Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Igen, ez az a vers, nem tudom, miért, de mindig is úgy tudtam, hogy JÓzsef Attila írta...

Köszi szépen!!

Üdv.: Hajni

József Attila

TISZTA SZÍVVEL

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen.

1925. márc.

Karinthy Frigyes: Elôszó

------------------------

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tôle,

Ô is sugni akart: csók lett belôle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ô égô csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bûn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerôse,

Mindenkinek utódja, ôse.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgôt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

(1926)

(Bocsi, de én ezt a két Előszót ismerem és szeretem csak - lehet, persze, hogy József Attila is írt Előszó c. verset...)

Vörösmarty Mihály:

ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint a hangya:

Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordúlt a természet, ami

Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Viszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszünt forogni egy pillanatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?

Baracska, 1850-1851 telén, télutóján

Illyés Kati:

Tavasz hívogató....

Az ajtó még zárva, egyedül vagyok,

Fekszem ,nézem hópelyhes ablakom.

Átsüt rajta már a sápadt napsugár,

Jön a tavasz, jön már nemsoká.

Már hallom pici madár hangot én,

Figyeld csak,mondja már nyitni kék,

A fák rügyei duzzadva várják a tavaszt

Napsugár felé tartod Te is sápadt arcod.

Olvadj már el hó,bújna a pici Hóvirág

Fázósan, reszketve ébrednek ibolyák,

Az alföldi rónán már zöldül a vetés,

Birkózik a téllel, amely vissza, vissza tér.

Messze délen is indulásra vár,

Csoportba verődött, fecskék és gólyák

Haza jönnek újra, mert költeni itt kell

Ez a szülőhazájuk, ezt nem is feledik le.

Hát jöjj Tavasz, jöjj várunk mi reád

Hogy nyíljanak újra kis ibolyák.

Mert mesze délen már indulásra kész,

Csoportba verődött, gólyák és fecskék.

Petőfi Sándor

MINDEN VIRÁGNAK...

Minden virágnak, minden kis fűszálnak

Jut a napból, ha több nem, egy sugár.

Oh szerelem, te szívek napja, szívem

Egy sugárt tőled csak hiába vár?

Nincsen leány, ki engemet szeretne,

Nincsen leány, ki mondaná nekem:

Hideg világ van, lelkedet meghűté,

Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,

Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!

Nincsen leány, ki véremet lemosná

E homlokról, mely megköveztetett!...

Magam vagyok, mint a szőlő karója,

Melyről leszáradt a zöld venyige;

Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes

Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet,

Igy foly le tőlem árván, egyedűl,

Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem

A halál hideg ölelésitül.

S ha meghalok, ha megfagyok: szememre

Megkönnyezetlen szemfedő borúl,

S ültetni nem fog senki egy virágot

A sírra, amely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,

Kopott fejfánál, puszta domb alatt;

Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,

Nem jő megnézni senki síromat.

Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd

Testvéri búdat, éji fergeteg,

Testvéri búdat, mert hiszen testvére

Voltál te lelkem érzeményinek!

Petőfi Sándor

SZÜLŐFÖLDEMEN

Itt születtem én ezen a tájon,

Az alföldi szép nagy rónaságon,

Ez a város születésem helye,

Mintha dajkám dalával vón tele,

Most is hallom e dalt, elhangzott bár:

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,

És mint meglett ember, úgy jöttem meg.

Hej azóta húsz esztendő telt el

Megrakodva búval és örömmel...

Húsz esztendő... az idő hogy lejár!

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?

Közületek csak egyet is lássak!

Foglaljatok helyet itt mellettem,

Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,

Hogy vállamon huszonöt év van már...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,

Helyrül-helyre röpköd gondolatom,

Szedegeti a sok szép emléket,

Mint a méh a virágról a mézet;

Minden régi kedves helyet bejár...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,

Lovagolok fűzfasípot fújva,

Lovagolok szilaj nádparipán,

Vályuhoz mék, lovam inni kiván,

Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,

Kifáradt már a lovas és a ló,

Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,

Az altató nóta hangzik ajkán,

Hallgatom s félálomban vagyok már...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Petőfi Sándor:

FÜSTBEMENT TERV

Egész uton - hazafelé -

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...

Röpűlt felém anyám...

S én csüggtem ajkán... szótlanúl...

Mint a gyümölcs a fán.

Dunavecse, 1844. április

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be,

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Pest, 1847. február

Találtam Radnótitól:

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

Hogy mik vannak...

meg akartam keresni az egyik kedvenc versem a neten József Attilától, és amikor rákattintottam, bejelzett a vírusirtóm, szirénázott, hogy fertőzött az oldal...

Ezeknek a szemét fanatikus vírusgyártó informatikusoknak semmi sem szent!!

Mindegy:

nekem az egyik kedvenc versem József Attilától: az Előszó, amit Koncz Zsuzsa is énekel:

Nem mondhatom el Senkinek, elmondom hát Mindenkinek...

