A nők és férfiak 'feladatai' (beszélgetős fórum)

Értem, az hidegen hagy, ha valaki életképtelen phöcsnek nevezi. De ha valaki azt írja, hogy beszélgess el vele, az sértő.

Nem érzed benne az ellentmondást? Vagyis ha én is phöcsnek neveztem volna, akkor most barik lennénk:P na, majd legközelebb...

Miért érzed sértőnek, vagy személyeskedésnek, hogy beszélgess el vele? Azt írtad, hogy ez és ez még vitapont köztetek, erről el is beszéglgethettek, nincs ebben semmi személyeskedés.

És én is normálisan válaszoltam és leírtam, hogy nàlunk ezek a feladatok hogy oszlanak el.

Én pl. eddig nem néztem meg az előzményeket, de most igen. Ez nem rossz dolog, mert pl. ha téged több, mint egy fél éve foglalkoztat ugyanaz a dolog, akkor mégsincs minden rendben, legalábbis valami zavar. Mert ha engem nem zavar, hogy a párom eszik - nem eszik, előveszi a kaját vagy sem, akkor nem írok ki erről fórumot.

Ha azóta változott a helyzet, akkor örülhetsz s ezt a kajakérdést is meg tudjátok oldani. Ha nem változott, akkor viszont baj van és nem benned van a hiba, hanem az együttélésetekben lefektetett vagy le nem fektetett szabályokkal.

Nem kell senkivel sem egyetérteni, csak ti ketten otthon találjátok meg a harmóniát! Semmi más nem számít!

Itt megint elkezdtél személyeskedni, hogy igy beszélgetes a férjjel, meg úgy, de kérdem én mikor panaszkodtam ebben a fórumban? Amikor tényként közöltem, hogy áll a kajához? Ezt is csak példaként hoztam, de egyrészt más példát fel sem hoztam, mert nem az volt a cél egyébként. Az, hogy ki szerint pöcs, vagy ki szerint nem, az maximálisan hidegen hagy.

Azt sem értem miért kellett volna ide leírnom, hogy mi van velünk. Feltettem egy kérdést, amire tök sokan normálisan válaszoltak, anélkül, hogy végignézték volna a kiírt fórumokat és az alapján megmondták volna, hogy hogy kéne működjön egy háztartás. De lehet, hogy Én értettem félre ezt az oldalt, de velem még olyan sose volt, hogy vki kiírt volna egy kérdést, elolvastam volna az előző kiírt fórumokat es AZ alapján válaszoltam volna. Egyébként egyszer volt egy másvalaki által kiírt fórum, ahol teljesen függetlenül a témától megint megírtad miért szar már megint a férjem. Szíved joga, de én általában előbb kérdezek, és utána okoskodok csak

Most vissza is néztem , sehol nem cibáltam ide más fórumos dolgaidat, megmondanád, kedves fórumindító,hogy melyik számù hsz-ben tettem ilyet? A babát te írtad rögtön az elején itt. És nem idéztem semmit tőled máshonnan. Te látsz ilyet? Melyik hsz volt?

Szerintem összekeverted valaki máséval.

Hűha, ahhoz képest, hogy mások phöcsnek nevezték, téged csak az zavar, amit én írtam, de ha jól emlékszem, nem én említettem ezt először, meg bárki ránézhetett az interaktivitásodra és onnan is tudhatta.

Egyébként megte tudod, most leírtad őt teljesen ellentétes módon a fórumindításhoz képest, ezért ha ezt leírtad volna hamarabb, senki sem kommentelt volna így. Bár a lecseszés, magyarázkodás csak nekem szólt, de mondom, nekem panasznak tűnt az eleje, most meg ilyen hamar hirtelen vasalni tud meg minden, ez szinte hihetetlen!:)

Kedves Gribedli!

Engem kezd nagyon bosszantani, hogy Te valahogy mindig hozzászólsz egy kiírt fórumomhoz, de mindig odaokoskodsz az első kiírt kérdésem miatt. Sem ennek, sem az előző nincs ahhoz köze. DE, ha már ennyire mindig meg akarod mondani a frankót, akkor esetleg rákérdezhetnél előbb, hogy vajon ugyan olyan-e a helyzet. Nem kérdezted, de azért elárulom, hogy nem. Az első pár hónapban rohadtul nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem tudta hogy 'működik' egy baba, nem tudta neki hogy kéne 'működnie'. Aztán pár hónap alatt ez az állapot teljes helyrejött, magától. Azóta sokkal kevesebbet sportol, dolgozik, stb. Minden idejét itthon tölti, Ő fürdet és Ő fektet. Hétvégén mindig megyünk vhova, vasárnaponként meg beiktat egy apás napot, amikor kb egész nap csak vele van a gyerek, én meg megyek a dolgomra... Szóval, túl tudnánk végre ezen lépni?????

Tényleg rohadt unalmas már állandóan az ilyen-olyan megjegyzéseket olvasni. Ha nem tudsz elvonatkoztatni, akkor légyszi inkább el se olvasd az általam kiírt fórumokat. Tényleg.

Amúgy sem írtam semmi konkrétat, egy példát hoztam fel a kajával kapcsolatban, de ez sem úgy működik, hogy bármikor jönne a lebaszás irányomban, ha nem teszem elé a kaját, hanem egyszerűen csak akkor nem eszik. Én meg mindig nyitvahagyok minden ajtót, amitől ő a falra mászik, amitől a szüleim is mindig a falra másztak, hogy kivettem a szekrényből egy poharat és sose csuktam be a szekrényajtót. Máig.

Tényleg csak szerettem volna tudni, hogy vajon kinél hogy zajlanak a dolgos hétköznapok. Példa: Én mindig mindent kivasalok, de van, hogy pont a szárítón van az az ing/póló/nadrág, amit Ő fel szeretne venni. Van, hogy megkér, hogy vasaljam ki neki, de van, hogy kivasalja saját magának. Erre kaptam válaszul az egyik barátomtól, hogy Ő inkább kikapja az ember kezéből a vasalót, de nehogymár neki kelljen vasalnia. Na ez szerintem hülyeség, szerintem meg ez a nő dolga. Ennyi, ezek után volt pár dolog, amiben nem értettünk egyet (na jó, nagyon sok) és annyira foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon Én nem vagyok eléggé ??gondoskodó??, vagy talán Ő túlságosan az. De a nagyon sok hozzászólás alapján, és ahogy én is mindvégig gondoltam, az az egészséges, ha a két fél úgy él együtt, hogy egyiknek sem probléma, ha épp mosogatni, vasalni, vagy főzni kell....

Nemrég átjött hozzám egy barátom kávézni, üldögéltünk és az életről beszélgettünk. Egy ponton megjegyeztem: „Megyek és elmosogatok, rögtön jövök”.

Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajót építek. Csodálattal vegyes csodálkozással tette hozzá:

„Örülök, hogy segítesz a feleségednek. Én nem szoktam, mert ha mégis, a nejem sosem dicsér meg. Múlt héten például felmostam, és azt se mondta, köszi.”

Visszaültem mellé az asztalhoz, és elmagyaráztam, hogy én nem „segítettem” a feleségemnek. Ami azt illeti, a feleségemnek nem segítségre van szüksége, hanem egy partnerre. Én partner vagyok az otthoni teendők elvégzésében, és nem „segítség” az, hogy házimunkát is végzek.

Nem segítek a feleségemnek a takarításban, mert én is itt élek, és muszáj takarítanom.

Nem segítek a feleségemnek a főzésben, mert én is akarok enni, ezért főznöm is kell.

Nem segítek a feleségemnek a mosogatásban, mert én is használom azokat a tányérokat, amikből eszünk.

Nem segítek a feleségemnek a gyerekek körüli teendőkben, mert ők az én gyerekeim is, és az a feladatom, hogy az apjuk legyek. Nem segítek a feleségemnek mosni, teregetni és összehajtogatni a ruhákat, mert ezek az én és az én gyerekeim ruhái is.

Nem segítek otthon. Én is ott lakom, a házhoz tartozom. Ami pedig a dicséretet illeti, megkérdeztem a barátomat, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy a felesége végzett a takarítással, a mosással, az ágynemű felhúzásával, a gyerekek megfürdetésével, a főzéssel, a rendrakással és a többivel, és te annyit mondtál: köszönöm.

De nem csak egyszerű köszönömről van szó, hanem a totális elismerésről: „Nahát! Fantasztikus vagy!!!!”

Ez így most furcsának tűnik? Furán nézel most magad elé? Amikor te egyetlen egyszer életedben felmostál, rögtön elvártad, hogy kitüntetést kapj... de miért is? Gondolkoztál már ezen, drága barátom?

Talán azért, mert macsó kultúránkban azt tanultad, hogy mindez az ő dolga.

Esetleg azt képzeled, hogy mindez pikk-pakk megvan, a kisujját sem kell mozdítania érte?

Akkor hát dicsérd őt úgy, ahogy elvárod, hogy ő dicsérjen téged, ugyanolyan intenzitással.

