanyák legmegindítóbb tulajdonsága.
Mert többféle módon
és többféle indítékból lehet áldozatot hozni.
Leggyakrabban - eléggé látványos módon -
a saját lelkiismeretünk tetszésének kivívása az indíték.
Meg aztán - valljuk csak be - szeretünk is szenvelegni,
sőt tetszelegni az áldozathozók pózában.
Tüntetően vagy diszkréten,
de majdnem mindig gondoskodunk arról,
hogy akiért „önzetlenül" teszünk valamit,
az lehetőleg tudja is meg:
ki tette érte, amit tett.
Önzetlenségeink nagy része rafinált
és jól álcázott önzés,
mert nincs nagyobb és kétesebb öröm,
mint meghatódni a saját jóságunktól.
Az anyák önzetlensége és áldozata
a legszemélytelenebb.
A hivalkodva hozott áldozatok is
meghatóak, mert áldozatok.
Ám a legigazibb áldozatok azok,
amelyektől meghatódni sem tudunk,
mert észre sem vesszük őket.
Ünnepeljük hát ma
az észrevétlenül áldozókat!
Azokat, akik a szülésről,
neveltetésről és gondoskodásról
fáradhatatlan vallanak -
összességükben pedig „leleplezik"
az édesanyák jól álcázott áldozathozatalait,
megkísérvelvén lemérni a lemérhetetlent,
azaz
rajtakapni a rajtakaphatatlant:
az édesanyák önzetlenségét!
(BARANYI FERENC nyomán)