Szülőkkel együttélni (beszélgetős fórum)

Ez érthető, én is inkább olyan pasit választanék, aki hasonlóan érett, mint én. Ha pedig érettebb, akkor húzzon felfelé és ne hordja fenn az orrát.

Viszont én nem ítélem el azokat, akik 30 évesen is otthon laknak. Nem tudhatjuk, mi vezetett el odáig. Lehet, hogy link és mamahotel, de az is lehet, hogy szeretett volna önállósodni, csak az élete nem úgy alakult. Vagy később fogalmazódott meg benne az igény, szerintem ez sem elítélendő. A mai világban főleg nem, amikor a tanulmányok sokszor 30 éves korunkig kitolódnak. Ez azért nagyban kihat az önállóságra.

Nem arról van szó, hogy aki 30 évesen otthon él, az fogyatékos vagy egy 15 éves szintjén van, de tény, hogy az önállósó háztartás vezetése és az ügyek önálló intézése, a saját életünkért vállalt gyakorlati felelősség ad egy olyan fokú élettapasztalatot, amit máshonnan nem lehet megszerezni. Akkor sem, ha az ember otthon befizet a rezsibe, akkor se, ha magának mossa a gatyáját, akkor sem, ha ki tud hívni egy szerelőt.

Természetesen, mindenkinek a maga döntése, hogy mikor költözik el otthonról, de akkor el kell fogadnia, hogy a társkeresés terén ennek meglehetnek a következményei. Én nem tagadom, nem kezdenék olyan 30+-os férfival, aki otthon él "spórolás" címszó alatt, mert nekem már nem lenne türelmem kivárni, hogy családalapítás korában lévő pasik mellettem kezdjenek el önállósodni, annak minden tapasztalatával és nyűgjével együtt, inkább olyat választanák, akiről tudom, hogy már megállta a helyét önállóan, már tapasztalt, már eljutott arra az érettségi szintre, mint én. 20 évesen oké az együtt tapasztalás, 30 évesen annyira nem buli.

Szerencses esetben a szuloi hazba mindig hazamehet az ember.

Hany kritikus elethelyzet van, amikor a mar felnott "gyermek" hazamenekulhet; mert van hova.

Akiknek meg nincs hova, nos, akkor van sz"r a palacsintaban.

Te meg arra nem gondoltál, hogy nem mindenki fejlődik egyformán? Vannak elvárások, de minden személyiség más. Mindenki máskor érik be. Attól még nem szellemi fogyatékos. És az is túlzás, hogy most attól, mert 30 évesen még a szüleivel él, egy 15 éves szintjén van?

Igen, sok mindenről lemarad, elég baj az neki.

mert ez csak szerencse kérdése.

a világ legelfogadóbb, legszeretetreméltóbb nője is simán belefuthat valami hülyébe. és a világ legostobább, legelviselhetetlenebb nője is bepalizhat valakit, aki imádja :)

Látod, ezzel már jobban egyetértek, nekem is van egy ilyen barátnőm, folyamatosan sír, hogy nem talál normális pasit, közben minden jöttmenttel összejön 2 hét után, aztán csodálkozik, hogy sosem volt még egy normális, tartós kapcsolata. Egyszer megkérdezte, mit csináljon, mert látja, hogy nekem normális párom van, szeretetben élünk, tanácsot kért, mit ront el, én minden szépen leírtam neki, de azóta sem változtatott semmiben. És azóta sem talált normális férfit maga mellé, pedig ő is el akar költözni. Mondjuk nem keres rosszul, ha nagyon akarna, el tudna, de ő is inkább otthon van és elveri az egész fizuját. No, de nem emiatt a barátnőm, én ezekbe a dolgokba már nem szólok be, bár magamban megvan a véleményem.

De továbbra is fenntartom, hogy ez nem azért van, mert ne lenne normális férfi, akivel össze lehetne bútorozni, hanem azért, mert ők nem hajlandóak magukba nézni és változtatni a hozzáállásukon. De az idő közben telik...

Kiegeszitenem meg azzal, hogy ma tudomasom szerint legtobben egesz lakast berelnek, az pedig egyre tobbe kerul - igy az onallosag is.

valamikor hajdanan csak szobat bereltunk, azt is altalaban ketten. Amikor en kenyszerultem szobat kiadni, akkor a ket 6 m2-es lakotelepi szoba kerult kiadasra. Ma ez mar szinte elkepzelhetetlen, vagy csak nagy kenyszer aran vallalna be ilyen felallast a fiatal.

Nem tudom, ha valaki 10-15 év alatt egyetlen valamirevaló, normális férfival sem találkozik az életben, azért ott mégiscsak lehetnek gondok. Talán mégis túl nagyon az igényei, talán mégsem olyan szép és kedves a férfiak szemében, mint leírod.

Tisztában vagyok vele, hogy a világ tele van hülye nőkkel és férfiakkal, de elképzelni sem tudom, milyen emberekkel veszi magát körül valaki, hogy egy normálisat se találjon köztük, főleg ha szép és kedves, tehát még potenciális jelölt is a férfiak többségének.

Még csak nem is kell az igazinak lennie, szimplán egy férfinak, akivel lehet normálisan tervezni. Azért vannak még bőven ilyen férfiak, másnak is sikerül találnia.

