Társas magányban élni!?! (beszélgetős fórum)
Segíts neki. mert jelenleg nem úgy néz ki, hogy téged ez zavarna, sőt.
Van elég ideje magára? Tudna tanulni, ha akarna? Lenne lehetősége?
Érezteted vele, vagy valaki a családból, hogy kevés hozzád?
Zavarja, hogy okosabb vagyok nála. Felidegesíti, hogy pár perc alatt kitöltök bármilyen keresztrejtvényt és sudokut. Ő meg pár szónál tovább nem jut és nélkülem nem tudja befejezni. Zavarja, hogy én tudok angolul, ő meg nem.
Mindig velem verseng, hasonlítgat ahelyett, hogy neki állna és tanulna valamit!!! Nem úgy születtem én sem, hogy mindezt tudom könyörgöm! :D
De ezt hogyan tudnád elmagyarázni neki?
Anyukám szerint is ez a helyzet.
Én hamarosan végzett jogász leszek, emelett számos más területen is ügyes vagyok, de beképzelt soha nem voltam! :D
Viccet félre téve tényleg így van...sokszor előveszi a témát, hogy ő nem tudott tanulni anno, mert dolgoznia kellett, nekem meg más dolgom sem volt, mint tanulni.
Én már azt gondolom, hogy megfejtettem az okát, hogy miért változott meg ennyire. Egyrészt a lányunk születése, az tuti. De emellett van még valami. Mégpedig a munkája. Ahol a fizikai erő számít, meg kell tanulniuk kivül rekeszteni érzéseiket, parancsok után mennek.
A munkatársai sem túl jók...abban az értelemben, hogy nem erősítik egymást hanem versengenek.
Szóval emiatt változott meg nagyon, szerintem!
Ezt egy valami igazolja, de nagyon : az, hogy a munkatársainak a 80%-a elvált, tönkre ment a házasságuk vagy el fognak válni. Azért, mert ezek az emberek nem képesek családban élni. Nem tolerálnak, nem figyelmesek és semmiféle érzelmet nem mutatnak.
Kb. annyi ideje dolgozik itt, amennyi ideje mi együtt vagyunk. Ez lehet magyarázat arra, hogy miért volt teljesen más ember akkor, amikor megismertem!
Ezt elmondtam neki is egyébként és elgondolkozott rajta...ami nagy szó!!!
Tipikus kisebbségi komplexus alakult ki nála.
Egyetlen férfi sem szereti, ha a nő okosabb, vagy többet keres mint ő.
???
Ehhh.... nem tudom...
Igazából ez a mondatod kavart be:
"súlyos társadalmi különbségek, még súlyosabb tudás és tudásvágybeli különbségek vannak közöttünk. Máshogyan nőttünk fel, más környezetben és más példa előtt. És tudok gondolkozni és próbálok másokat megérteni, ő ezeket nem gyakorolja szívesen."
Ezután volt fura, hogy mégis milyen más volt... Mindegy.
Én tudom, bár nagyon nehéz volt magamnak is bevallani, hogy igen, látszik már egy kapcsolat elején, ha valami olyan van egy emberben, ami hosszú távon saját magunk számára nem tolerálható... csak akkor nem akarjuk észrevenni, vagy úgy gondoljuk megváltozik majd. Lehet ez egy szituáció lereagálása, vélemény adott témákról, szóbeli megnyilvánulás, stb.....
Ha valaki egyik napról a másikra fordul ki így magából (és nyilvánvalóan előtte nem olyan volt??), akkor ott valami komoly lelki dolog áll a háttérben. Minden rendben az életében egyébként? Nem terheli egy eltitkolt adósság? Valamilyen szenvedélybetegség??
MOndjuk én még mindig a gyerekre gondolok.... sajnos.
Látszik ki milyen beállítottságú, de az nem, hogy mennyi ideig marad olyan, amilyennek mutatja magát! És hogy milyen valójában. Sőt azt sem látod akkor, hogy milyen lesz, amikor megszületik a gyermeketek.
Ő besavanyodott, megöregedett mára. Nem az a srác, akibe én beleszerettem, bár néha előbújik, ha kitalál a rengetegből! :D
Akkor tegyük helyére a dolgokat:
bár nem gondolom én sem, hogy bárkit is érdekelne ennyire mélyen a magánéletem, de mivel most erről beszélgetünk, hár legyen tiszta!
Szóval, amikor megismertem egy vagány, magabiztos, önálló, kiegyensúlyozott embert ismertem meg. Nem akart tanulni, én viszont akkor szerettem volna beiratkozni az egyetemre. Látta, hogy mennyire készülök erre és csak azért, hogy együtt csináljuk, ő is beiratkozott egy fősuliba. Együtt csináltuk, magyarul miattam iratkozott be. Most meg ott tartunk, hogy én még mindig arra az egyetemre járok, ahova akkor anno beiratkoztam. Ezen kívül mást is tanulok, fejlesztem magam, ő meg csak kinevet.
Ez a lefelé ívelő vonal is mutatja, hogy mennyire más ember volt 3 éve, mint most!
