Hogy lehet egy ekkora csalódásból felállni? (beszélgetős fórum)

:D

Bár ilyen könnyű lenne így felfogni. Nyilván az eszem nekem is ezt diktálja, meg azt, hogy jobb volt így kiderülnie, mint hogy később, mikor már ott vagyunk a házban, akkor közölte volna, hogy visszamegy anyu szoknyája mellé.

De, amikor hiszel valamiben/valakiben és pofára esel, azt nem olyan könnyű elfogadni és túllépni rajta.

Sajnos a szív mást érez mint az agy.

Ugye tudjuk, hogy az agyunk, jót akar. De szív fáj nagyon.

Nagyon sok időbe fog telni, míg ők ketten eldöntik a sorsod.

És azt is melyik fog győzedelmeskedni. Sajnos ez nagyon nagyon fáj, és ezt nem lehet gyógyítani.

Ezzel együtt kell élni. Sajnállak nagyon, mert tudom mit érzel.

He?

Hiszen hazudozott!:D

Mennyémá!

Nem ér annyit ez a pénisz.

Maradjon csak meg az ilyen csökört agyú magnak.

Csak egy kérdés.

Ha úgy alakult volna , te mennyire könnyedén hagytad volna ott a megszokott életedet?

Fordított eset hogyan zajlott volna?

Köszönöm szépen!

Igen, a környezetemben is ezen a véleményen vannak, hogy nagyon kisfiú még, akármennyire is próbálja magát felnőttként beállítani.

Már a kapcsolatunk folyamán is sok helyzet volt, amiben úgy éreztem, gyerekesen viselkedik és amikor ezt megemlítettem neki, azt kérte, soha többet ne mondjam neki ezt, mert a volt barátnői is ezt mondták ... már tudom, miért.

Nem beszéltünk, mert úgy érzem, nem nekem kellett volna teperni az utolsó napokban sem, hogy beszéljük meg. Nyilvánvaló volt, hogy meghozta a döntést, csak képtelen volt kerek-perec közölni. Azt mondta, nincs ereje szakítani, mert szeret. Én meg azt gondolom, hogy ha tényleg annyira szeretett volna, legalább megpróbál tenni valamit.

De a végén bujkált, az üzenetekre nem válaszolt és ha fel is vette a telefont, egyetlen kérdésemre sem válaszolt érdemben, csak hebegett-habogott, minden mondat vége az volt, hogy össze van zavarodva és döntésképtelen.

Ez bennem olyan bizalmatlanságot szült iránta, hogy nem láttam értelmét az időhúzásnak, főleg, hogy azt sem tudta megmondani, mennyi időre van szüksége, hogy rendeződjenek a gondolatai.

Van egy blogcim: az a cime, hogy "Egy a'gyban az ellenseggel"

Orulj, hogy meg igy is ennyivel megusztad!

Megsem tud mindent megtenni erted.

Igen, a csalad labtorlonek hasznalja.

Ellenuk nem tudsz tenni semmit.

Emlekezz a szepre, aztan viszlat.

Meg jo, hogy ragaszkodtal az otthonodhoz, a kornyezetedhez.

Valoszinuleg legkozelebb csak abbeli varosban elo ferfival fogsz megismerkedni.

Soha ne add fel az otthonodat, az anyagi fuggetlensegedet!

én örülnék, hogy megszabadultam tőle!

de ha neked kell a pasi, akkor kelljen minden ami vele jár, felújítandó lakás, az anyja, a haverjai

csak te tudod neked mi fér bele, miről vagy hajlandó lemondani

35 éves nő vagyok, öt évig tartó kapcsolatom vége után, ami egy óriási nagy csalódás volt, elkezdtem ismerkedni az egyik internetes társkeresőn. