Szerelmes versek, idézetek (beszélgetés)

Hideg szellő szalad a réten,

Ezer csillag ragyog az égen.

Hideg szellő megrázza az ágat,

Ezer csillag bevilágítja a tájat.

Csend honol, mindenki alszik,

Egy istállóból gyermeksírás hallatszik.

Ajka kicsi, rózsás,

Arca kerek, pirospozsgás.

Jászol fekhelye,

Társasága barmok,

Titokban érkezett,

Ajándékot is hozott.

Két szempár őrzi a harmadikat,

Isten áldja álmukat.

Forró szerelem:

Egy tragikus eset, mit nektek elmondok

Egy őrült szerelem végére tett pontot.

Talán féltékenyseg volt a hiba,

Melyből kifolyolag lett a tragédia.

Szép tavaszi estén, ahol csendes a táj,

Szerelem tüzében égett egy ifjú pár

Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak,

ám az idő múlott, a tavaszt a nyár kovette

A nyarat pedig az ősz hüvös szele

Szerelmuk mámora tetőpontra hágott,

őrjöngtek egymásért, szőttek sok szép álmot.

Egy nap aztán veszekedni kezdtek,

S a vita hevében sértő szót kerestek.

Végül a fiú megütötte a lányt,

Majd leborult, s kérte bocsánatát.

Könnyes szemmel mondta:

"Kicsim, kis szerelmem, csak most az egyszer

bocsássál meg énnekem!

Imádlak, szeretlek, ne haragudj énrám,

e szörnyü tettemet nagyon bánom drágám!"

Gúnyos, sértő kacaj volt rá a felelet:

"Tünj a szemem elől, nem kellesz már nekem!

Gyülöllek, megvetlek, felejts el engem!"

Mint a villám, mikor lesújt a földre,

Olyan erővel csapott a válasz a fiú szivébe.

Felállt, szólni akart, elcsuklott hangja,

Döbbenetes arccal nézett a lányra.

Lehajtotta fejét, elindult az úton,

Szivébe nyilalt a sajgó fájdalom.

Egy, csak egy dolog járt emlékezetében;

"Elkuldott, nem szeret, mit ér igy az élet?"

Otthonába érve leroskadt az ágyra,

S merengve gondolt az elmúlt boldogságra.

Tudta, hogy vége, nem jön többé vissza,

S utolsó levelét igy fogalmazta:

"Utolso percemben azért azt kivánom,

Ne légy boldog ezen a világon!

Jusson eszedbe ha már nem élek,

emlékezzél vissza, hogyan szerettelek.

Ravatalomhoz ne merj kozel jonni.

Utolsó percemet nélkuled fogom megtenni.

Megszólalnak a harangok ezen a napon,

Gondolj akkor énrám, de konnyed ne hulljon!

Temessenek engem a temető sarkába,

A temető sarkának legkisebb zugába!

Ne találjon rám senki ezen a világon,

Talán megnyugszom a másvilágon..

Ha majd késobb bántana a dolog,

Gyere ki a temetőbe, a temető legkisebb részébe,

Ott leszek én majd a sírhalom alatt,

Alszom immár örök álmomat.

Borulj a sírhalomra, s rám emlékezzél,

arra, akit nem szerettél!"

Eképp fejezte be a fiú a levelet,

Amelyre neve helyett egy könnycseppet ejtett.

"Könnyebb meghalni, mint örökre bánkódni..

Nem tudlak Téged örökre feledni!"

Ezután csendesen elhagyta otthonát,

Magába zárkozva ment mindig csak tovább,

Nem szolt ő senkihez, kivel találkozott,

A közeli halálrol mélyen ábrándozott,

Lassan felkapaszkodott a szikla tetejére,

S utolsó pillantást vetett a vidékre.

Levetette magát, s a mélybe zuhant.

Hiába várták, nem tért vissza többé,

Barátai mentek, hogy megkeressék.

Hüvös őszi este rátaláltak végre,

Megmerevedve feküdt egy szikla tövében.

Az egyik zsebében levelet találtak,

Meg volt címezve egy barna kislánynak.

Olvashatatlan volt, hisz a vértől elázott,

Csak a címzett értette meg e pár sort.

Nagy fájdalom közt búsan eltemették,

Sírtak a szülei, hisz' úgy szerették.

Volt ott valaki, kit nem vettek észre,

A temető kapuban, talpig feketében.

Mikor a temető csendben üres lett,

A barna kislány a sírhoz sietett.

Ráborult a sírra és sírni kezdett.

"Miért, miért kellett ezt megtenned?"

Legyen ez tanulság, mégpedig olyan,

Mindig adj egy második esélyt annak,

Akit szeretsz, és vedd mindig komolyan!

,, Jó érezni, hogy szeretlek

Nagyon és egyre jobban,

Ott bújkálni két szemedben,

Rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy szemeid már

Szemeimben élnek és néznek,

S érezni azt, ha szép, veled szép,

És csak veled teljes az élet. "

/Illyés Gyula/

Az éjszaka csendes,

én is csendben vagyok.

mint a magányos hold

a csillagok között.

Nem mozog semmi,

még a szél sem táncol,

mégis úgy fáj valami:

Hiányzol

Síró szemek

Én sokat nézek a síró szemekbe

S éjente magam is sírok sokat

És messze, zord sötét tájak felől

Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,

Mind megtalál és mind olyan enyém,

Hogy arcomat sápadtra komorítja

S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,

Virággal kén' övezni homlokom,

De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,

Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,

Felédhajlók és könnyen nevetők,

Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,

És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,

Lelkem mélyén bús dalok zengenek,

Kacagások, víg játékok helyébe,

Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,

S most minden könny az én szememben ég,

Mosolyogni meg közben elfeledtem...

Lehet-e engem így szeretni még?

Buddha válaszol

Harmadnapja ölelsz: "Istenem, csak egy szót!"

harmadéve: "Szent szobor, a szívem fáj!"

"Minden rossz!" sírod, s "Hogy éljek?" ...Figyelj hát

örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó.

Ha van szeretőd, fiad, feleséged,

elveszítheted őket, s a szíved fáj.

Mondd velem: a bölcs nem tűr semmi kapcsot,

leveti múltját, mint bőrét a kígyó.

Ha nincs szeretőd, fiad, feleséged,

még vágyhatsz rájuk, és csak a szíved fáj.

Mondd újra: ...a bölcs nem tűr semmi kapcsot,

leveti múltját, mint bőrét a kígyó.

Ha segíteni akarsz a szegényen,

bármit teszel, kevés lesz, s a szíved fáj.

Mondd százszor: ...a bölcs nem tűr semmi kapcsot,

leveti múltját, mint bőrét a kígyó.

Tenger kincs ura, gazdagok között élsz?

Versenyük gonosszá tesz, s a szíved fáj.

Az imagép morajlik: ...semmi kapcsot,

leveti múltját, mint bőrét a kígyó.

Prédikálsz? Láng vagy? Ostort fogsz a bűnre?

Düh s undor emészt, s megint a szíved fáj.

Légy magad a gép: ...semmi, semmi kapcsot!

Légy magad a hang: ...mint bőrét a kígyó!

Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög,

csábit vagy ijeszt, mindig a szíved fáj:

tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,

felejtsd múltadat, mint bőrét a kígyó!

Mert születtél, s meghalsz, s ha nem így éltél,

mindig új kínra születsz, s a szíved fáj:

tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,

felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó!

Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.

Ha vitázol, győzni akarsz, s szíved fáj.

Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,

s elfelejtelek, mint bőrét a kígyó.

“Aggódj kevesebbet, reménykedj többet;

egyél kevesebbet, rágj többet;

panaszkodj kevesebbet, lélegezz többet;

beszélj kevesebbet, mondj többet;

utálkozz kevesebbet, szeress többet;

és az életben minden jó dolog a tiéd lesz.”

(Svéd közmondás)

sziasztok..

nem ismertek esetleg olyan szerelmes verset ami talán kicsit a karácsonyról szólna, vagy hogy mennyire szeretem Őt.. kellene valami, szeretek irogatni..

íme néhány méG:

Szerelmemhez…

Immár 12 honapja, hogy vagy nekem Kincsem,

Rajtad kívül semmi másom nincsen.

TE jelentesz mindent, talán többet mint gondolnád,

Sokszor rámtör,1-1 feledhetetlen délután.

Ha Veled vagyok elszáll minden gondom,

Azt hogy szeretsz, nem csak érzem… tudom!

Többet tudsz nekem adni, mint bárki e világon,

Ha néha sok, vagy rossz vagyok, oszintén sajnálom.

