Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Születéstörténet Veszprémből... cikk

Születéstörténet Veszprémből...


2009. március 2-re, hétfőre voltam kiírva a kisfiammal – első gyermek. Előtte hétvégére kettős frontokat jósoltak és próbáltam megbeszélni vele, hogy inkább bújjon ki előbb, mert a kelleténél többet nem szeretnék kórházban lenni vele. Ő ezt akkor még nem így gondolta, szépen kivárta az idejét.
Születéstörténet Veszprémből...

2009. március 2-re, hétfőre voltam kiírva a kisfiammal – első gyermek. Előtte hétvégére kettős frontokat jósoltak és próbáltam megbeszélni vele, hogy inkább bújjon ki előbb, mert a kelleténél többet nem szeretnék kórházban lenni vele. Ő ezt akkor még nem így gondolta, szépen kivárta az idejét. Másodikán még elmentem NST-re, ahol meg is kaptam másnapra a beutalót.

Mivel semmi sem történt addig a pocaklakóval, másnap bementünk a kórházba 10 órára.

A felvétellel nem volt gond, csak amikor jelentkeztem a nővérpultnál és elkezdték írni a kartonomat, kiderült, hogy – szerintük – nekem még le sem járt az időm, de azért beszélni kellene egy orvossal (persze mindkettő műtött), hát akkor fáradjak ki az osztályajtó elé és várjam meg a doktor urat.

(Persze azért is kitoloncoltak, mert akkor már fél 12 volt és hozták az ebédet a kismamáknak és mivel úgy ítélkeztek felettem, hogy nem járt le az időm, nem vagyok jogosult benn lenni és ebédet kapni és különben is...)

Az orvosra (Lövei) kb. fél órát vártam, amikor is kijött az osztályról, a kezembe nyomta a kiskönyvemet és mondta, hogy szerinte sem járt még le az időm, majd pénteken jöjjek vissza, de addig még kérjek egy időpontot NST-re. Elmentem időpontért, ott nézik a kiskönyvet, semmi sincs beírva az időpont módosulásról... Akkor hosszas telefonálgatás és hercehurca után (már jóformán a fejem felett kiabáltak egymással), a doki megunta a vitát és belement, hogy na jó, akkor vegyenek fel. Hát olyan jó egy óra után vissza is engedtek és azért adtak ebédet is (hozzáteszem azért addigra eléggé megéheztem).

Aztán rohanás, mert akiket aznap felvettek, már túl voltak egy NST-n és UH-ra vártak, be kellett érni őket, mert ugye engem külön nem fognak megvizsgálni.

Lényeg, hogy az első megpróbáltatások után nagy nehezen benn voltunk a kórházban és már nagyon vártam a kisfiam megszületését.

Másnap reggel jött a vizit, hogy a mára rendelt vizsgálat: oxitocin-terheléses infúzió, amivel fájásokat generálnak és nézik a méhlepény állapotát, de ácsi, azért még megvitatják én kaphatok-e, mert nem biztos, hogy lejárt még az időm... (Ezt mindig azzal magyarázták, hogy mivel február csak 28 napos nem 31, ezért nem 2-án, hanem 5-én lenne a kiírt időpontom.)

Mindemellett csak az a jó, hogy fogadott orvosom is volt és NST-n is mindig átszámolták az időpontot, szóval nagyon jó, hogy a finisben találják ki, hogy ja mégsem másodika...

Lényegében szerencsére délelőtt még szóltak, hogy ha felszabadul a szülőszoba, nálam is megcsinálják a terhelésest.

Aztán ment a délelőtt és - olyan fél 12 táján - egyszer csak fura érzésem volt. Kimentem a mellékhelységbe és akkor még nem tudtam mi az, de elment a nyákdugó. Na akkor kicsit már ideges lettem, hogy akkor most mi van, de szobatársaim megnyugtattak, hogy az hetekkel szülés előtt is elmehet. Biztató volt.

Kb. egy órával később – fél egykor – mehettem terheléses vizsgálatra. Rákötöttek az oxitocin infúzióra és vártak. Közben a szülésznő kb. 3 vagy 4-szer emelt a dózison, mondván kiugrasztjuk a nyulat a bokorból. Na ezt akkor még nem értettem. A vizsgálat végeztével (kettő körül) mondta, hogy nem lett jó a vizsgálat eredménye, szóval este szülést kell indítani, aztán éjszaka várakozunk, ha nem indul be a dolog, akkor másnap este is felhelyeznek egy tágulás serkentő valamit. Itt már nemigen voltam képben, mert arra koncentráltam, hogy visszanyeljem a könnyeimet, hogy akkor most már előbb utóbb tényleg kinn lesz a picur.

Ezután visszaküldtek, hogy ebédeljek meg, aztán ha a doktor úr végez (épp szült mellettem egy kismama – a paraván mögött – amíg nekem az infúziót folyatták), jöhetünk vissza ultrahangra és méhszájvizsgálatra.

Kettő után visszamentem az osztályra, ott várt az ebéd. Nekiálltam a levesnek, közben még mindig fájásaim voltak, de azt mondták, hogy az oxitocin hatása eltarthat egy ideig, de a fájások csak nem múltak. Közben a többiek kérdezték körülöttem, hogy hány percesek a fájásaim. Kezdtem mérni, akkor már 3 percenként jöttek. A másodikat már nem mertem megenni (pedig véletlen jó kaja volt: sült csirkecomb rizzsel és zöldkörettel), visszatántorogtam a szülőszobára, hogy nem múlnak a fájások. Nagy nehezen visszakötöttek NST-re, de azt mondták, hogy a fájások még nem olyan erősek, menjek csak vissza az osztályra (nem vettek komolyan). Szerencsémre a doki (orosz) pont végzett és mehettem méhszájvizsgálatra. Na itt indult a dolog, mert ekkor már 4 cm-re tágultam. Megnézte a magzatvizet, még tiszta volt. Aztán gyors ultrahang, minden rendben volt. Visszaküldtek, hogy hozzam a cuccom az osztályról, aztán előkészítés lesz. Szerencsére szobatársam segített, hogy milyen cuccra gondoltak, mert teljesen zavarban voltam, nem tudtam mi van, mi fog történni és mi vár még rám...