Nyújtsd a kezed, viselkedj igazi társ módjára, ne pedig úgy, mint egy vendég, aki csak enni, aludni, fürdeni és a szexuális szükségleteket kielégíteni érkezik. Érezd magad otthon. Ez a te házad is.

Az igazi változás társadalmunkban otthon kezdődik: tanítsuk meg fiainknak és lányainknak, hogy miről szól az, ha igazi társ vagy!

Szóval ezzel csak annyit akartam összefoglalva mondani, hogy igen, a férjem is szereti, ha jó vacsorával várom, és ezt hangsúlyozza is.

De a valóságban félreálna a szája, ha nem is terveznék én is valahogy pénzt keresni.

Kedves történet erre: tegnapelőtt reggel 7-kor együtt indultunk, mentem vele műhelybe. Ott voltam vele egész nap. Majd a kocsiba hazafelé megkérdezte, hogy mit főztem?... Ez olyan tipikus. Jó, hogy ő úgy értette, hogy esetleg van-e mit enni, de mégis jól rávilágít arra, ami a mai valóság ezzel kapcsolatban..

Hogy azt gondolják, hogy a nők úgy is tudnak dolgozni, ha nincsenek ott a munka helyszínén és a kaja, meg a tisztazokni meg terem a hűtőben, meg a szekrényben.

Nemrég volt a "láthatatlan munka" világnapja. Ezen kicsit többet kellene a "gazdaságnak" morfondírozni, az biztos.

Pont az a gond, hogy itt van a nyakamban a 4 gyerek+háztartás teljes gondja. Ezzel együtt nem tehetem meg a végtelenségig, hogy nem dolgozom ezektől eltérő dolgot. Már csak azért se, mert ma már nem lehetsz annyira kiszolgáltatva, hogy a férjed nélkül ne élj meg, legalább alapszinten. Minden második csak simán elmegy otthonról, de lehet haláleset, baleset is. Tehát akárhogy is, kétfele kell tökéletesen teljesíteni. A férjem meg "csak" dolgozik, nem őt hívják a gyerek gondjával a tanárok, nem ő vásárol, nem ő szervezi a nyarat, nagyszülőket, táborokat, az orvosnál a rendszeres felülvizsgálatokat, nem az ő napja esik ki ezek miatt.

Persze lehet szajkózni, hogy a férj is vegye ki a részét az otthoni munkából. Ezt az enyém is tudja, és mutatóban 3 hétben egyszer ha hazaesik este 9-re, és elmosogat. Ez kedves gesztus, de nyilvánvalóan jelképes. Nyilván nem ő fog napi 12 óra munka után este mosogatni. Hogy miért csinálja? Mert ehhez a munkához ért, ebben sikeres, ebben keres elfogadhatóan. Ez meg 12 órás, a világ minden táján, külföldön is ilyen munkarendben dolgozott, napi 12 óra, ha forgatás van hétvégén is. Nincs közte pihenőnap, meg szünet.

A gondom ezzel nekem nem az, hogy el kell a családdal kapcsolatos dolgokat végezni, ami nálunk azért több, mint egy átlag családban, hanem főképpen az, hogy az elmaradhatatlan továbbképzésre jut nagyon kevés idő és energia, mostanában konkrétan semmi..

Ma nincs választás, lehet jól főző feleség valaki, ez nagyon szép, de ezen kívül még kell valaminek lenni, amilyen tudást ápolni is kell. Persze, ha valaki óvónő, akkor nem kell tudnia konnektort szerelni. De akkor meg kell keressen annyi pénzt, valahogy, hogy adott esetben valaki kicserélje a konnektort, ha kell. Ahhoz meg, hogy megkeresse, tanulni kell, továbbképzésekre járni, plusz munkát vállalni.

Egyetlen egy valamit lehet/ne tenni, mégpedig az igényeket sokkal de sokkal lejjebb adni. De az meg ugye a hirtelen és végleges lecsúszás miatt nagyon veszélyes. Én nagycsaládosként látom ezt, hogy sokan tényleg igyekeznek a hagyományos szerepek szerint csinálni, teljes szívből, de bizony nagyon veszélyes, általában kiégett pasi, 40 éves korára leharcolt, a munkaerőpiac számára már semmit sem érő nő az eredmény. Aztán a gyerekek előbb-utóbb felnőnek, és egymásnak már nem tudnak mit mondani. Csodák nincsenek. Senkinek se jó ez sem.

Ezzel együtt ma már azért senki sem tudná elképzelni, hogy valaki ne mehessen egy egyetemre pusztán azért, mert ő nő vagy férfi.

