Kisfiam elvesztésének története... 33. hét (beszélgetős fórum)

Drága Eny! Együtérző öleléssel fordulok most hozzád. Mi 9 hete, a 37. héten Karácsony előtt veszítettük el a harmadik kislányunkat, Emőkét. Két nővérkéje és természetesen mi is nagyon-nagyon vártuk. Nagy családról álmodtunk és arról, hogy főállású anyaként majd magam nevelem és oktatom a lányainkat. Amikor megtudtam, hogy nem él a kis Emőke azonnal tudtam, hogy Isten tudtával történik mindez és megfogadtam, hogy sem magamat, sem az orovosokat nem fogom hibáztatni. Számomra nagy segítség volt, hogy öt éve elfogadtam Krisztust megváltómnak, így pontosan tudom, hogy Emőke él. A láthatatlan világban, az Atya vállán pihen és most csak egy időre kellett elválnunk, mert Krisztus által nekem is polgárjogom van a Mennyországban. A szülésnél is megkönyörült Isten, nagyon szeretek szülni, már alig vártam, hogy harmadszor is átéljem. És olyan csodálatos, hogy megadta azt is, hogy erre a szülésre épp olyan nagy szeretettel gondoljak vissza, mint a másik kettőre. A legjobban talán az fájt, hogy az 5 és 3 éves mennyire szomorú volt, mikor megtudták, hogy Emőkét nem fogjuk hazahozni. És igen. Mondhatnánk, hogy így hogy van kettő könnyebb. Nem könnyebb ez sehogy sem. Krisztussal talán kicsit könnyebb, mert az én terhemet az Ő vállára tehetem. Én elkértem Istentől a gyász idejét. Éppen egy hónapban határozta meg. Azt a négy hetet azonban végig kellett járni és nagyon nehéz volt. Főleg a temetés után. Nehéz volt még az, hogy bár bennem nem szűnt a gyermek utáni vágy a Férjem azt mondta, mégegyszer ennek nem tesszük ki magunkat. Aztán néhány hét után ő is megenyhült és azt mondta, hogy ha nincs semmi bajom, akkor tőle lehet még. Nehéz volt ez lerendeznem, hogy elégedett legyek ezzel a kettővel, még akkor is ha szívem szerint öt szülnék még.Nem tudhatjuk Isten mit tervez számunkra, csak azt, hogy nem romlást, hanem reményteljes jövőt ígér. És ott van előttem Jób, akinek kilenc gyermekét vette el a sátán, mégsem törte meg a hitét és miután Jób kitartott Isten mellett, az Úr kétszeresen adta vissza mindazt amit a sátán elvett tőle. Ebbe kapaszkodom én is, mindazonáltal ne úgy legyen ahogy én akarom, hanem ahogy Ő. Nekem a méhlepény gócos elhalása volt a baj, oxigénhiányban halt meg a kislány. :( Gyönyörű 3200 grammos és 50 centis teljesen egészséges kislányunk. Mint kiderült a hematológusnál, hogy az ellenanyag, ami végig termelődött és valószínűleg egy vírus miatt, ami korábbról maradhatott a szervezetemben. (Megjegyzem a teherbeesés előtt hetekig nagyon beteg voltam, tüszösmandula stb)Elvileg ez okozhatta a méhlepény elöregedését és a halált. Éredekes, hogy a 32 hetes uh-on nem láttak semmit. Majd ugyan ez az orvos négy héttel később, ugyannak a gyermeknek nem látja dobogni a szívét. Bár én szándékosan nem választok orvost, mert Isten tudja ki a legjobb, azt hiszem nem véletlen, hogy ezt a tragédiát meg kellett élnünk. Mindamellett, hogy békességem van mégis nyugtalanít valami. Mégpedig az, hogy talán mégis emberi mulasztás történt. Ha nem is szándékos, talán ismeret hiány miatt. De úgy érzem tennem kell ez ügyben valamit és erre vagyok elhivatott. Nem engedhetjük meg, hogy a családok, de még a magyar társadalom egyetlen egészséges magzatot is elveszítsenek nemtörődömség, tudatlanság vagy egyéb más okok miatt. Én a háborítatlan várandósság mellett foglalok állást, ne túrkáljanak, ne uh-ozzanak ok nélkül. De ha egy laboreredményre !-jellel írnak valamit, akkor az felülírja az elveimet és bármennyire is természetes szülés párti vagyok, ha azt mondják a 32 hetes uh és az ellenanyag után, hogy asszonyom veszélyben a gyermek, ha nem császározzuk meg a 35 héten a gyermeket elveszíthetjük, akkor nem fogom azt mondani, hogy szó sem lehet róla, én akkor is otthon fogok szülni. Majd a negyediket megszülöm újra simán. És mint után olvastam az én esetemben ez lett volna a megoldás. Pedig kerestem is ebben a témában, de mindenki a vércsoporttal jött. A szakik meg azt mondták no problémó...hát elhittük nekik. Mert végülis a várandósság nem betegség, meg nagyanyáink idején is volt ilyen...igen, csak akkor még nem voltak olyan eszközök az orvosok kezében mint ma. Én szörnyülködve tapasztalom azóta, hogy mennyi mindenkivel megtörténik ez. És aztérzem ez ellen tenni kell. Fel kell hívni a miniszterelnök úr figyelmét, hogy a mai demográfiai válságban és mai fejlett orvostudomány mellett egészséges magzatokat elveszíteni hazánk szégenye és szegénységi bizonyítványa. Imádkozom érted Eny!! Kapaszkodj te is abba, hogy a kisfiad él és ha szívvel hiszed, hogy meghalt érted Jézus és száddal úrnak vallod Őt, akkor bizonyos lehetsz abban, hogy egy napon újra találkozni fogtok. Addig pedig a földiekkel kell foglalkoznunk. A Férjeikkel, a meglévőkkel és reménnyel nézni a jövőbe, hogy Isten ismeri szívünk legmélyebb vágyait is és megadja azt nekünk, az Ő akarata szerint! Isneretlenül is ölellek! Edina

