Nem akarom gyűlölni, mégis gyűlölöm. Mit tegyek? (beszélgetős fórum)

Egy pszichiátertől tanultam: akivel bajod, rossz érzésed van, mondd egyenesen a szemébe! Nehéz, de ha kimondod, egy nagy kő esik le a szívedről.

Nyugodtan pro és kontra szembe állíthatod - szembesítheted - a kimondott szavakkal; megköszönöd, amit kaptál, de!!! és elmondod, hogy mi fáj. Évtizedeken át hallgattam, tűrtem, nyeltem. Néhány hónapja betelt a pohár, és sorra könnyebbülök meg... Mintha mázsás kövek szakadnának le a lelkemről.

Elég hosszú lesz a sztori, de csak így lesz kerek a történet. De azért megpróbálom a rövid lényeget leírni:

Párommal tavaly döntöttük el, hogy megpróbálunk teherbe esni, annak ellenére is, hogy nekem világ életemben baj volt a ciklusommal. Így nem is fűztem hozzá sok reményt, hogy hamar jön a gólya.. de viszonylag hamar jött :)) a lényeg, hogy az én családom nagyon-nagyon örült neki, de a páromé nem. Vagyis anyósom örült, mindenki más nem. A legnagyobb problémám sógornőmmel van: olyanokat mondott, hogy ő egyáltalán nem örül ennek a gyereknek, hiszen csak útban lesz, plusz magunkkal b@szunk ki, mert "magunkról sem tudunk gondoskodni". Egész terhességem alatt ezt kellett hallgatnom.. aztán mikor megszületett a lányom, kijelentette a páromnak, hogy ő bizony nem vesz semmit ennek a gyereknek, mert adott ő eleget. Szó mi szó, a lányáról lemaradt baba ruhákat megkaptuk, és a kiságyat, így ezeket nem kellett megvennünk. Mondom oké.. te tudod. Aztán mikor megszületett a lánykám, a párom fejéhez vágta, hogy ennek a gyereknek MEG SE KELLETT VOLNA SZÜLETNIE. Mikor én ezt meghallottam, majdnem nekimentem, de párom miatt valamiért - biztos valami csoda folytán -, tűrtőztettem magam. De kb. ez volt az utolsó csepp, és hamarosan bejelentettük, hogy elköltözünk, ami a mai napig tartó családi hisztit váltott ki. Hogy miért megyünk el? Persze a költözés mögött rengeteg más ok is áll, amit nem részleteznék, de a lényeg, hogy a fenti megjegyzés volt az utolsó csepp.

Szóval most már ott tartunk, hogy "kezdi megszeretni" a lányomat, és hogy milyen kegyetlen lesz, ha mi elmegyünk innen. De engem meg az is idegesít, ha ránéz a kislányra, ha hozzászól, ha jópofizik neki.. egyszóval az egész lénye idegesít, mert ha eszembe jut, hogy miket mondott rá, amikor még csak a pocakomban volt, elkap a harci ideg! Az egyetlen, ami vigasztal, hogy hamarosan elmegyünk innen, de attól félek, sőt tudom: életem végéig gyűlölni fogom azért, amiket mondott. Pedig utálom ezt a jelzőt.. és isten bizony: tenni akarok ellene, de nem megy. Nem akarom utálni, de utálom.. tudom, hogy ez az én hibám, és nem vagyok büszke rá. Jó lenne tenni ez ellen az érzés ellen, mert úgy érzem, hogy felemészt. :((