Nem ugyanúgy szeretem őket (beszélgetés)

Akiben ilyen gondoloatok vannak, mint benned, csak jó anya lehet! Szerintem a te problémád nem az, hogy nem szereted ugyanúgy a gyerekeidet, hanem az, hogy nem tudod elfogadni a gyermekkorodat. Kislányként nekem is volt ilyen érzésem, sokat sírtam miatta. De késöbb megértettem, hogy azért, mert az öcsém gyakran volt beteges, nem volt annyira önálló és több törödésre volt szüksége, mint nekem. Nem szerették öt jobban, hanem máshogy.

És ez teljesen természetes. Még csak most várom az elsö gyermekemet, de sokat olvasok e témában és az teljesen normális, hogy az egyiket ezért, a másikat azért "szereted jobban".

Biztos vagyok benne, hogy én is úgyanúgy, de máshogy fogom szeretni a gyermekeimet.

Ne búsúlj, nagyszerü anya vagy!

A szülők már csak ilyen, hiszen emberek ők is:) Nem tudunk egyformán szeretni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük.

Mi hárman vagyunk testvérek, és igen éreztük, hogy nem egyforma a szeretet. De nem mondanám, hogy negativan éltük meg. Én mondjuk középső is vagyok, igy mondhatom, hogy halmozott volt a nem szeretnek érzés:), de hamar rájöttem, hogy nincs igazam. A bátyámat azért szerették jobban, mert fiú, mert első. A húgomat azért mert kicsi, igazi kislány. Engem meg nem is szeretnek. Gondoltam én. Mert ugye én azt nem vettem észre, hogy engem meg az eszemért szeretnek:) Te ne mosogass, hanem tanulj. Mondták a szüleim:) Ekkor azt gondoltam, hogy erre sem vagyok jó:))) Aztán, amikor nagyobbak lettünk rájöttem. Kérdeztük sokat őket, hogy valóban jobban szeretik e valamelyikünket, de mindig azt, hogy nem, csak másért.

Nekem 1 gyerekem van, igy nincs ilyen gond, bár a fiamnak sokszor mondom, hogy nem az eszedért szeretünk:))))

És még a nagymamámat is emlithetném. Ő csak a fiú unokákat szerette. Ők látszólag mindig több ajándékot kaptam, látszólag jobban megértette őket, és még sorolhatnám. De idővel rájöttem, hogy csak máskét csinálja a lány unokákkal. Persze én a kis gonosz mindig mondtam, hogy tudom engem nem szeretsz, és ő rá is vágta, hogy igy igaz. Aztán amikor beteg lett, nem győztem nyugtatni, hogy igen tudom, hogy engem is szeretsz, és pont annyira, mint a fiúkat.....

Ne aggódj ezen! A gyerekek is rájönnek majd, hogy nem jobban szereted egyiküket, hanem másért.

Jó olvasni, hogy így érzel. Mármint, hogy benned nincs ilyen irányú sérelem és ezáltal nincs félelem sem.

Az az igazság, hogy nem tudom, mit kellett volna másképp csinálniuk.... talán szigorúbbnak lenni az öcsémmel, vagy velem engedékenyebbnek? Nem tudom, tényleg!

Ezzel én is így vagyok. Sajnos.

A nagylányt nem babusgatom annyit, mint a kicsiket, s ezért sokszor van lelkiismeretfurdalásom. De másképp is szeretem őket... Főleg a fiamat. Kezdem érteni a fiús mamákat/anyósokat...;-DDD

Természetes, hogy 2 különböző embert nem lehet egyformás szeretni...mi 3an vagyunk tesók, soha nem voltam féltékeny a másik kettőre, pedig mivel én vagyok a legidősebb, velem szigorúbbak voltak, nekem kellett "kitaposni" az utat előttük :)...most felnőttként sincs bennem rossz érzés, ha valamelyik tesóm kap anyuéktól valamit...