Megjegyzem apukám mondta sokba került a kisunokám, de megérte. S ez így van.

Szia! Átérzem a helyzetedet, én a 29. héten halva szültem a kisfiamat. Senki nem tudta, miért, hogy történt. 810 gramm volt, ultrahangon is voltam, minden gyógyszert beszedtem, senki nem volt beteg a családban.A patológus azt mondta 1 000-ből 1, és én voltam az az egy, aki így járt itt. Utána irigy voltam minden terhes nőre, ha megláttam az utcán vagy haragudtam rájuk, mert nekem nem lehetett-pedig ők nem tehettek róla. Aztán rá 1 évre elterveztük újra a babánkat. Összejött, de már egy olyan professzor (ultrahangban nagyon jó) nőgyógyászhoz mentem egy másik megyébe, hogy ennek a babának meg kell születnie. Féltem a 30.héttől, megint ugyanúgy járok. Aztán megszületett a kisfiam hála Istennek egészségesen. Boldog vagyok, de nem vállaltam be még egyet, mert végigizgultam a második terhességemet. Lehet ezért lett egy kicsit sírós a fiam és érzékeny. Viszont irigylésre méltó a 36. kommentben Bodor Judit türelme-Judit-én erre képtelen lennék. Minden elismerésem.

Ez olyan borzasztó lehet nektek. Őszinte részvétem, és nagyon sok boldogságot kívánok majd a második picivel, aki reméljük túl sokat nem várat magára

Sajnos 29 hetesen ugyan ezen mentem keresztül. Annyi különbséggel, hogy amint észrevettem, hogy baj van egyből megcsászároztak.Sajnos már semmi életjel nem volt, de megpróbálták az újraélesztést. Hosszas próbálkozás után, az újraélesztés "sikerrel" járt. Súlyos oxigénhiány és agyvérzés maradt hátra. Most 12 éves a kicsilányom, teljesen le van bénulva, és vívjuk a harcainkat kőkeményen a mindennapokkal.. Természetesen így is nagyon szeretjük. Mindennek úgy történik, ahogy történnie kell. Nekem is sokszor eszembe jut, hogy miért pont az én gyermekem, miért jut olyan családba egészséges akik talán meg sem érdemlik. Hál' Istennek ezek a döntések nem ránk vannak bízva, nem mi választunk. Mi igyekszünk a lehető legteljesebben elfogadni az életünket, és boldognak lenni.. és csak néha álmodni azt, hogy átölel a két kis kezével, vagy sétálunk az utcán.. Fel a fejjel!