Aztán felpakoltam fürdős papuccsal, törölközővel, telefonnal, satöbbi és visszakódorogtam a szülőszoba felé. Lassacskán ment csak a dolog, mert kb. 3 percenként jöttek a fájások, akkor meg kellett állnom a folyosón és jó erősen kapaszkodtam a korlátba.

Mikor visszaértem jött a nővér és megkaptam a beöntést. Utána vagy fél órát voltam a mellékhelységben, ahol majd letörtem a kapaszkodót, olyan erős fájásaim voltak.

Aztán zuhanyzás közben már annyira sikongattam, hogy jött a nővér megnézni, egyben vagyok-e még és szólt, hogy siessek.

Aztán visszamentem az előkészítőből a vajúdóba, ahol lepakolhattam a dolgaimat, majd a szülőszobában fel is fektettek a szülőágyra. Nem sokkal később jött a Tallai doki, hogy megvizsgáljon. Ekkora már 9 cm-re voltam kitágulva.

Szép gyorsan haladtak a dolgok előre, nagyon örültem a tempónak, mert a fájások már nagyon-nagyon erősek voltak, nem tudom meddig bírtam volna.

Közben aztán magunkra maradtunk a szülésznővel és a nővérrel a háromágyas szülőszobában.

Aztán jó adag kínlódás után lassan jöttek a tolófájások és mivel meglátták a kisfiam fejét, villámgyorsan telefonáltak a Tallainak, hogy jöjjön vissza, munka van…

Aztán valahogy felgyorsultak az események és sok dologra csak nagyon homályosan emlékszem. (Biztos igaza volt annak, aki azt mondta, hogy a szülés alatt felejtő hormon termelődik, hogy a nagy fájdalmat elfelejtsék a nők és később is merjenek szülni.)

Lényeg, hogy menet közben burkot repesztettek és szóltak, hogy mindenképp jelezzek a következő fájás előtt. Tudtam, hogy gátmetszés lesz, sőt éreztem is, de a fájáshoz képest az már semmi nem volt.

Aztán közben már éreztem, hogy nagyon fáradok, megkérdeztem, hol tartunk, mire megtudtam, hogy a kisfiam feje már kinn van, néhány tolófájás és megleszünk. Nagyon örültem a hírnek és sok erőt is adott.

Ennek köszönhetően úgy történt, ahogy mondták és pár perccel később, 16:25-kor teljesen kibújt a kisfiunk, rögtön felsírt kicsit és tudtam, hogy minden rendben van.

Mivel a méhlepény már nem működött, rögtön el tudták vágni a köldökzsinórt és egy lepedőbe csavarva a mellkasomra tették a pindurka szilvás színű gyermeket. Nagyon meghatódtam és nagyon gyönyörűnek láttam még így is a kicsit.

Aztán már vitték is a gondos kezek és én megkönnyebbülve feküdtem az ágyon. A méhlepény pár perccel később csúszott ki, teljesen levált.

Majd elláttak és összevarrtak. Közben jött a csecsemős nővér és akkor hallottam, hogy a kisfiam – Zoltán – 3900 gramm súlyú és 55 cm.

Mire végeztek velem, kb. 17 óra múlt és visszasegítettek a vajúdóba a megfigyelésre.

Nem sokkal később hozták is a kisfiamat, de mielőtt odaadta a nővér, elmondta, hogy miért került egy véraláfutás csík a kicsim szája szélére. Többen később több verziót mondtak, de a papíron is az állt, hogy meconiumos magzatvíz miatt menet közben le kellett szívni a száját, amikor is megnyomták a csővel. (A nem hivatalos verzió szerint én jelöltem meg kisfiam arcát alkoholos filccel, nehogy összecseréljék.:)

De megnyugtattak, hogy ne aggódjak, mert idővel felszívódik.

Nem érdekelt egy percig sem a dolog, mert legbelül tudtam, hogy semmi baj nincs a kisfiammal. Aztán a nővér átadta a gondosan bebugyolált kis csomagot, rögtön mellre került, majd hangosan kezdett cuppogni, ami nagyon megnyugtató és megható érzés volt…


Majd a kórházi napok gyorsan elrepültek, mindenki segítőkész és rendes volt velünk, amiért nagyon hálás vagyok!

A véraláfutásnak már egy héttel később sem volt se híre se hamva és azóta is csak gyönyörködünk a kisfiunkban, aki napról napra többet tud és gyönyörűen fejlődik. Pár nap múlva már 11 hónapos lesz. Mára 8 kis foga bújt ki és azt figyeljük, mikor kezd el kapaszkodás nélkül járni, mert már vannak önálló pillanatai.


A történet végére, csak annyi dilemmám van, hogy vajon ilyen gyorsan történt volna minden akkor is, ha nem kapok az infúziómba egy szép nagy adag oxitocint? Vagy én is kínlódom kb. 16 órát a vajúdással mint szobatársam?

És vajon a következő babám is – a körülményekhez képest – ilyen könnyen születhet majd meg?

Tudjátok mit? Kivárom és majd idővel választ kapok – remélem..




Írta: gatto4, 2010. március 12. 10:03
Fórumozz a témáról: Születéstörténet Veszprémből... fórum (eddig 53 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook