Van köztetek olyan, aki úgy esett teherbe és szülte meg gyermekét, hogy akkor éppen nem álltak a párjával jól anyagilag? Megbánta? (beszélgetős fórum)

Mi annó ezelött 16 évvel a volt exemmel bevállaltuk,pedig anyagilag 0 voltunk.Alig tudtuk neki megvenni az alapvető dolgokat,szülői segítség semmi nem volt(most sincs),de amit tudtunk megvettünk.Én ugy gondolom nem kéne azt megvárni még talpra tudtok állni,tény hogy nagy felelősség egy kisbaba,de hidd el meg fogjátok tudni oldani.

Sok sikert kívánok nektek!!

Kedves Flemon79!

Külön is köszönöm Neked, hogy mindezt leírtad. Most nem tudom azonnal szavakba önteni, hogy mit jelentettek nekem a szavaid, csak tudd, hogy szívből szorítok Neked, hogy mielőbb el tudj helyezkedni, és enyhüljenek az anyagi gondjaitok!!!!

Nekünk sem volt sohasem olyan jó életünk, de amikor elhatároztuk, hogy tényleg össze akarjuk kötni az életünket, nem volt kérdés a gyerekvállalás sem - mondjuk nálunk az is bejátszott, hogy tesómék jártak rengeteget lombikra, 5 év után szét is mentek, új pasi, előről minden, stb.stb.. Ezért is döntöttünk úgy, hogy először baba, utána esküvő. Anyáméknál laktunk egy kis szobába, babóca jött :), egy percig sem bántuk, családjaink sem morogtak egy pillanatig sem.....Nekem munkám megszünt, ped. assziosztens voltam, de közöltem, hogy babát várok, így elmehettem ahová akartam....:S

Férjem apjánál dolgozott/dolgozik, bár egyszer kiment Németo.-ba, hátha úgy jobb lenne anyagilag - nem bírta a család hiányát, hazajött. Akkor már 2 babóca volt, icipici másodikkal, anyósékhoz költöztünk még szülés előtt - ott nagyobb volt a szoba. Próbáltunk közben az albérletet, átvertek, nem nagyon jöttünk volna ki egyedül, anyósék pedig rögtön felajánlották, mivel férjemnek nagyon sokat kell dolgoznia, egyedül lennék szinte folyton. A kicsi 6 hós volt, mikor nagy nehezen sikerült hitelt felvennünk, és vettünk egy kisebb lakást, 1+2 feleset....Most már 3 babóca van, mert a fizuja is emelkedett szépen, viszont sajnos a törlesztőrészletek is...:(

Most ott járunk, hogy a 3 babónak mindene megvan, csekkek felaldva, hitel fizetve, kaja egyre kevesebb, ruha csak a gyerekeknek, szórakozás-mozi-hasonlók pápá.....De a 3 gyerek nagyszerű ajándék, örülünk hogy vannak, bár egy 4. babó már teljesen kizárt, örülünk ha nem döglünk bele a hitelekbe.....:)

Kedves Mindenki!

Őszinte leszek, álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi választ kapok, azt pedig végképp nem, hogy válaszaitok valóban megerősítenek majd, nem pedig elbizonytalanítanak...

Sirga: Azt hiszem, önvédelemből fogalmaztam meg a kérdésem így, mert ahhoz vagyok hozzászokva, hogy - a közvetlen családunkon kívül - mindenki lebeszélni akar minket a családalapításról ilyen körülmények között, és ez már komolyan elbizonytalanított. NEm szándékozom állami támogatásra, segélyre alapozni a családom életét, pedig volt, aki ezzel is megvádolt, ezért neház felvállalni, hogy mi mindennek ellenére gyereket szeretnénk.

Pedig a szívem mélyén én magam is úgy gondolom, hogy a pénz jön és megy, nekünk is volt már jobb is, és amíg van két kezünk, talán nem halunk éhen - az igényeink kimerülnek a családi harmóniában, a téli fűtésben (18-19 fok elég nappalra), a napi fürdésben, az esti olvasgatáshoz szükséges világításban takarékos égőkkel:):), és (ez kerül a legtöbbe) a jó minőségű, de megválogatott ételekben. Szeretnénk persze a diákhitelünket is visszafizetni, amint lehet.

Szó sincs kocsiról, házról, nyaralásról, kozmetikusról, műkörömről, tehát nem arról van szó, hogy mindig kifogásokat keresünk, és egyre többre vágynánk. Azt is tudom, hogy ha most mindkettőnknek jól fizető állása lenne, mire megszületne a baba, már mindketten el is veszíthetnénk a mai világban.

Valóban arra vágytam csak, hoyg aki hasonló körülméynek között vágott bele, attól megerősítést kapjak: meg lehet csinálni, és a nehézségek ellenére sem bánja meg senki. És ezért elmondhatatlanul hálás vagyok a válaszaitokért!

Egy másik női portálon valaki hasonló témában indított topikot, ő már gyermeket várt, és kb. a fele a hozzászólóknak konkrétan azt javasolta, hogy vetesse el a gyerekét, többen a fejéhez vágták, hogy uitolsó ingyenélő, aki csak segélyre pályázik, a felelőtlen az enyhébb ítéletek közé tartozott. És csak a hozzászólók fele, vagy még kevesebben írták azt, hogy menni fog, és ha mégis nélkülözniük kell, azért is kárpótolni fogja őket a gyermek!

Egy gyermeket nem szoktunk megbánni!

A világ forog,helyzetek jönnek-mennek,minden változik!

Csak derűsen,gondolj arra lesz ez még jobb is!

A kérdésedre nem fogok, nem is tudnék válaszolni. Ezt nektek kell eldönteni.

Ami velünk történt (és történik): Nekem 2006 óta nincs munkahelyem. Költözés miatt kellett otthagynom az előzőt, és az új lakóhelyünkön egyszerűen nem vettek fel sehová. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eleinte kizárólag a szakmámban kerestem, aztán rájöttem, hogy ez hiábavaló.

Korábban, amikor még volt munkám, jobban éltünk, akartunk gyereket, de nem jött össze. Jöttek a vizsgálatok, amik kiderítettek ezt-azt, majd végül 2008-ban (akkor már 2. éve voltam munkanélküli, és nagyon nehezen éltünk, de a csekkjeink még be voltak fizetve) egy vetélés után az orvos kimondta, hogy soha nem lesz természetes úton gyerekünk. Akkor voltam én 29, a férjem 34 éves. Kicsit szomorúak voltunk, de a reményt még így sem adtuk fel, ugyanakkor megnyugodtunk, hogy ilyen anyagi helyzetben mégsem kell vállalnunk egy babát. (Véletlen teherbeesés volt, nem is vettem észre, csak a vetélést.)

Aztán 2 hónap múlva újra terhes lettem. Akkor kezdődött az a tépelődés, amiről Te is kérdezel. Hogy szabad-e? Megtehetem-e egy, még meg sem született emberrel, hogy nélkülözésre kényszerítem? És az ellenkezője: Megtagadhatom-e az életét, csupán azért, mert pillanatnyilag rosszul megy nekünk? Egyáltalán mi a jó, és mi a rossz élet? Fel tudjuk-e nevelni, ha megtartjuk? Fel tudjuk-e dolgozni, ha elveszítjük? Lesz-e másik gyerekünk, vagy ő tényleg Isten ajándéka? Akarok-e én egyáltalán gyereket?

Ha megnézed a képeimet, láthatod, hogy megtartottuk. Nemsokára 3 éves lesz, 2 hét múlva kezdi az óvodát. Nem bánjuk, hogy így döntöttünk, imádjuk, nagyszerű kislány. De. Azóta sincs munkám. Sehová nem vesznek fel, pedig most már elvállalnék szinte bármit. De a gyerek óriási akadály a munkavállalásban. Az, hogy nélkülözünk, igen enyhe kifejezés. Megkapjuk a pénzeket hó elején, befizetjük, amit tudunk (mindent soha nem sikerül), és aztán nyomorgunk. A szüleink tartanak el. Anyukám havonta 2 kajacsomagot küld postán, anyósom is sokat segít a kertjéből, másképp itt pusztulnánk éhen.

Ruhát magamra utoljára 2006-ban vettem, amikor még dolgoztam. Még turkálósra sem telik, csak várom, hogy valaki nekem adja, amit amúgy már kidobna.

A férjem néha úgy érzi, összeroppan a munka alatt.

A kislányunknak mindene megvan. Értsd úgy, hogy minden évszakra kap új ruhát, új cipőt. Nem sokat, csak egyet-egyet. Ünnepekre kap apró ajándékot, szülinapra tortát. Talán úgy tűnik, hogy mindez elég, és persze az is. De, ha csak a játszótéren nézek körül, és látom, milyenek a "jól szituált" gyerekek, néha majd' megszakad a szívem. Ő sokkal többet érdemelne, mint amit meg tudunk adni neki. Mozi, színház, kirándulás, nyaralás, fogorvos, öltözködés, könyvvásárlás, "azt főzök, amit megkívánok" szóba sem jöhet nálunk. És még csak most kezdjük az ovit.

Ugyanakkor sokszor elgondolkodom rajta: miért is éltünk azelőtt? Mit csináltunk? Miért dolgoztunk? Ma már azt hiszem, egy házasságnak (párkapcsolatnak) a gyerek adja meg az értelmét. (Persze nem a fiatalokra gondolok, hanem akik már tényleg túl vannak a 30-on.)

Most, hogy kezdődik az ovi, nagyon remélem, hogy hamarosan lesz munkám, és kicsit normálisabban élhetünk. De az elmúlt 3 év... hát az nem volt könnyű.

voltam ilyen helyzetbe, kislányom szuletését én sem bántam meg.

Az ideális egzisztenciális alap mindenki számára változó, van aki megelégszik kis lakással, munkával, másnak minimum egy ház kell, 2 kocsi és karrier elötte.

Olyan kérdés amit mindenkinek magának kell eldönteni, rábeszélés nem jó ötlet - Te leszel a hibás késöbb bármi is van.

...csak megerősítés kell...

:)))))

Olvasója leszek naplódnak:)

Szia.

És szurkolok.

Barátnőm nagyon erősen akart babát...szurik, Káli intézet... aztán munkahelyet váltott, kapcsolatot, elköltözött, megnyugodott, és 15 év után azonnal terhes lett:))) - igen, minden feszültség, minden túl erősen akarás gátolhat... lazulj el, a döntés már megvan, ha mindig a megfelelő körülményekre várnánk, sose volna alkalmas az idő...

Nagyon szorítok ahhoz, hogy ellazulj, és magabiztos légy, hogy a legjobb úton haladtok:)))

...márcsak azért is, mert az kisugárzik és továbblendít...

Szép napot Neked!

Együtt éltünk,7 hónapos terhesen elköltöztem albérletbe.Nem bántam meg egy percig sem.Ma már majdnem 5 éves a fiam.És azóta is albérletben élünk.A gyerek egy új dimenzió!

Aki arra vár,hogy minden meglegyen az életében,az lemarad magáról az életről,amit a gyerek nyújt!

Amikor terhes lettem jol alltunk, aztan ahogy telt a 9 honap jott par varatlan zur, es mar nem annyira alltunk jol...sot....de aztan minden jora fordult.

de en is, mint vadmalna, azt mondom, hogy ha arra varnank, hogy minden klappoljon...nah olyan nincs....:)

"Mivel "épeszű" ember ezen a válaszon nem is gondolkodik" - kérdéseidben ott bujkálnak a válaszok.

A családalapítás soha nem épeszű döntés, mert akkor kihalt volna az emberiség:)

Én voltam ilyen helyzetben, sok mindent megbántam azóta, egyet nem: a gyermekvállalást:)

Megoldottuk, megéri a küzdelem - de kb. 25 évig tart:))), és talán még tovább is:)

Sziasztok! Arra lennék kíváncsi, hogy azok, akik nem épp a legbiztosabb háttérrel vágtak bele anno a családalapításba, lebeszélnék-e azt a házaspárt a gyermekvállalásról, akiknél a férjnek éppen nincs munkája, az asszony fizetéséből élnek, ámbár némi családi segítségre számíthatnak a legnehezebb időkben? Ha a házaspár nem éppen fiatal már, érdemes-e megvárni a mai világban az ideális egzisztenciális alapokat, amelyek ma már úgysem biztosak soha? Esetleg elképzelhető, hogy maga az anyagi bizonytalanság gátolja a teherbeesést?

Mivel "épeszű" ember ezen a válaszon nem is gondolkodik, mert egyértelműnek tűnik, hogy ilyen helyzetben felelőtlenség gyereket szülni, most igazából csak azokat kérdezném, akik mégis voltak ilyen helyzetben: megbánták-e, megoldották-e, megoldható-e, megéri-e a küzdelem a gyerekért?

Köszönöm, ha válaszoltok.