Szerelem mindhalálig (beszélgetős fórum)

mondjuk az is érdekes, hogy az adatlapon a szöveg meg ilyen társkeresős vonal. szóval látja ő is, hogy van kiút. vagy ezzel csajozik :)))

Én azt mondom, légy férfi, ne könyörögj neki, hanem bizonyítsd be, hogy tényleg szereted. ehhez nem kell az ő engedélye. Harcolj érte, ha tényleg szereted, hiszen egyszer ő is szeretett téged, és talán még most is. Tegyél meg mindent, ha úgy érzed, nem tudsz nélküle élni, és ne elfuss vagy elmenekülj. Soha sincs késő. Ha úgy adod fel, hogy meg se próbáltad, akkor az gyávaság. Állj a sarkadra és mutasd meg, hogy igenis talpig férfi vagy.

Ezt nem gondolhatod komolyan!!!

Nem a sorrend a fontos szerintem, hanem az egység, hogy minden bele legyen foglalva. Mellesleg én több mint három hónapja testi kapcsolat nélkül is őrjítően szeretem, lelkét, szívét, mosolyát, s teste szépsége, bájaira, arcára, gyönyörű vállára, kecses nyakára vonatkozott, nem feltétlen szexuális töltetű megjegyzésnek szántam. Bocsi, ha félreértelmezhető voltam.

Ezzel nem tartanád meg a méltóságodat. Azzal őriznéd meg, ha a gyereked azt látná, hogy emelt fővel viseled a mostani helyzetet, és megmaradnál szerető apjának, akire bármikor, továbbra is számíthat.

az elmúlás, az elvesztés, a halál olykor segít a fölösleggé vált hulladék eltisztításában. Nem, nem akarok én lelkiismeret furdalást okozni senki számára, de szerintem mindenkinek joga emberi méltóságát megőrizni, hogy úgy emlékezhessenek rá, mint amilyen boldog pillanataiban volt. Én széthulltam, összerogytam, gyakorlatilag csak egy testében élő zombiként járok és kelek. Bár nyíltan öngyilkos nem lehet az ember, mert az rengeteg fájdalmat okoz másoknak, egy egyszerű baleset azonban mindenkivel előfordulhat. De ehhez még erőt kell gyűjteni, mert meglátásom szerint mindenki számára ez az optimális megoldás.

Férfi..."méltón dicsérhettem volna gyönyörű testét, finom és szenvedélyes lelkét, érző szívét, kedves mosolyát." Lehet,hogy még idejében meg kellett volna fordítani ezt a sorrendet.:)

Köszi, tökéletes megfogalmazás. Mikor még minden jól megy, az ember boldog, előfordul, hogy hajlamos nem észrevenni partnere boldogtalanságát. Egy kicsit több kommunikáció, még időben, talán segítethetett volna. Azoknak mondom akik olvasnak, beszélgessenek minél többet partnerükkel, kutassák vágyait, álmait, vagy csak simán hallgassák meg őket, hogy ne jussanak az én helyzetembe.

Persze, hogy nem a gyerekre gondolok. Elkeseredett, és nem bomlott agyú vagyok. Remélem. Sem a feleségem, sem a gyermekem nem önmagam tulajdona. Önállóak, s remélem boldogak, de nem áldozatok. Áldozni csak azt lehet ami a saját tulajdonunk. abból pedig a legkedvesebb... Talán egy szappanopera segít kideríteni azt is mi lehet.

Érdekes, hogy az ember mennyire tud ragaszkodni ahhoz, amit elveszt, ami elmúlt, és amit nem értékelt eléggé akkor, amikor kellett volna.

jaj, én az életére gondoltam, mert azt írta, nincs értelme... egyik jobb választás, mint a másik

micsoda empátia :)))

ugyan, elmúlik

Kezdhetném ott, talán, hogy a feleségem megcsal. Bevallotta, nem is titkolta igazán soha, bár annyira ostoba nem vagyok, hogy az előjelekből ne jöttem volna rövid idő alatt rá a dolgok lényegére. Egyetlen rosszul értelmezett mondatom váltotta ki, hogy más karjaiba vesse magát, olyanéba, aki ellen esélyem sincs visszakapni, mert jobb, több, értékesebb nálam. Mint mondotta legfőképpen én vagyok a hibás, elvégre nekem volt köszönhető, hogy kapcsolatunk az utóbbi időben elhidegült. A fájó, hogy valahol egyet kell értenem vele. Felvetette, váljunk el, költözzünk szét, ami szokványos estben normális lépésnek tűnhet mindenki számára. Csakhogy azt hiszem én nem vagyok afféle szokványos ember. Bármit is tett, ugyanolyan fiatalos hévvel, szerelemmel szeretem most is őt, mint akkoriban, megismerkedésünk idején. Soha nem kértem még semmit tőle, de most kértem. Könyörögtem egy esélyért, hogy olyanná válhassak, amilyenné ő szeretne látni egy férfit. Tudom, hogy a szerelméért képes lettem volna a változásra, ha kell még a csillagokat is lehoztam volna az égről, csakhogy visszakapjam. Őrült szerelem és vágyakozás él bennem iránta, s mivel lassan elvesztem, a reménytelenség egyre inkább elkeserít. A lelkem egy részévé vált, s most mihelyt kezd kiszakadni belőlem, érzem életem elveszti céljait, vágyait, álmait. Ahogy telik az idő,a fájdalom nem csak, hogy nem enyhül, hanem a szenvedés és kín egyre inkább emészti szívemet. Érzem ez a kudarc a végzetemmé fajul, mert kiutat találni ebből az útvesztőből egyre inkább lehetetlen. Nélküle élni akár egyetlen percet is, számomra elképzelhetetlen, így jelen pillanatban csak egy lehetőséget látok a helyzet megoldására. Ezáltal gyermekünk sem látja a szenvedéstől vonagló apját szétesni, önmaga árnyékává süllyedni, értéktelen senkivé válni. Okozhat-e a szerelem ekkora függőséget? Mostanáig szerintem én sem hittem, de a szomorú tapasztalat bizonyította, a szerelem még ennél is több. Nincs vagyonom, hatalmam, igazán eszem sem, de még csak a szavakkal sem tudtam bánni annyira, hogy méltón dicsérhettem volna gyönyörű testét, finom és szenvedélyes lelkét, érző szívét, kedves mosolyát. Ezért én úgy látom, csak egy módon tudom bizonyítani számára mennyit ér a szerelmem, ha azt áldozom érte fel ami számomra a legkedvesebb. Vajon más az én helyzetemben, talált-e volna megoldást?