Idősek viselkedése (beszélgetős fórum)

El kell mondani mindezt a dokinak, adjon beutalót egy elmeorvosi vizsgálatra, és valahogy elérni, hogy ha nem is teljesen, de "korlátozottan cselekvőképes" igazolást adjon ki mindkét fél számára.

Annak birtokában ha jól tudom, lehet ügyvédi okiratot, akármit csinálni, hogy gyámság alá veszitek őket.

Ez esetben már nem ők döntik el, mikor mennek orvoshoz, és mikor nem.

Valami hasonló utat, orvossal, jogásszal, családsegítővel kell beszélni, és az ő tanácsuk, véleményük szerint eljárni.

Most jött el az a pillanat amikor keresni kell nekik egy jó otthont, minden ellenkezésük dacára. Muszáj, mert nem maradhatnak egész nap felügyelet nélkül. Fogadni mernék, hogy egy csapásra megváltozna mindkettejük viselkedése. Idegentől sokkal jobban elfogják fogadni a segítséget mint a saját gyerekeiktől. Én megmondtam a lányomnak ha odajutok hogy nem tudom saját magamat ellátni, minden tiltakozásom dacára - mert hiába tagadjuk ilyen korban már agyilag is meglittyen az ember - egész nyugodtan vigyen be abba az otthonba amit én már előre kijelöltem. Mert azért mindenhova én se szeretnék kerülni. Sokan vannak úgy, mint én is irtózom a gondolatától is hogy a saját gyerekem pucoljon ki alólam. Pedig tudom hogy megtenné.

Több példát is tudnék hozni a környezetemből, hogy idősek kézzel lábbal tiltakoznak az otthonba menés ellen és utána még relatíve jó egészségben és biztonságban sok évig éltek.

Persze ha nem segítenének nekik, elindulna a pletyka. Sok-sok példa volt már rá, még itt az oldalon is, hogy: Nahát! milyen emberek vannak? Hagyják a szüleiket szarban-húgyban, elképesztő.

Elolvastad egyáltalán, hogy mi történik a két öreggel? Meg tud oldódni a bekakálás, bevizelés, lábtörés, agyrázkódás?

Végigolvastam a történetet, s azt szűrtem le, hogy valamiért elutasítanak minden segítséget. Mintha feladták volna, mintha nem akarnának tovább élni.

Talán kegyetlenül hangzik, de hagyni kell őket elmenni! Aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet.

Nagyon sajnálatos, átérzem. :(

Félve osztok meg ilyen emléket, mert nem szeretném, ha emiatt negatív jelző illetné az én kedves mennybéli nagyszüleimet.

Mindketten ép elmével, saját akaratukból tették azt, ami végül szomorú véget ért.

Nagyikám fiatalon agyvérzést kapott, azonnal kórházba került, de az akkori orvosi ellátás mellett örökre megsüketült. Ezt később több vizsgálat is alátámasztotta, sajnálják, nem tudnak mit tenni. Akkor ő megfogadta, hogy kórházba többet nem megy.

73 éves korában elesett otthon.

Feltornászta magát az ágyba.

Kettő napig szenvedett a fájdalomtól, mozdulni sem bírt.

Nagyapám őt támogatta a döntésben: nem kell orvos!

Anya sírva kérte, hagy hívjon segítséget, ígérte, hogy megy vele, nem engedi, hogy bármi baj érje. Nem.

Két nap után (én az ország másik felében éltem akkor) kétségbeesve ráförmedtem Anyára, hívja rá a mántőket azonnal. Ekkor már ő is így látta, ha harag, akkor harag, de legalább segítenek Nagyin.

Így is lett. Combnyaktörés.

Sajnos a várakozással annyi vért vesztett, hogy kritikussá vált az állapota, majd a teste feladta a küzdelmet. El tudtam köszönni Tőle, de évekig mardosott a bűntudat, hogy nem voltam erőszakosabb, gyorsabb.

Nagyapa 87 éves volt. Erejében teljes, aktív kis öreg. Egyedül a szívére írtak fel ritmus szabályzót, amit hol szedett, hol nem.

Legyintett: sosem volt jobban.

Mondtuk neki, ezzel nem szabad játszani. Az utolsó adag gyógyszert én magam váltottam ki, vittem el neki, kértem, hogy szedje rendesen.

Pár nappal később már nem válaszolt a hívásra, szívelégtelenség.

Rengeteget agyalok azóta is.

Több idős korút ismerek, akik sokszor félnek, vagy csak legyintenek.

Abban lehet az indok, hogy az ő gyermekkoruk idején még sok-sok betegséget vagy nem ismertek fel vagy nem tudtak gyógyítani. És igen, a kórház maga ijesztő mind fiatalnak, idősnek egyaránt.

Én magam is azt vallom, hogy a saját tudat és odafigyelés a jelzésekre képes sok bajt meggyógyítani, megelőzni.

Azt is elismerem, hogy mennyire idegesítő lehet, ha nyaggatják az embert, emlékeztetik esendőségére, az elmúlásra.

De meg kellene találni a középutat és felismerni, ha segítségre van szükség.

Egyébként nem mondanám, hogy ez kifejezetten időskori viselkedés, sok középkorút is ismerek, aki nem hajlandó komolyan venni dolgokat.

Sajnálom, hogy ötletben nem segíthettem.

Én az biztos, hogy sírva könyörögnék, mondanám, hogy még sokáig szükség van rájuk, menjenek dokihoz értünk, gyerekekért.

Nem biztos, hogy ez korrekt, de Anyával meg szoktuk tudni beszélni.

Egy Müller Péter gondolat talált meg: A maga módján minden ember hülye, és azzal együtt szeretjük őket...

Mindenki maga dönt. Illik tiszteletben tartani, akkor is, ha az ő döntése/ük nem találkozik a tiétekkel.

Uramisten!

Mindkettő egyszerre bolondult meg???

Azzal nem lehet hatni rájuk, hogy ők mit tennének a ti helyetekben?

Sajnálom, hogy ez van nálatok. 😔

Igaz,hagyjuk csak had jarjon bokatoressel otthon, es kakisan,budosen, biztos ezt szeretne a papi is.

Attol, hogy onnel bejott a "nem jarok orvoshoz" dolog, nem kellene masnak is ezt tanacsolni.

Nem minden oreg egyforma, es lehet mar szellemileg nem fogjak fel, hogy az orvos igen csak elkellene nekik.

Ide mar segitseg kell, nem magara hagyas.

Hát nem tudom. Az emberek nagyon nem egyformák. Idősen sem. Van aki szereti ha nem "hagyják békén", az aggódást pedig nem igazán lehet szabályozni.

Neked így jó, másnak máshogy.

De, hogy bekakál és kúszik centiről centire, hát nem tudom kinek jó. Én sem tudnám elnézni gyerekként. Ide már bizony segítség kell.

Azert aki el tudja latni magat idos koraban arra igaz lehet az iras, de itt a papa mar botorkalt torott bokaval, bekakilva is, amire hagyjuk oket nem megoldas.

Tisztan latszik, hogy orvosi segitseg kell(ene) oda, csak a mamika sincs a helyzet magaslatan.

Remelem talalnak megoldast.

Sok sikert kivanok.