Lábprotézise van a srácnak, akibe belezúgtam (beszélgetős fórum)

Mivel a tény nem taszít, ne gondolkozz.

Majd adja / vagy nem / a helyzet önmagát.

Nem ,abszolút nem az..csak az van a fejembe ezt hogy kell

Kezelni vagy mit csináljak...

Jól van, úgy érzem lassan egyedül vagyok a dologgal, hogy engem nem érdekelne a lába. :D

Annyi idióta, hazug, szemét pasival hozott össze a sors, meg a sok tesze-tosza, negatív, befásult, sorolhatnám.. Ha lenne valaki (már van), akit szeretek, és túlmutat a többi idiótán, akkor egy hiányzó láb már TÉNYLEG nem zavar.

Ismerek olyat, aki annyira undorodik a hegektől, hogy ez kizáró tényező nála.

De nem ez a lényeg, hanem az, hogy teljesen megértem, hogy fél a reakciódtól. Biztos én is letolnám, hogy titkolta (de én nem azért, mert "mi van ha undorodok tőle", hanem azért, mert bízhatna bennem annyira, hogy nem ez alapján hozok döntést) . Ha én valakit szeretek, nem érdekelne a műlába. Komolyan.

De mások vagyunk gondolom.

Sokkal jobban zavarna mondjuk, ha önpusztító életmódot folytatna, vagy ha lusta lene, vagy beképzelt.

Ez esetben én nem a műlábon akadnék ki, hanem a bizalmatlanságán.

Az lenne a kérdésem, hogy mi volt a legelsô reakciód, érzésed, amikor ezt megtudtad?

(Mivel érzelmi alap ebben az esetben nincs, véleményem szerint a "belezúgásnak" annyi...

Próbáltad elképzelni... és beleborzongtál a gondolatba).

Könnyű mondani, hogy nem számít egy protézis...de igenis számít. A mai világban sajnos olyan hülyék vannak, hogy kisebb hibák esetén is megbélyegzik az embert:(

Dorka bizonytalansága érthető, mert nincs tapasztalata. Még az sem derült ki, hogy élőben mennyire stabil ez a kapcsolat, lehet-e rá építeni...

Nem ismertem nagyon régóta. Talán 2 hete, amikor a baleset történt. Itt igazából szerintem nem az idő a lényeges, hanem az érzések mélysége.

Én úgy érzem, hogy a te történeted picit eltolódott valamerre. Minden bántás nélkül: szerintem téged jobban zavar az, hogy neki nincs meg az egyik lába, mint maga a dolog, hogy későn szólt erről. Gondolom picit már tovább is gondoltad az életedet vele: hogyan kell segíteni neki, miként lehet ezzel együtt élni egy komolyabb kapcsolatban?

Ha olyan régen történt a balesete, ő már megtanult ezzel együtt élni. Tud öltözni, fürdeni, dolgait elintézni...stb. Szerintem ő már nem szorul segítségre, és felkészült arra, hogy fentebb lépjen egy szintet. Kapcsolatot akar, talán családot is. Biztos magában. Hisz magában - de benned talán még nem annyira. Ezért hallgatta el, ebben biztos vagyok.

Tökéletesen megértem, és téged is.

De én úgy érzem, hogy te talán még mindig nem vagy azon a szinten, hogy elfogadd őt.

Amikor végre találkozhattam hosszú idő után a balesetes fiúval, neki voltak komplexusai. Nem tudta elfogadni önmagát, én pedig nem tudtam mit mondhatok neki, mit kérdezhetek tőle, hogyan érjek hozzá. Talán tényleg nem én voltam a megfelelő személy neki, akármennyire is szerettem, és segítettem volna élete végéig. Csak mert bennem voltak ezek a kérdések és a kételyek. Nem egy földönkívüli lény, nem egy torzszülött, nem csodabogár. Egyszerűen elvesztett valamit, és anélkül él, ami neked megvan.

Ugyanolyan ember maradt, mint volt - csak erősebb. Mert ő 2X olyan erővel küzd a legegyszerűbb dolgokért, mint egy ép ember.

