Szakítás a semmiből (beszélgetős fórum)
Pontosan. Sajnos én is megéltem már mindkettőt, depressziót nem szerelmi csalódás kapcsán.
Igazából nem vigasztalást vártam ettől a fórumtól se. Vagy nem is tudom. Mert választ idegenektől nyilván nem fogok kapni, nem ismertek se engem, se őt, se az eddigieket.
Csak kiadni talán....meg hogy leszek még jól.
Nem váltunk el haragban. Csak nagyon nagyon csalódott vagyok. És hiányzik az eddigi éne.
Főleg, hogy én a megoldós fajta vagyok, de legalább megpróbálós
Igen, fejben tudom. Mindenkinek van igaza!
Csak még a depresszió-düh-alkudozás szakasz váltakozik folyamatosan a "gyászomban" 😅
Ti miért szakítottatok, ha szabad kérdeznem?
A szakítás nagyon fájdalmas dolog, mintha egy jeges tőrrel vágnának bele a szívedbe.
Nem tudom, ki hibázott, de az biztos, hogy a hibázó fél helyett NE NEKED legyen bűntudatot.
Teljes mértékben értem, amit írsz!
De azt te is tudod, hogy olyan nincs, hogy nincsenek elvárások. Ha valakivel mér élsz egy bizonyos "séma" szerint, akkor nem tudsz nem úgy tervezni vele a jövőre való tekintettel.
Nekem se volt egy cseppel se több "elvárásom", vagy kevésbé realisztikus jövőképem, mint amire Ő maga ne adott volna alapot még napokkal a szakítás előtt is.
Hát sok embernek "hirtelen" a szakítás, nem vagy ezzel egyedül. Én mondjuk ezt mondvacsinált kifogásnak tartanám, de ezt már többen leírták, nincs benne annyi, hogy eléd álljon, hogy már nem érez feléd úgy...
Nem tudom, hány éves vagy, de ez pont egy olyan eset, ahonnan nincs visszaút, meg kell "gyászolni", és továbblépni ...
Elvárások nélkül kell fordulni az emberekhez. Nagyon fájdalmas ez, de tényleg így van. A legtöbb ember egy általa ideálisnak vélt világot képzel el, benne ideális emberekkel.
Szeretünk álomvilágot gyártani cukormázas, édes-mézes elképzelésekkel, de az ébredés, feleszmélés keresű, olyan, mint a keresű pirula, mikor citromba harapunk, amikor csalódunk valakiben.
Egy idő után, ha sok csalódáson túl vagyunk,már reálisabban tudjuk értékelni a helyzetet, embereket. Nem lehet mindenkitől elzárkózni sem, de nem lesznek prekoncepcióink se senkivel kapcsolatban.
A Mennyből a Pokolba zuhanni a legfájdalmasabb....
Ezzel egyet is értek, meg nem is. Saját magamból kiindulva.
Persze, hogy felállítunk magunkban egy valakit, de azokat a megélt tulajdonságok és tapasztalatok alapján tesszük (legalábbis én). Nem voltak illúzióim soha. Mindig azokra alapoztam és támaszkodtam, amiket megéltem tőle és vele. Sőt, még én mondanám magamat az óvatosabbnak, de konkrét gondnak egyedül az időhiányt mondanám. Amivel jelenleg én teljesen együtt tudok élni, de hát nem kérdezte senki xD
Látod, ez egy tök értékteremtő hsz, lehet ezt így is.
(Bocsi az offtopickert).
Igen, ilyen félmondatai neki is voltak. Hogy teljesen tisztában van azzal, hogy ez nem normális, és valószínűleg akkor lesz a megállj, amikor a teste kezdi megadni magát. Én hiába támogattam volna...ha ő nem akarja a segítséget és a váltást, a fejemre is állhatok.
Bárhogy is, sajnos nagyon hiányzik, mert semmi komoly konfliktus nem volt. Egy megfoghatóbb indokkal könnyebb lenne.
Szakításkor az ember igazából nem is csak a másikra haragszik, hanem lehet saját magára még jobban, hogy felállított magának egy általa elképzelt valakit és hogy ebben csalódott.
Igazából valójában a saját elképzeléseinkben,elvárásainkban csalódunk. Megoldás? Nincs értelme olyasmit beleképzelni az illetőbe és olyan tulajdonságokkal felruházni, amelyekkel nem rendelkezik.
Igen, érlelgette. Rosszul fogalmaztam akkor, a számomra hirtelenség.
Csak bánt, hogy még ez alatt is ment a szeretlekezés, meg hogy hol hosszúhétvégézzünk, bújások, meghittség.
Aztán volt egy beszélgetésünk, hogy bántja, hogy csak önti rám a gondjait, saját magát érzi nyűgnek magának.
Szóval, hogy minden sok.
Sajnos úgy látszik rajtam csattant ez így. Sajnálom, hogy ilyen túlagyalós, ha TÉNYLEG (mert amúgy korrektnek tartom, utálom is h nem tudok rá haragudni) ez volt a gond. Szerintem egy lappangó depresszió is kinéz nála :/
Igen, erre én is nagyon sokat gondolok. Hogy basszus, simán nem akartál már velem lenni, oké! Kibőgöm magam és ég veled!!
Csak ezt viselkedésben semmi de semmi nem előzte meg. Többször is mondta, hogy a feszültségének hozzám semmi köze nincs.
Felfogtam, hogy vége, mondhatott volna bármit. Csak a hirtelensége hihetetlen számomra :(
Azon nem, de hiú reményt ad a másik félnek, mint ahogy a példa is mutatja.
Mindenki megérdemli az igazságot.
Hogyan tudnám túl tenni magam egy olyan szakításon, ahol a páromnak vannak lelki problémái?
Minden, de tényleg minden klappolt. Éreztem, hogy tervez velem, hogy akar, sőt szeret is.
A baj az, hogy elképesztően nagy elvárásai vannak magával szemben. Hogy már itt meg ott kéne tartania az életben (32 éves). Hogy inkább beleszakad a munkába, csak hogy haladhasson és meggyőződése, hogy egy kapcsolat ebben csak hátráltatja. Hiszen akkor nekem se tud úgy itt lenni, ahogy azt elvárná magától.
A legbosszantóbb, hogy ezt mind magában zongorázta le, velem kapcsolatos aggályait sose mondta, hogy megbeszéljük, hogy esetleg tudja, nekem mi erről a véleményem. Változtassunk esetleg és max utána szakítani, ha nem megy. Tehát a tényleg nagyon jóból kb 1 hét alatt eljutott odáig, hogy ez így a jövőben nem fog menni és inkább most szakít.
Másik lány biztos, hogy nincs!
Csak nagyon sok lelki teher kiskorából és megfelelési kényszer magával szemben (és mások elképzelt elvárásaival szemben).
Nem tudom, hogy hogyan lehetnék túl egy ilyenen. Bennem túl sok érzelem maradt. Én lassabban habarodtam belé, ha nem is életem végéig, de biztos voltam benne, hogy egy jó darabig még az életem része lesz.