Tudom, ott arra )rtett)k, hogy a gyakorlót szépen összehajtogatva a stokira tették. Stoki: olyasmi szék, mint a hokedli. Ill. használták még a szekrénybe élire hajtogatott ruhákra is.

Mivel élire hajtogatott ruhákkal kapcsolatos kifejezés, ezért gondolom úgy hogy tűzifára használni kicsit fura. Azt stócolni szokás😃

Ráadásul nem is jól használja, bár gondolom azt aksrta írni, hogy szépen felstócolja.

Némimemű túlzást érzek a mondandóban (szénkefe csere pl.), de mindegy.

Szerintem pedig a suszter maradjon a kaptafánál, nem kell mindenkinek minden feladathoz értenie, viszont amit csinál, azt jól csinálja. A párom jól főz és nem várom el tőle, hogy pl. villanyt tudjon szerelni.

Ez a "stokizás" katonai kifejezés, én pl. nem rajongok érte, ha egy nő úgy beszél mint egy pasas.

A szénkefe még a kispókban volt és még akkor nem voltam férjnél (rossz példa volt belátom), de a lényeg átjött. Én azóta sem kényelmesedtem el, tavaly nyáron egy beomlott kutat próbáltam (nem sikerült) kiásni, és simán betalicskázok, bestokizok a pinyóba 5 mázsa fát, ha kell. De amikor főiskolára jártam mondtam neki, hogy kell egy takarítónő, mert nem bírom sem idegileg, sem fizikailag... Azt mondta, nem vagyunk Balbeckék a Guldenburgokból, ő nem akar egy vasat sem kiadni bejárónőre. És négy évig ő takarított.

de idáig el kellett jutni, mert ő nem ilyen családban nőtt fel. Gondolom anyósom azóta haknizik a faluban azzal, milyen menye van :)

Szerintem alapból egy pasi sem tudja, hol van benne a szénkefe - én speciel tanultam :)

Nem olyan munka a szénkefe csere, akinek bárki nekiállna otthon.

Manapság még főleg nem, minden egységet azonnal kompletten cserélnek.

Hát én tuti gyalog vagy megkérem a férjem, hogy vigyen el:)

Azt sem tudom, hol keressem a szénkefét...a JóIsten ne verjen meg érte:)

Pont ez az evés kérdés nagyon fura: s ha nem eszik, akkor mi van? Egy ilyen pasi sem halt éhen. Ezt így, vagy úgy meg kell oldani, nem évekig meccsezni rajta.

Nálunk nem volt ebből gond, mert én kifejezetten szerettem főtt vacsorával várni, de ha épp nem voltam otthon egyedül megtalálta a hűtőt és a kályhát is, el is tudott mosogatni is maga után.

Nincs kicserélve a szénkefe, akkor gyalog?

Szerintem igen, hiszen ki áll neki sebtiben szétszedni az autó indító motorját, vagy generátorát?

Na igen. Nekem is megadatott egy férj, aki csak hírből ismeri a mikrohullámú sütőt, mert a kedves mama még 30 évesen is tisztába tette volna ha anno nem szokik rá a wc-re. Én olyan családból jöttem, ahol mindenki mindent megcsinált, ha szükség volt rá. Apám fürdetett babakoromban, anyám kifestette a szobát és én szekrényt csiszoltam, vagy éppen kispolskit szereltem ha kellett. Nem voltak élesen elkülönülve a férfi-női szerepek. Nekem a hagyományos szerepeket előtérbe helyező családmodell abszolut az életképtelenséget szimbolizálja. Tényleg valaki inkább nem eszik, mint megmelegítse magának a vacsorát? Vagy ha nincs kicserélve a szénkefe a kva autóban, akkor holnap gyalog, vagy egyáltalán nem megyek dolgozni?

Mert nálunk ez nem egyszer megesett, hogy inkább nem evett, ha nem tettem elé a kaját. Engem ez meg marhára nem érdekel. Nekem is csak négy végtagom van és 24 órám.

Dolgozom 8 órát. Mellékállásban csinálom a vállalkozásomat. Rendezem a gyereket "átólzéig".

És az évek pedig megtanítottak minket arra, mit

várhatunk el a másiktól és mit nem. Persze, nem volt könnyű elfogadtatni hogy na ezt azért mégsem fogom megcsinálni még akkor sem, ha a kedves mama márpedig megcsinálta és ráment pár év(!) kapcsolatból mire megértette, de megérte.

És látható, hogy még most sem tudok indulatoktól mentesen beszélni róla. Ha ezt nem lépem meg, mi már rég elváltunk volna.