Nem kell tapintatoskodni, vagy hímes tojásként bánni vele, csak azért mert amputált. Szerintem ha van kérdésed, vagy véleményed, nyugodtan mondd el neki. Ha szeretni akarod, az kialakul. Ha nem akarsz vele lenni, az jobb, ha az elején derül ki, mint később. Tudom, hogy téged tényleg zavarhat, hogy később szólt, de kedvesem...csak a lábát vesztette el! Nem ölt embert, nem erőszakolta meg az anyját! :) (Legalábbis gondolom...) :)

Bocsánat, hogy hosszú lett. :) Kicsit szófosó vagyok. :)

Nem is hinnéd, hogy milyen beszólásokat kaptam emiatt már... Akkor még nagyon a szívemre vettem, de már egyáltalán nem érdekel. Mert az ilyesmi nem engem, hanem a beszólót minősíti. ;)

Igazából az említett fiatalember, akivel a balesetem volt, egy egészséges lányt választott helyettem végül. Na, az is egy övön aluli volt. Megértettem, hogy egy egészséges nő nyilván jobban tudja segíteni az életben, mint én, aki szintén sérültem - másrészt pedig valahogy úgy jött le a dolog, hogy még neki, aki többet vesztett mint én, neki se kellek.

Irtó nehéz volt ezekkel így megbirkózni 19-20 évesen. De régen volt, és én azóta helyre tettem magamban sok dolgot ezzel kapcsolatban (is). :)

Kérdezd meg az okát és hogy telik egy napja. Ha tényleg szereted, akkor nem fog számítani.

Estére le fogja venni a műlábat és úgy fog aludni, mert hidd el elég kényelmetlen tud lenni.

Egyébként csak egy kicsit gondolj bele a helyzetébe. Te szívesen ismerkednél, ha neked protézised lenne? Nem félnél hogy csak sajnálatból lenne veled az illető? Hogy vágyna egy olyan nőre, aki egészséges és mindene megvan?

Minden személyiség kérdése. Én olyan családba nőttem fel, ahol a mamának az egyik, majd a másik lábát amputálták amikor 10, illetve 12 éves voltam. Nekem teljesen természetes dolog, de lehet megköveztek:

Egy nő előbb utóbb szeretne gyereket. Persze ez akkor is lehet, ha valaki protézissel él, de nem tud annyira részt venni a hétköznapi dolgokban és a nevelésben.

Ha ilyen barátom lenne, akkor csak úgy, hogy előtte már van egy nagyobb gyerekem vagy lemondok a gyerekvállalásról.

Volt egy srác, akivel barátok lettünk. Tetszettem neki, ezért udvarolt. Lényeg, hogy összejártunk, és sajna balesetünk lett. Neki amputálták térd felett az egyik lábát, az enyém szerencsére megmaradt.

Már a baleset előtt éreztem, hogy több lesz ebből, mint barátság. Beleszerettem, és később össze is kerültünk.

Voltak köztünk intim dolgok, de egyáltalán nem undorodtam. Terveztünk közös életet, és egyáltalán nem érdekelt, hogy mivel jár az állapota. Kész voltam segíteni őt bármiben, csak vele lehessek. Sajnos nem úgy alakultak a dolgok, végül szétmentünk.

Tudom, hogy így összekerülni, és elfogadni, vagy váratlanul belecsöppenni egy ilyen helyzetbe, egészen más.

De én nem a lábába szerettem bele, hanem ŐT magát szerettem. Az embert és a férfit. Egyáltalán nem is gondolkodtam azon, hogy mi van, ha nekem kell fürdetnem, vagy segíteni kell kiszállni a kádból, vagy bármi más!

Lehet-e kérdés ez, ha valaki tényleg szereti a másikat?

Más kérdés, ha undorodsz Tény, hogy a srác tényleg elmondhatta volna az elején, de hidd el, hogy ez elég nagy teher egy embernek. Mondjuk én eleve úgy kezdtem a kapcsolataimat, hogy mindenki tisztában volt azzal, hogy vannak rajtam plezúrok, és az egyik lábam maradandó károsodással gyógyult. Azért, mert én megbékéltem azzal, hogy ezt megváltoztatni nem lehet.

Valakinek ez nem sikerül, és fél elmondani, amit egy ideig elfedhet.

Lehet azért mélyítette el benned az érzéseket, hogy a szerelem legyőzze az esetleges viszolygásodat. Biztosra akart menni, hogy emiatt nem utasítod el.

Majdnem sorstársként meg tudom érteni. Nekem "csak" deformálódott kicsit a bal bokám, de engem is utasítottak már el emiatt...