A 3 Kedvenc költőm:

1. helyen:Petőfi Sándor, utánna a 2.helyet foglalja el: Radnóti Miklós, tőle a kedvenc verseim a Lágerben íródottak, és az Erőltetett menet, valamint a 3. helyen: József Attila versei állnak...

Órák /Áprily Lajos /

Szívem felett a zsebben,

nagyon sok éve már,

szívemnél vérmesebben

egy régi óra jár.

Alatta, lomha inga,

szívem lustán dobog,

zihálva néha, mint a

kifáradt vándorok.

Feleselő nővérek,

két furcsa gépezet,

itt versenyezve mérnek

időt és életet.

S midőn az óra tik-ja

nagynéha nem zenél,

a szív megállapítja:

az óra most nem él.

S ha majd - nem is sokára -

a szív nem muzsikál,

az óra konstatálja:

A szív rugója áll.

Érdekességként.

Nekem egyébként a Vas fordítás a kedvencem

Apollinaire,Guillaume:A Mirabeau-híd

(Eörsi István fordításában)

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

S szerelmeink

Mért kell gondolnom arra

Hogy az öröm nem jöhet csak a jajra

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

Maradjunk szemközt kéz a kézbe zárva

Míg fut örök

Szemektől elcsigázva

Karunk hídja alatt a Szajna árja

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

Fut a szerelem akár ez a gyors hab

A szerelem

Az élet vánszorog csak

És a Reményben mily sok az erőszak

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

Tűnnek a napok a hetek suhanva

Vissza se tér

Múlt és szerelem habja

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

***

(Illyés Gyula fordításában)

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

S szerelmeink

Mért jut eszembe az ma

Nem jött öröm nekünk csaj jajra-bajra

Jövel éjjel óra kondulj

Minden elmegy Minden elmúl

Nézzünk még össze kéz-kézben ahogy kell

Míg karjaink

Hídja alatt közönnyel

szalad a víz a kínnal és a könnyel

Jövel éjjel óra kondulj

Minden elmegy Minden elmúl

Szalad a szerelem mint lent a gyors hab

A szerelem

Az életünk beh lassabb

S a remény bennünk beh erőszakosabb

Jövel éjjel óra kondulj

Minden elmegy Minden elmúl

Száll hét a hétre és száll nap a napra

Nincs mi időt

S szerelmet visszahozna

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Jövel éjjel óra kondulj

Minden elmegy Minden elmúl

***

(Mészöly Dezső fordításában)

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

S a szerelem

Mi zúgja, mi sugallja

Hogy minden kéjnek fájdalom az anyja

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Farkasszemet hadd nézünk kéz a kézben

Kulcsolt kezünk

Hídja alatt az éjben

Örök hullámok árja foly sötéten

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Fut meg nem áll fut mint az ár a mélynek

A szerelem

De lassú is az élet

És a Remény de éget ó de éget

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Napok hetek zuhognak tovafolyva

Nem kél a múlt

S a szerelem se újra

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

***

(Rónay György fordításában)

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

S szerelmeink

Emlékük mit akar ma

Az öröm nem jött soha csak a jajra

Jöjj éj verj óra lassan

Az idő megy én maradtam

Ne mozdulj szemközt kéz a kézbe várj csak

Míg a karunk

Hídja alatt a fáradt

Örök tekintet habverése árad

Jöjj éj verj óra lassan

Az idő megy én maradtam

Fut a szerelem mint vize a mélynek

Fut el a vágy

Milyen lassú az élet

S milyen hevesen kínoz a remény meg

Jöjj éj verj óra lassan

Az idő megy én maradtam

Tűnnek a hetek tűnik a nap a napra

Vissza se múlt

Nem tér se csók az ajkra

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Jöjj éj verj óra lassan

Az idő megy én maradtam

***

(Vas István fordításában)

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

S szerelmeink

Emléke mért zavar ma

Mi volt az öröm ráadás a jajra

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám

Hogy karjaink

Hídja alatt a hullám

Fut az örök tekinteteket únván

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Mint ez a víz elfolyó messzeség lett

A szerelem

Milyen lassú az élet

S milyen erőszakosak a remények

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Jön napra nap új év válik tavalyra

Nincs ami a

Szerelmet visszacsalja

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Petőfi Sándor:

S anyánkat,ezt az édes jó anyát,

Ó Pistám,szeresd,tiszteld,imádd!

Mi ő nekünk?azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó,nincsen rá fogalom.

Ezt 2-os lányom olvasókönyvében találtam most.

Dsida Jenő:

A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,

már-már azt hiszem:

ő az igazi.

S elfelejtem, hogy minden látható,

tapintható és megcsókolható:

a rejtett igazinak

árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,

melynek árnyékát éljük,

valahol bennünk van a ház,

melynek árnyékát lakjuk,

valahol bennünk van a kenyér,

melynek édes árnyékát

megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó

mérföldes fenekén,

vagy felhőkbe gomolyítva úsznak

és távoznak tőlünk az égen -

messziről, messziről visszakiáltva:

Poéták, bolondok,

meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,

megejtett ez a nyilvánvaló igézet.

Ha kedvesem hófehér vállára nézek,

ha mélységes, barna szemébe nézek,

remegve dobom felé a kérdést:

Milyen lehet a Gyönyörű,

kinek árnyéka vagy?

Radnóti Miklós:SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyüléptű szivében megterem

az érett és tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.

1944. április 30.

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,

szelíd szavam se szól.

Könnyebb neked, ha vágyam

csak hangtalan dalol.

Nem várlak, nem kereslek,

nem álmodom veled,

feloldom gondod, vétked,

mit én hoztam neked.

S a csöndes könnyek éjén

én áldva áldalak,

köszönnöm kell, hogy voltál

egy boldog pillanat.

Lenyugszik lassan bennem

a lánggal égő láz,

de életedre titkon

tekintetem vigyáz.

Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm!

Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön!

Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít!

Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.

(Jankovich Ferenc fordítása)

Freude, schöner Götterfunken,

Tochter aus Elysium,

Wir betreten feuertrunken

Himmlische, dein Heiligtum.

Deine Zauber binden wieder,

Was die Mode streng geteilt,

Alle Menschen werden Brüder,

Wo dein sanfter Flügel weilt.

/Friedrich Schiller/

Kallós Zoltán gyűjteményéből(Kőmíves Kelemen)

A falba épített asszony

Összetanakodott tizenkét kőműves,

Az tizenharmadik Kelemen Kőműves.

Magas Déva várát hogy felépítenék,

Félvéka ezüstért, félvéka aranyért.

Amit reggel raktak, az délre leomlott,

Amit délbe raktak, estére leomlott.

Összetanakodik tizenkét kőműves:

Falat megállítni hogy lesz lehetséges.

Kinek felesége hamarább jön ide,

Annak gyenge hamvát keverjük a mészbe.

Kocsisom, kocsisom, fogd bé a hat lovam,

Én uramhoz menni lenne akaratom.

Jó napot, jó napot, tizenkét kőműves,

Az tizenharmadik Kelemen kőműves.

Istenem, Istenem, mi lehet az oka,

Kétszer is köszöntem, senki sem fogadta.

Tizenkét kőműves azt a törvényt tette:

Kinek felesége hamarabb jön ide,

Fejét levágjuk, tűzzel megégessük,

A szép fehér hamvát a mészbe keverjük

A szép fehér hamvát a mészbe keverjük,

Magos Déva várát azzal felépítsük.

Hát a kicsi fiam, vajon mi lesz vele?

Hát a kicsi fiam, vajon mi lesz vele?

Lesznek jó asszonyok, akik megszoptassák,

Lesznek jó leányok, akik elringassák.

Azzal meg is fogták, nyakát ketté vágták,

Azzal meg is fogták, nyakát ketté vágták.

Nyakát ketté vágták, tűzzel megégetik,

Az ő gyenge hamvát mész közé keverik.

Az ő gyenge hamvát mész közé keverik,

Magas Déva várát azzal felépítik.

Elindula haza tizenkét kőműves,

Az tizenharmadik Kelemen kőműves.

Apám, édesapám, hol van édesanyám?

Elmaradt messzire, haza jön estére!

Átkozott legyen hát magas Déva vára,

Még a nap se süssön fényesen reája,

Elvesztettem érte kedves feleségem,

Árván maradt érte a kicsi gyermekem!

/Visa(Mezőség) 1969./

Kedves Polli. tudtad hogy Goethe, és Shiller barátok voltak, és együtt is írtak verseket novellákat, ez a vers mindkettőjüket megihlette,, íme a Shiller változat, mindkettő gyönyörű!!

"Rád gondolok, déli napfényt ha szikráz

a tengerár

Rád gondolok, ha a hold ezüst sugára

forrÁsra száll

S látlak úton, hol szél hajt porfelleget

Sötét éjjel mikor meredek útján vándor remeg

Hallom hangod, ha tengerparton zúg a hullámmoraj

csöndes ligetbe járok hallgatózni, hol nincs már dal

Egyek vagyunk bármilyen messzi útra ha elmennél ,

aAlkonyodik , csillagok fénye gyúl már bár itt lennél "

/ Shiller

Johann Wolfgang Goethe

Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

(fordította: Szabó Lőrinc)

Kíváncsi vagyok, ki írja le az ezredik verset.

Persze majd levonom belőle a beírásokat, de már itt van közel az ezredik vers.

Milyen szép, értelmes, az amit összehozunk közösen köszönöm Nektek

Gyula

Helen Bereg

Katica

Katicának pöttye hét.

Piros ruhán feketén

Csillog villog mind a hét,

Balra három jobbra négy.

Kora reggel tó felett

Hajnal víztükrén repked

Számolja a pöttyöket

Egy valahol elveszett.

Jobb szárnyán csak hármat lát

Szél a parton hahotáz:

Becsapott a tükörkép

Jobbra három balra négy.

Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

Gál János