Fáj hogy messze vagy, és nem lehetek Veled mindig,

de érzem hogy kibírjuk, benned tudok hinni.

TE vagy az Igazim, ezt nem csak hiszem, érzem:

Soha többé nem lesz senkire szükségem!

Szeretném megköszönni e csodás 12 hónapot,

Remélem beloled még sokszor ennyit kapok.

Próbálom Angyalom leírni, mit jelentesz nekem:

Ez egy csodálatos, oszinte s örök szerelem!

Életem értelme vagy, mindörökké Akarlak!

Szeretlek, Imádlak, de ki nem sajátíthatlak magamnak.

Orült vágyat érzek, s iszonyúan Kívánlak,

Ez az érzés már rég több mint szerelem.. ez Kicsim imádat!

Egy életen át boldoggá akarlak tenni, ez minden vágyam,

Megteszek mindent, érted ha kell, meghalok bátran.

Ezt érzem irántad, s köszönöm hogy vagy nekem,

Csak annyit kérnék Életem: maradj mindig velem!!!

"A gyermeki szeretet logikája:

Szeretek, mert szeretnek.

Az érett szeretet logikája:

Szeretnek, mert szeretek.

Az éretlen szeretet azt mondja:

Szeretlek, mert szükségem van rád,

Az igaz szeretet azt mondja:

Szükségem van rád, mert szeretlek."

... Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot.

Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe.

Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben.

Elfogadni sebezhetőségünket.

Én pedig szeretlek.

... De azt hiszem, most van itt

a perc,

hogy fogd a két kezem,

ez kell nekem,

Mert, ha itt vagy velem

A szívem megpihen.

Most először mondom el,

Most hinned kell nekem,

Legalább te maradj itt velem

Annyi minden változik,

S nem biztos semmi sem,

Legalább te legyél az nekem.

„Mint cicának nincsenek nagy

igényeim, csak annyi - kérlek

szeress - ... de minden szorszálamat

külön is, ha lehet!”

... Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot.

Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe.

Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben.

Elfogadni sebezhetőségünket.

Én pedig szeretlek.

... De azt hiszem, most van itt

a perc,

hogy fogd a két kezem,

ez kell nekem,

Mert, ha itt vagy velem

A szívem megpihen.

Most először mondom el,

Most hinned kell nekem,

Legalább te maradj itt velem

Annyi minden változik,

S nem biztos semmi sem,

Legalább te legyél az nekem.

„Mint cicának nincsenek nagy

igényeim, csak annyi - kérlek

szeress - ... de minden szorszálamat

külön is, ha lehet!”

Karácsony

A puha hóban, csillagokban,

Az ünnepi foszlós kalácson,

Láthatatlanul ott a jel,

Hogy itt van újra a KARÁCSONY.

Mint szomjazónak a pohár víz,

Úgy kell mindig e kis melegség,

Hisz arra született az ember,

Hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,

Ne ünnepi foszlós kalácson,

Ne díszített fákon, hanem

A szívekben legyen KARÁCSONY

Szobám

sarkában a

békesség fája

zöld ruháján sok

ezernyi szín,

alatta fénylő

melegségben a gyermeki világ

játszani hív.

Játszani, játszani,

békében játszani gyermekem veled

hagy játsszam még,

körültáncolom veled

a világot most,

mikor mindenki érzelme ég.

Nézem a fámat és egyre jobban érzem a fenyő

illatát, töprengem azon,

hogy milyen jó lenne,

ha örök maradna ez éjszakám.

Csillagszórók a gallyak

csúcsán szórják a karácsony csillagát,

béke csillagok

röpdöső fényei

szobámból

szálljatok

mind tovább.

Karácsonyi himnusz

Égi kertek permeteltek

Mámorító harmatot.

Mind a mennyek daltól zengnek,

Ujjongnak az angyalok.

Köszöntsétek, szántók, rétek,

Kik most kizöldeltetek,

Fürge csorgó s ti mosolygó

Nagy hegyek, a Kisdedet.

Sírva nézi, úgy becézi

Egyszülöttét Mária,

Néz ragyogva, mosolyogva

Szűz Anyjára szent Fia.

Jön a pásztor barikástól:

Jézus szentebb aklot ád.

A Fiúnak sípot fúnak

S énekelnek eklogát.