Aki egyedül van, azaz nincs párja, annak nagyon nehéz egy átlag fizetésből fenntartani egy albérletet, amikor az albérlet árak az egekben vannak. Miért is ne lakhatna otthon a szüleivel, ha nincs párja? Mi ebben a kivetni való? Inkább azt találom nagyon felelőtlennek, aki akár lakhatna a szüleivel is és spórolhatna, ezzel szemben a társadalmi elvárások miatt - 30 körül ciki a szülőkkel élni, meg minden szülői ház egyenlő mama hotel - elköltözik, összeszed minimális önerőt, felvesz egy csomó hitelt, aztán majd sokszorosát fizeti vissza a banknak. Egyedül élve hitelt felvenni nagyon nagy felelőtlenség. És ha történik valami? Bárkit bármikor kirúghatnak. Akkor meg eladósodva mehet haza a szülőkhöz.

Ha valaki felnőtt valóban, akkor mindegy, hogy a szüleivel él vagy sem, önmagáért felelősen gondolkozik.

És inkább a szülőkkel, mint benne ragadva egy rossz házasságban a közös vagyon miatt, vagy a tehetetlenség miatt.

sokan nem találják meg az igazit. nem, hogy 30-ig, hanem sose.

lehet, h a lányban benne volt a komoly kapcsolat iránti vágy, pont a fórumindító írta, hogy volt, akivel együtt is élt.

Nyilván vannak példák és ellenpéldák, épp ezért mondom, hogy tisztelet a kivételnek, én inkább az általános meglátásról beszéltem.

Illetve arról, hogy szerintem a többségnek kell valami "lökés", ami elindítja az önálló életre, akár a kényszer, akár egy párkapcsolat. Az egyik hozzászóló - most nem keresem vissza, ki -, írta, hogy furcsa ha valaki nem tud 30 éves korára egyetlen komoly kapcsolatot sem felmutatni, ahol már felmerült volna az összeköltözés. Nos, igen, őszintén szólva ez nekem is furcsa.

"Az meg más kérdés, hogy én a fölöslegesen dobálom bele a pénzt az albérletbe, csak hogy senki se szólhasson bele az életembe hozzáállást találom értelmetlennek az előre tervezek és spórolok mentalitással szemben. "

Elméletben egyet tudnék veled érteni abban, hogy nincs értelme albérletbe ölni a pénzt, ha a gyakorlatban nem épp ennek ellenkezőjét látnám.

A saját környezetem, barátaim, ismerőseim révén épp azt tapasztalom, hogy aki elmegy albérletbe (kényszerből vagy mert nincs kedve otthon élni), az igenis sokkal gyorsabban jut előre és többet ér el, mint az, aki otthon él huszas éveiben "spórolás" címszó alatt. Mert a spórolásból az lesz, hogy majd a következő hónapban elrak húszezret, de ezt a havit most inkább elkölti ruhákra, bulira, utazgatásra, aztán telnek az évek és még mindig nem bírnak leadni az életszínvonalból, de lakása/önerőre csak nem gyűlik a pénz. Ezzel szemben, aki albérletben él, valahogy jobban rá van kényszerítve, hogy fejlődjön, pluszmunkát vállaljon, továbbtanuljon és spóroljon.

Ha megnézem: mi bevállaltuk a külföldet, mi különélünk évek óta, mi házasodunk, mi többmilliós megtakarítással bírunk, mi lakást venni készülünk, mi rég felnőttek módjára élünk. Ezzel szemben sok barátom otthon él, félre szinte nem is rak, kijönne, de kényelmesebb a szülői házban, max. odaköltözött a párjuk, de együtt sem haladnak. Felmerül a kérdés: ha mi ennyire haladunk, mások miért nem? A válasz: mert mi rá vagyunk kényszeríve, hogy fejlődjünk és haladjunk.

És mint említettem, ezt látom az ismerőseim javarészénél. Egyébként statisztikailag a lányok hamarabb elköltöznek, és tényleg, a barátnőim már mind önállóan élnek albérletben, akár egy szobában, míg a régi baráti társaság fiútagjai otthon héderelnek és sírna, hogy jajj de nehéz manapság... csak közben telnek az évek.

Természetesen, vannak kivételek, vannak tényleg gyűjtő otthon élők, és olyanok, akik csak vegetálnak az albérletben, de ÁLTALÁNOSSÁGBAN véve mégis azt látom, sokkal gyorsabban haladnak azok az ismerőseim, akik húszévesen elmentek albérletbe.

Nézd, kedves kérdező, muszáj feltennem egy kérdést: mi a francot csináltál az elmúlt 12 évben, hogy ennyi idős korodra nem bírtál eljutni se albérletig, se egy saját lakás önerejéig? És ha 12 év nem volt elegendő semmire, akkor mit vársz a következő 3-5 évtől?

Ha 30 éves vagy, akkor már 12 éve dolgozhatsz, akár iskola mellett is, ennyi idő alatt még egyedül is illett volna eljutni valameddig. Természetesen a te életed, nekem aztán mindegy, hogy anyáddal élsz-e vagy külön, de a kifogások helyett el kellene gondolkodnod azon, mit és hol rontottál el, őszintén, és változtatni ezen.

Én még azt a luxust sem engedhettem meg magamnak, hogy otthon éljek felnőttként, mégis megoldottam a dolgokat, mégis sikerült előrejutnom. Igen, sokszor sz*r volt, néha nyomorogtam, de el nem tudom képzelni, hogy 30 évesen még mindig otthon éljek. A te helyedben, ha látnám hogy nem halad az életem, 12 év alatt már elvégeztem volna kínkeservesen egy mérnöki/info szakot vagy napi 3-4 órában nyelvet tanultam volna és már beszélnék hármat - ezzel minddel jó pénzért el lehet helyezkedni Budapesten. Újból meg kell hát kérdeznem:

mit csináltál az elmúlt években és miért gondolod, hogy a következő néhány év más lenne?