Most már nekem is vannak gyerekeim, szám szerint 4! És nem szeretem őket egyformán! Mert nem lehet! De igyekszem mindegyiknek megadni azt, amire szüksége van (nem anyagilag )! Van, amelyikkel engedékenyebb vagyok, mert a szép szóból is ért, mig egy másik szereti a határokat feszegetni...igényeik szerint támogatom őket, amennyire tőlem és a lehetőségeinktől telik! Remélem, nem fogják úgy érezni, hogy van, amelyiket jobban szeretem...sokat beszélgetünk is erről, hogy minden ember más, mindenkinek mások az értékei, más dolgokért szeretjük őket...

Szerintem mindenki így van, csak van olyan aki tagadja.

Én ugyanannyira szeretem mind a két gyerekemet, csak másképp. Egyik lány, a másik fiú.

Nekem most 29 éves koromra borult ki a bili. Mostanra elegem lett a különbségekből. Legalább százszor hallottam: Neked merünk nemet mondani, mert te megérted! (Mert ha valamire nemet mondtak volna a tesómnak, akkor ő nem jön náluk vagy 2 hétig, és nem látják az unokát.) Éppen ezért arra az unokára többet vigyáznak, a tesómnak már kisgyermekkorunkba is többet engedtek. És pár napja kimondtam, elég. Nem vagyok a kapcájuk, nem vagyok a csicskásuk. És nagyon megharagudtak,hogy azt mertem mondani, nem szeretnek annyira, mint őt. Azt nem kérdezték, hogy mitől érzem ezt!

És én nem akarom, hogy a gyerekeim bármelyikébe ilyen érzés legyen!

Biztos vagy benne, hogy a mérték ami különböző?

Szeretni sokféleképpen lehet, nem feltétlen az intenzitás ami meghatározza ezeket.

A hugom például mindig is nagyon bújós, anyás volt, én nem..

Anyukám vele rendszeresen beszél telefonon, velem ritkábban, a kivülállóknak úgy tűnhet, hogy vele szorosabb a kapcsolata, pedig mélységeiben egyátalán nem, egyszerűen én nem igénylek ekkora közelséget, és anyám ezt elfogadta.

Gyermekkoromban is így volt, de én nem éreztem, hogy engem ekvésbbé szeretne.

Szerintem elég, ha továbbra is szereted őket, és nem görcsölsz rajta, a természetességről mindketten érezni fogják, hogy teljes önmagadat nyújtod nekik, és a különbség belőlük fakad.

talán ha nem igényli annyira,akkor nem is fog ilyet gondolni...:-)

hátha.Szerintem nem te vagy az egyetlen,aki ilyen gondolatokkal küszködik!!!

Attól tartok, olyan témát fogok feszegetni, ami sokaknak nem fog tetszeni. Biztos vagyok benne, hogy rendesen osztani fognak érte.

Két gyermekem van, két nagyon különböző gyermek. És én imádom őket! De nem ugyanúgy! egyenlő intenzitással, de eltérő módon. És félek, valamelyikük azt fogja érezni, hogy kevésbé szeretem, mint a másikat.

Gyermekkoromtól kezdve azt érzem, hogy anyának az öcsém a kis szíve csücske, mert szőke és kék szemű, mert jó iskolába járt, mert sikeresebb, mint én. Állandóan vele büszkélkednek és állítólag egyformán szeretnek minket, de én nem ezt érzem.

És nem akarom, hogy bármelyik gyermekem ilyen érzelmeket éljen át.

Imádom a nagyfiamat, mert érzékeny és annyira bújós. Nagyon vártam és óvom a világtól.

És imádom a széllel bélelt cserfes kis vagány lánykámat is. Mindent megmagyaráz, leordítja a fejemet, de őt éppen a talpraesettsége miatt szeretem.

Félek, hogy később valamelyik úgy fogja érezni, hogy nem szeretem annyira, mint a testvérét. És érzéseim szerint a lány lesz az, mert ő nem igényel annyi babusgatást, vagy legalább is nem mutatja! Értitek, mi a gondom?