Reménytelen vagyok? (beszélgetés)

Nem,ne hagyd magad.Az enyém is ilyen volt,csak még meg is tépett.Totálisan tönkre vágott azzal,hogy leuralt és amikor normális lett volna,hogy haragudjon az ember,akkor én a tőle való félelem miatt szomorúságnak álcáztam,amikor az lett volna a normális,hogy elszomorodjon az ember,akkor a tőle való félelem miatt meg fáradtságnak.Ez annyira belém ivódott,hogy azóta is így van és sokszor nem a megfelelő módon reagálok le helyzeteket és magam sem tudom,hogy miért érzem azt,amit,na szóval...hagyjuk.Rohadt nehéz,hogy az egész életemet bedeterminálta és nem tudok kibújni alóla.Mindenkiben őt látom gyakorlatilag...Ezt is adhatnám az életem filmcímének:gúzsba kötve.:P :SSSS

Szóval én tökéletesen megértelek.Ez az eset,amit leírtál,ezt juttatta eszembe.

Nem,ne hagyd magad legyerekezni ennyi idősen.Bár...fogalmam sincs,azt hogyan kell.Én elköltöztem otthonról ennyi idősen,volt hova hál'Isten...Bár már a jelek szerint későn...

Hú de kiborít,csak beszélni is róla,pedig nem most volt...

Anyukád csak jót akar neked!

Higyj neki! Az anyáknak az esetek nagy többségében igazuk van!

..

ettem vacsira salit. aztán éheseb lettem, és ki akartam vinni a konyhából 2 rántottszeletet, erre anyám rámszól hogy csak az egyiket, mert ha nem eszem meg, ne fogdossam ösze.. erre duzzogva visszdobtam hogy mégse kell. anyám fölemelte a hangját hogy nem vagyok normális blabla. bementem a szobámba és rácertem ököllel az asztalra. erre anyám bejött, idegbeteg módon és összevesztünk. utána bőgtem. mindegy.

Talán ez már egy lépés, hogy érzed, nincs rendben a helyzeted... A következő az lenne, hogy próbálj meg beszélni Anyukáddal, hisz bajban vagy...:(

Én már csak tudom, mint anya, egy - talán kissé hasonló problémákkal is küzdő - korodbeli fiú anyjaként...

Hát, én aggódom Érted, megmondom őszintén...:(

Miért nem kérsz segítséget szakembertől? Fél év alatt rendbejönnél.

Jaa, olvasom a naplódat, de gondolom, ez kiderült ebből...

Olyan nincs!

Miért is?