Magány vagy a társkereső oldalak reménye? (beszélgetős fórum)

Szerintetek mi a legjobb módja annak, hogy kiheverjük eddigi életünk legnagyobb csalódását? Kudarcunkat átélve vonuljunk vissza, vagy keressünk olyat aki méltóbb szeretetünkre mint előző társunk, vagy önmagunk? Főleg ha már a 40-es küszöböt is átléptük és a fájdalom még mindig emészti lelkünket. Mennyire? Leírom...

Az emberi lélek az elveszett idők porcelánbabájának mítoszához hasonlítható. Értéke felbecsülhetetlen, egyedisége utánozhatatlan, és valami olyan különleges báj és finomság uralja rezdüléseit, hogy ha megtapasztaljuk, bármennyire is szeretnénk, bűvöletének örök áldozataivá válhatunk. Valamikor, én is eme áldozati szerep részesévé váltam, hiszen egy olyan tökéletesnek hitt érzelemvilágot éreztem magaménak, amely becsapott, megalázott, eltiport. Lelkem domináns része durrant szét mint egy szappanbuborék, s mint a leejtett porcelánbaba, szilánkokban éreztem életem, célom, vágyaim és álmaim halmazát, miközben vergődve a szenvedések tengerében csontokat feszítő fájdalmak között mardosott a bűntudat, a tehetetlenség, a reménytelenség. Elmémben őrjítő, vad sikolyok tettek szánalmas, értéktelen senkivé napok alatt, miközben a mélybe süllyedő feneketlen gödör élve készült elnyelni, hogy átadhasson az örökkévalóság cudar kényeztetésének.Líraibb hangvitelben így foghatnám össze ezeket a pillanatotokat:

"fájdalmam a poklok kapuit zargatja,

s közben a halál szonátáját hallgatja,

vérzik a szív, miközben sikít a lélek,

kinyitni szememet, kinyitni félek,

mert magányom képes és szembe vigyorog

mint ezerarcú kegyetlen démonok,

és az értelmet vesztett életem,

huss elsuhan, mert ez a végzetem.

szerelme szült létemnek reményt, vágyat, célt,

majd a boldogság mámora épített páncélt,

melyre megrekedt érzelmek hűs pora szállott,

és rémálmában kínjai közt égbe kiáltott,

hogy figyeljenek rá is lankadatlanul,

ne csak fölényesen, legyintve és hanyagul,

mert lassan minden jó megdermed körülötte,

és mint hegyi patakon a világ átlép fölötte.

nyomorult életem keresztként vállamon,

tócsákban hempereg, több ez mint szánalom,

bűnbánat hűs vize táplálja szomjamat,

eltörték szárnyamat, kitépték tollamat,

büntet az ellenség, büntetnek barátok,

nem fáj a vereség és nem hat rám már átok

hisz vétkeim súlyától mindenem elveszett,

álmaim, vágyaim és ő aki szeretett."

De valahol mindig feltűnnek az igazi barátok, lelki fájdalmunk bizalmas társai, akik hatalmas erőbedobás árán nyújtanak kezet és segítenek a földön fetrengés állapotából a reményeket tápláló térdre rogyás lehetőségéig eljutni. A magányunkban sebeinket nyalogató kábulatban kínszenvedő énünket ekkor még talpra állíthatja egy kedves, mosolygó, megértő és szerető közeli partner, aki nem csak új célokat, vágyakat és életet biztosíthat a megroggyanásban, de a boldogság új, eddig ismeretlen kapuit is megnyithatja a jövő felé vezető utunkon. Én ebben hiszek, bízok, reménykedek...