Értehtő voltam, vagy csak jobban bekavarodtál? :)
Én azt gondolom (de ez csak az én véleményem), hogy már ismerkedési szakaszban és az első pár komoly beszélgetés alkalmával látszik az, hogy ki milyen beállítottságú, milyen érdeklődésű. Először azt írtad, hogy te tanulni akartál, őt meg nem érdekli semmi. Aztán meg azt, hogy ő is miattad iratkozott be iskolába.... Most akkor melyik a valóság? Hogy Te húztad magaddal, vagy csak azt akartad hinni, és valójában nagy ívben tojt az egészre. Két ennyire különböző véleményt kialakítani ugyanarról az emberről nem lehet, hacsak az egyik nem sántít.
Én nem akarok turkálni az életedben, nem is érdekel, csak furcsa. Én még mindig azt mondom, hogy a gyerek hozta ki belőle, és sajnos ha ez így van, akkor nem sokat tudsz csinálni.
Akkor elmondom:
az már az elején látszódott, hogy különbözőek vagyunk. Valóban...ezt belátom. DE érdekelne téged ez, ha baromira rendben van minden?
Én folyamatosan tanulok, edzem az agyamat is és a testemet is. Ő ezt látva beiratkozott fősulira és igyekezett, tanult, segítettem neki és csinálta. Nem ő húzott le, hanem én őt fel. Beilleszkedett a családba, imádtunk együtt lenni. Emlékszem, hogy amikor elkezdtünk járni és rájött, hogy több vagyok neki, hogy egy kaland, akkor az éjszaka közepén felhívott, hogy úgy ahogy vagyok menjek ki a ház elé, mert ott vár a bemelegített autóban. Nem tud nélkülem elaludni...!!! Erről beszélek emberek!
Amikor mindegy ki az, hogy honnan jött...szereted és szeret téged!
Álmomban sem gondoltam volna, amikor komoly beszélgetés után mind a ketten áment mondtunk a baba projectre, hogy egy ilyen sz@r alak válik belőle!
Egy szó, mint száz :
súlyos társadalmi különbségek, még súlyosabb tudás és tudásvágybeli különbségek vannak közöttünk. Máshogyan nőttünk fel, más környezetben és más példa előtt. És tudok gondolkozni és próbálok másokat megérteni, ő ezeket nem gyakorolja szívesen.
Szerinte erővel mindent meg lehet oldani és az érzéseinket kimutatni nagyfokú gyengeség.
Szerintem pedig enélkül hiábavaló minden. Hiába mondom, hogy szeretem, ha állandóan bántom. Nem?
Azt hiszem összeállt a kép!!! Amikor hazajön megpróbálok normális lenni, nem fokozom a tegnapi feszültséget. Megvárom ő hogyan viszonyul hozzám...amúgy tudom, mert bevált szokása veszekedés után átnézni rajtam. De nagyon viccesen csinálja! :D
Na, aztán tükröt mutatok neki, hátha észreveszi...nem tudom?! Majd kiderül.
Aztán este leülök vele beszélgetni, ha hajlandó rá! És megkérdezem mi a gondja?!
Néha már arra is gondolok mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha elállna: van valakije! :S
Valószínűleg igen...ő semmiben sem hisz, saját magában sem igazán. Akkor nekem hinnem kellene benne és abban, hogy majd minden happy lesz?! Hát...necces! :S
Egyébként szerinte én nem vagyok normális, kezeltetnem kellene magam. Tegnap is ezt vágta a fejemhez, holott ő utasította vissza a vacsi meghívásomat és döngölt a földbe. DE én vagyok a bolond! :D
Ez mindenki számára kitűnt s sztoriból, ugye? :D
Igen, mindent meg kell tenni, DE MINDKÉT félnek, különben az egész nem más, mint örökös küzdés a fennmaradásért.
Szerinte ő boldog. Én nem.
Szerinte minden oké. Szerintem nem. :)
Azért közöttünk előfordult olyan is, hogy együttlét közben neki nem tűnt fel, hogy én sírok... szóval van, ami menthetetlen :D
Aztán majd jól kiröhögi...
Nem túl ép ötlet... :D
nem szokásom feladni a dolgokat, de körbe-körbe sem hajkurászom a farkamat feleslegesen.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de ahhoz hogy tudd, hogy nem megy, mindent ki kell próbálni!
Én nem ítélem halálra a kapcsolatunkat, de egy baj van: abban sem hiszek, hogy rendbe lehet hozni...
Mindenki onmaga tudja, mennyit hajlando, erdemes tenni egy kapcsolatban, egy kapcsolatert.
Szerintem mindent meg kell probalni, foleg ha mar csaladrol beszelunk, de ha nem megy nem szabad eroltetni mert akkor ott mindenki szenved.
A te parod sem lehet boldog 'felemberkent', mert ha nem kepes a sajat eletet egyengetni, akkor nem teljes ember.
Fordíts a nézőponton,
mond azt, hogy ez is csak mese.
Légy óvatos,
a jóslatok az esetek 101%-ában önbeteljesítőek.