Fogadd őszinte részvétem. Egyik ismerősöm ugyan igy járt nemrégen a 37. héten...szörnyű :( de mihamarabbi lelki felépülést kívánok!

Sok erőt kívánok Neked és hitet, hogy a következő babád egészségesen fog megszületni!

Ó Istenem...Sok erőt a továbbiakban!

:(((((

Kedves Eny486! Én a 38-ik héten mentem pontosan ezen át mint Te. A hasamban meghalt kisfiamat kellett megszülnöm, és senki nem tudja ezt az érzést, fájdalmat csak akivel szintén megtörténik. Nekünk sem tudtak rá magyarázatot. Nekem akkor az segítet, amikor sorstársakról hallottam, olvastam. Nekem fél év telt elt a következő terhességig, most 15 hónapos a kislányom, imádjuk, és persze az ő léte halványítja az emlékeket, de elfeledtetni az első babát, az ő elvesztésének fájdalmát soha nem tudja, mindig itt lesz velünk, holott sokan (pl. az orvosom is) azt gondolta hogy igen. De nem is akarom már feledni mert mi így vagyunk egy család hogy ő onnan fentről vigyáz a hugocskájára. Frissen a tragédia után nekem szörnyű volt ismerősökkel találkozni, visszamenni a munkahelyemre, hiszen mindig ott volt, hogy úgyis megkérdezik, és eleinte beszélni is képtelen voltam róla, csak sírni tudtam. Ennek időt kell hagyni, hogy múljon a fájdalom, nekem 3 hónap volt hogy elviselhetővé válljon, utánna pedig egyre jobban készültem a következő terhességre. Nekem 2012. május 30-án született a kisfiam, és az év november végén jött össze a kislányom, és 2013 augusztusában meg is született. Kívánok Neked sok erőt a felépüléshez, mielőbbi gyógyulást.

Ebben én is egyetértek.

Amikor a mi kislányunk a 32. héten elment, a doktornő, aki felvett azt mondta, ezt csak egy élő gyerek fogja feledtetni. Akkor már a 40-dik évemben jártam. A 41-dik szülinapom után egy hónappal megszületett a kislányunk, de azt a másikat nem fogjuk elfelejteni soha. Azért sokkal könnyebb így, hogy mégis lett egy lányom. Bátran vállalj egy másik gyermeket, hidd el, sokat fog segíteni.

Őszinte részvétem. Kívánom, hogy mielőbb a kezedben tarthasd a gyönyörű kisbabádat.

Részvétem! :( Nagynéném 14(!) babát vesztett el, ebből 2-t a terhesség 30. hetében, de van 4 egészséges gyermeke! Sok erőt a lelki felépüléshez!

Szia.Nagyon nagyon sajnálom ami veletek tortént.Én a 24ik hétben szültem a kisfiunkat.Tudom mit éreztél ott és most.Az elso pár hónapot túl kell élned.Utána kezdődik a fájdalom felejtése.Mert se te se senki nem fogja elfelejteni a babáját.Csak egy jó tanács.A babát minimum fél év alatt lehet annyira elengedni hogy ujra próbálkozz.Mi már 3hónappal utána elkezdtük,de Istennek hála nem sikerult...nem is tudtam volna jol kezelni.Minden jót kívánok neked!!!Sok eröt és kitartást!Ha kérdésed van vagy csak beszélni szeretnél egy olyannal aki tudja miről beszélsz csak szolj!!!

Szivböl sajnálom!! Én a 3. babámat vesztettem el de azota megszületett a drága kisfiam.

Őszinte részvétem és szívből kívánom, hogy hamarosan érkezzen a másik kisbaba, rendben lesz minden meglátod!

Szeretettel ajánlom a Lelkünk útjai c. könyvet. Hozzon nektek megnyugvást.

nagyon sajnálom:(