Még a néma ócska széna,

Még a jászol is nevet,

Úgy karolja, úgy ápolja

A megváltó Kisdedet.

Ottan állván, édes álmán

Jó barmok virrasztanak,

Ráhajolnak, udvarolnak

És fel-felsóhajtanak.

A kis házra havat rázva

Rárohannak a szelek.

Jaj puhácska kis babácska

Testecskéje didereg!

Édesanyja rácsavarja

Durva pólyarongyait,

Avval óvja Alkotója

Ázó-fázó tagjait.

Lelkem vágya: Krisztus ágya

Szívem immár hadd legyen,

Testem szalma, jászol alma

S istállója kebelem.

Őrület furcsa egy érzés

Agyamban a késztetés

Arcodon félelem látszik

Szemedben a rettegés

Fejemben a hang azt súgja,

hogy öljelek meg

Szívemben a vágy ordítja,

hogy kellesz nekem

Ha megtagadsz, légy átkozott

Ne értsd az emberi szót

Gyűlöljön akit szeretsz

Júdásként áruljon el

Nem kell, hogy más legyél

Nem kell, hogy értsd

Nem kell, hogy szent legyél

Így kellesz, adj helyet a szívedben

Nem kell, hogy más legyél

Nem kell, hogy értsd

Hibáiddal, bűneiddel

Így kellesz, adj helyet a szívedben

Lehúzom lassan a függönyt

Túl sok itt benn a fény

Ne próbálj elmenekülni

Kezem mindenhol elér

Ígérem, hogy nem fog fájni

Egy perc az egész

Szívedbe mártom szívemet

Ennyi és kész

Ha megtagadsz, légy átkozott

Ne értsd az emberi szót

Gyűlöljön akit szeretsz

Júdásként áruljon el

Tekerek aztán szívok és fújom a füstjét,

Fotelben lábam egy puffon, a TV-met nézem.

Csodálkozom, hogy miért történik meg ismét,

Ami már megtörtént velem, nem is olyan rég...

Egyedül vagyok, a magány a vendég nálam.

Hajnal van, hallom, horkol a város.

Hiába hívom, nem jön a szememre álom,

Persze, minek is jönne, én nem vagyok álmos...

Semmi nincs, amit még nem mondtam el,

A kérdésedre, csak a csend felel.

Se a Föld, se az Ég, se a zöld, se a kék,

Se a Nap, se a Hold, nélküled nem olyan amilyen volt.

Se a Tûz, se a víz, se a szag, se az íz,

Se a jó, se a rossz, nyugalmat

Nincs már ami hoz, nincs már ami hoz.

Itt állok látod, mossa a testemet,

A hang, a fény, a füst lassan maga alá temet.

Itt állok látod, és ha erre születtem

Hát, majd egyedül töltök el, minden éjszakát!!

Semmi nincs, amit még nem mondtam el,

A kérdésedre, csak a csend felel.

Se a Föld, se az Ég, se a zöld, se a kék,

Se a Nap, se a Hold, nélküled nem olyan amilyen volt.

Se a forma, se a szín, se az öröm, se a kín,

Se a már, se a még, nyugalmat nem adnak rég.

Se a füst, se a por, se a nõk, se a bor,

Se a szív, se az ész, se a terv, se a kész,

Se a nappal, se az éj, nincs semmilyen szenvedély,

Ami nálad jobban kell, és ez soha nem múlik el!!

Se a tûz, se a víz, se a szag, se az íz,

Se a jó, se a rossz, nyugalmat,

Nincs már ami hoz, nincs már ami hoz,

Se a Föld, se az Ég, se a zöld, se a kék,

Se a Nap, se a Hold, nélküled nem olyan amilyen volt.

Se a forma, se a szín, se az öröm, se a kín,

Se a már, se a még, nyugalmat nem adnak rég.

Se a füst, se a por, se a nõk, se a bor,

Se a szív, se az ész, se a terv, se a kész,

Se a nappal, se az éj, nincs semmilyen szenvedély,

Ami nálad jobban kell, és ez soha nem múlik el!!

Se a tûz, se a víz, se a szag, se az íz,

Se a jó, se a rossz, nyugalmat,

Nincs már ami hoz, nincs már ami hoz...

