Lábprotézise van a srácnak, akibe belezúgtam (beszélgetős fórum)

Hidd el, ha ez megöli a vonzalmat, akkor az azért lesz, mert nem is lett volna igazi, valódi az egész. Abban az esetben amúgy is így alakult volna előbb vagy utóbb.

Ha tényleg nagy szerelem a vége, akkkor nem fogja ez a láb dolog befolyásolni.

Egyébként igaz az is, hogy egy levelezésre alapuló kapcsolatról van szó, tehát ettől függetlenül is teljesen lutri lett volna, hogy hogyan alakulnak a dolgok ha kimész hozzá.

Teljesen igazad van,de valahogy most ezt szeretnem ...de sztem

Biztos igazat mondott..

Nehéz ügy...

Mert itt tulajdonképpen egy levelezés során kialakult érzelmi helyzetről van szó, ami akkor se biztos, hogy működőképes, ha nincs protézis.

S ha belemész, lehet hogy benn is ragadsz, mert nem akarod megbántani...

Szerintem Te legyél őszinte vele! Mondd el, hogy várAtlanul ért, hogy nem tudod hogy fogsz reagálni, bizonytalan vagy, nem esett jól Neked, hogy nem bízott Benned ennyi idő után...Kezdjétek úgy, mintha moSt találkoznátok először, s Ő elmondja Neked, mi a szitu.

Most már utólag keseregni felesleges!

De,mi lesz ezután?

Csak most meg Te jössz ki majd rosszul a dologból. Beparáztatott egyrészt, másrészt, ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor majd ráfogják, hogy a protézistől undorodsz.

Engem bántana, hogy nem volt őszinte.

Azért a heg kicsit más mintha mulabbal elnel sztem..hat azért "hibaztatom"mert nem egy héttel kellett volna megmondania hanem akkor meg mikor a repjegEt meg akartam venni..szerintem ...mert hagyta h repulojegEt vegYek ,es ha en ugy reagalom esetleg hogy nem

Akarom igy folytatni...?

Nézd meg ezt is, kedves kérdező:

[link]

És szerintem találkozz vele, HA érdekel, milyen ő. HA nem, akkor ne. De ne a lábától függjön ...

Igen, én is voltam hasonló helyzetben, lentebb leírtam a sztorit.

Én bizonytalan voltam abban, hogy együtt tudok-e élni a helyzettel, de azt biztosan tudtam, hogy a pasi kell nekem. :) Az nem volt kérdés, hogy akarom-e őt. Az már kérdés volt, tudok-e ezzel élni? De csak addig volt így, ameddig nem szembesültem a dologgal.

Szerintem is érdemes kérdezni, és beszélni róla. De csak óvatosan, nehogy túl érzékeny területre lépjen hirtelen.

Dorka, akkora nagy baj nem lehet, ha nyáron nem vetted észre, nyilván a járásán akkor nem is látszik a dolog. Lehet, autót vezetni is tud így is (jó, nem azzal a lábával, de máshogy). Ez egy csapás volt neki az élettől, ez nem igénytelenség vagy ilyesmi a részéről.

Ő ettől még ugyanaz az ember.

Tudom, ezzel jönni hülyeség, de BÁRKI járhatna így, most egészséges vagyok, beülök a kocsiba, 5 perc múlva nincs lábam. Te is, én is bárki.

Megértem, hogy elsőre sokkolt az információ, de ha szereted, nem lehet ebből gond.

Én leírtam az én történetemet, remélem fog segíteni. Én is ettől féltem az epivel kapcsolatban, és ez addig ott is volt a levegőben számomra, ameddig nem találkoztam szemtől szembe a rohammal. És végül én nagyon-nagyon jól vettem, még meg is lepődtem saját magamon. :) Mert olyan természetes volt számomra mint az, hogy levegőt veszek!

Ha tényleg szereted ezt a fiút a szíved mélyén, akkor hidd el, ez nem fog kettőtök közé állni.

Nekem meg hegeim vannak a hasamon, akkor úgy kell kezdenem az ismerkedést, hogy erről kezdek beszélni?

Nem hiszem, hogy kényelmes neki ez a dolog, gondolom azért titkolta eddig, mert esetleg már futott olyan reakciókba, amivel még nagyobb lelki sérülést szerzett ezzel kapcsolatban. Gondolj bele a helyzetébe! Nem igazán értem a dolgot, most el kellene kezdeki szapulni a srácot, hogy nem mondta eddig? Nekem ettől csak még szimpatikusabb lenne, mert ez lelkileg biztos, hogy megerősítette egy ilyen baleset.

Szerintem én kiakadnék. Már csak azon is, hogy titkolva volt előlem a dolog. És hánynám-vetném magamban a dolgokat, elképzelném hogy néz ki, milyen így az élet, rám milyen módon lesz ez hatással, stb.

Egyébként a párom epilepsziás. Más a kettő, de bizonyos szempontból mégis hasonló... Ő az első randink első 5 percében közölte velem ezt a tényt. Először rémisztő volt a gondolat számomra. Persze számtalan cikket és fórumot olvastam erről a betegségről, és hánytam-vetettem magamban a dolgot, hogy kell-e ez nekem. Viszont a vonzalom nagyon ott volt, így képtelen lettem volna pusztán ezért kihátrálni a dologból. Az első rohamig végig bennem volt a félelem, mert nem tudtam hogyan fogok reagálni rá, hogyan fogok nézni rá utána. Féltem tőle, hogy ha szemtől szembe kerülök ezzel a betegséggel, akkor már nem lesz ugyan olyan a dolog...

És láss csodát, annyira természetesen vettem a dolgot, mint még semmit az életben. :) Ha valóban szeretsz valakit, akkor az ennél sokkal nehezebb dolgokon is át fog segíteni. A kapcsolatunkban ez soha nem okott problémát.

Egyébként ő is csak felületesen, 1-2 szóban beszélt erről a dologról, sőt, volt, hogy roham miatt mondott le randit, de nem vallotta be, és másra fogta a szégyenérzet miatt... Aztán persze kiderült a turpisság.

Lehet, sőt, jó kérdezni ilyen esetben, de nem szabad ajtóstul rontani a házba. Mi ma már kötetlenül beszélgetünk a betegségéről, sőt, már mindent tudok róla, a része lettem, és elöttem már semmi nem kellemetlen neki.

De ehhez azért sok idő kell. Ha belemész, fontos, hogy tudja, elfogadod őt olyannak, amilyen. De nem kell, hogy minden erről szóljon.

Remélem tudtam segíteni a fórumindítónak a történetemmel. :)