Puhára vetettem az éjszakát

Ma puhára vetettem a csilló éjszakát,

kertek araszoló sötétjét pilláim alá babusgattam

s párnánk lett hûs kazlak sejtelmes zizzenése.

Jössz puhán, hajadról földre omlik a távol,

amit szikrákká borzolt ma aggódó szívverésed,

de hozod, szíjas inakkal, biztos erõvel

a tajtékos, tarka világot elém,

s ölembe borítod kincseit.

És én, a gyenge, ugyan mit adhatok?

Jöjj csak, rám éhesen, rám szomjasan,

mint kibomló Éden, várlak igézõ szemmel,

kitárul néked sziromló testem hullámzó hava,

s bozontod bozontom szántja oly hamar,

hogy elvesz combjaim között

már régen látott szakállas mosolyod.

Jöjj ujjongó nyelveddel föl bõröm bársonyán,

végig vezetnek hajadba túró, karmos ujjaim,

a rejtek ott remeg, csillog, csücsörít

ahol az utak összefutnak.

Vörös, verdesõ nyelved varázsol

csiklómból dicsfényes lüktetést, nászi diadalt,

hogy várni nem gyõzöm duzzadó botod,

ó, emel már, méhemig döf, most újra, s újra,

sikolyom ajkaid között elbújtat,

mint bozót a réti héjától ûzött kismadarat,

s a világ ujjongva rámszakad,

és boldog-görcsösen vonaglok csak

ölemmel fojtva, szorítva Téged.

Hallod?

Körben a vágyunktól rõtté vált hegyek

ujjongva, hirtelen felsikoltanak.

A következő vers egy másik fórumról való.A szerzője ismeretlen,de nagyon szerelmes volt ,az egyértelmű.)

Lenyellek egészen

Mintha vergõdõ lelked simogatnám,

s megóvni zárnám magamba szelídséged,

ahogy lassan-lassan ajkaim közé fészkeled magad.

A lomha, vánszorgó idõ felpörög most,

amint nyelvemre csusszansz, fogamhoz érsz,

s felriasztod sóhajok surranó raját,

az égig látlak nõni, ha rád feltekintek.

Tomporodba váj két kezem, úgy tartalak,

úgy húzlak magamba lankadatlan,

már ínyemet feszíti göcsörtös erõd,

húz, szorít forró mélységem, bennebb, legtovább

akarlak magamba nyelni, leszívni egészen.

Lüktess te forró, te drága, vörös ereklye,

mit szájam, a puha, csodás, élõ vonaglás szorít,

nyal, megsimít, enged, aztán üjra tövig megragad,

s kitörni kész magvadat várja termékeny barázda.

Valahol torkom kemencemélyén

kohó hevével törsz ki, ficánkolsz, fröcskölsz

gyönyörû-keményen, szinte fulladásig,

s nyellek, lenyellek egészben Téged.

____________________

Mindenkire Áldás szálljon!

*

Közeleg a Szent Karácsony,

Mindenkire Áldás szálljon!

Négy gyertya a kis asztalon,

A Szívünkben nagy nyugalom.

Kicsi lángok szépen égnek,

Azt üzenik – Békességet,

Isten Áldást, Szeretetet,

Egészséget Mindenkinek!

Csilingelő szélcsengőnek,

Hangját hallom Istenünknek,

Azt üzeni - csak Szeressünk,

Adjunk hálát, reménykedjünk!

*

Mindenkire Áldás szálljon,

Legyen Áldott Szent Karácsony,

Ne csak szóban – cselekvésben,

Istenhitben, tettre készen!

Testi vágyak hová visznek?...

Nem tetszenek Teremtőnknek.

Lelki úton megtaláljuk,

Igaz célunk, – Istent Áldjuk.

Jézus Krisztus jöjj el hozzánk,

Szent Lelkedet árazd le ránk!

Szeretetnek Szent Ünnepe,

Istenünknek üzenete.

Négy gyertya a kis asztalon,

A Szívünkben nagy nyugalom.

Közeleg a Szent Karácsony,

Mindenkire Áldás szálljon!

Érintés

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.Érintés

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

Heltai Jenő

Életfilozófia

Mig dobban a sziv,forr pezseg a vér

Élvezd mit a szerelem ád,

Üritsd ki fenékig a gyönyör, a kéj

Aranyos, habzó poharát.

Mert elhal a vágy, elhamvad a láng,

A sziv dobogása megáll,

S kacagva nagyot, kiteriti reánk

Hideg lepelét a halál.

Valami újdonság kéne már

Valami újdonság kéne már!

Párizsban csókoljon a napsugár!

A kis utcai székek egyikén

Pernodt innánk te, meg én.

Valami újdonság kéne már,

Estére egy kis kaviár,

Sokan üljük az asztalt körül,

Legyen sok barát, ki velünk örül.

Valami újdonság kéne már!

Habfürdő, pezsgő és kaviár!

Ruhástól ugrani a kerti medencébe,

Nem gondolni a jó nevelésre,

Hogy megbotránkozzanak az emberek,

Hogy lássuk így is szeret-e, aki szeret,

Ha nem szeret, hát menjen el,

Dőljön el végre ki kell:

A rendes, a jóravaló?

Vagy a másik: a való?

Valami újdonság kéne már:

Csak enyém legyen a holdsugár!

Vigyázzon rám, míg alszom egyedül!

S a holdbéli ember csak nekem hegedül.

Séta

Álmomban, de lehet igaz volt talán

Lombos erdő mellet sétáltam ,én s a lány

Nem kelletek szavak,a csend volt a társunk

Együtt dobbant szívünk,ez volt a nászunk.

Úgy fogtam kezét, mint ha csak most lehetne

Bele néztem a szemébe, s a végtelenbe.

Éreztem szerelme csak az enyém lehet.

Pedig csak egy séta az erdő mellet.

Félek talán eljön a reggel, félek hogy ébrednem kell.

Vagy ha nem álom, ne múljon el.

Pedig az álomnak menni kellet.

Pedig csak egy séta volt az erdő mellet.

Nézted?

Nézted valaha a gyerekeket játszani a

körhintán?

Hallgattad, mint az esőcseppek földet érnek

tompán?

Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes

röptét,

Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap

fényét?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid

A zene elillan...

Átrepülsz szinte minden

napodon?

S amikor kérded: \"Hogy s

mint?\"

Meghallod a választ?

Mikor a nap véget ér, te ágyadban

fekszel,

Tennivalók százai cikáznak

fejedben?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid..

A zene elillan...

Szoktad mondani gyermekednek, \"majd inkább

holnap\"?

És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a

bánat?

Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a

barátságot, szerelmet

Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit

mondj: \"Szia\"?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid.

A zene elillan.

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová

elérj,

Észre sem veszed az út

örömét.

Mikor egész nap csak rohansz, s

aggódsz,

Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék.. melyet eldobsz szinte egy

perc alatt.

Az Élet nem versenyfutás

Lassíts, ne szaladj oly

gyorsan,

Halld meg a zenét

Mielőtt a dal, elillan.

Juhász Gyula

Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Juhász Gyula

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult

arcképed a szívemben, elmosódott

a vállaidnak íve, elsuhant

a hangod és én nem mentem utánad

az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

ma már nem reszketek tekintetedre,

ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

ne hidd szivem, hogy ez hiába volt

és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,

csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,

hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?

Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,

nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:

a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,

hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,

hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva

űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,

és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,

nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.

Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,

melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,

mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,

csak titkos lebbenését érzékelik a partok.

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,

és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,

és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,

amit magam se hallok és mégis megvígasztal.

De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,

és hallgattál az első kijózanult varázsnál,

nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,

csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.

S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,

Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,

vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,

hidd el: téged silányít a roskadó alázat,

tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,

a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Sten- Martènak nagy, voros

ès elàllò fulei vannak.

Nekem tetszik a nagy, voros

ès elàllò ful.

Siv Widerberg: Szerelem

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,

mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,

mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,

midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,

nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások

alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,

hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,

s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából

kemény életre trombitáljalak.

Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,

mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,

mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők

egykedvűsége képes,

és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,

hogy veled végre magammá lehessek,

és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

(1968)

Baranyi Ferenc - FOGADALOM

Összedőlhet fenn a magas ég,

Leomolhat minden ami ép,

Egy a fontos, hogy Te szeress,

Minden más csak semmiség

Örök életet élsz velem,

Vár ránk a kéklő végtelen,

Mert a sors egymásnak szánja

Kiket összeköt a szerelem.

Edith Piaf

Radnóti Miklós

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kõben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem a kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,-

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritõn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hûs tenyeredben.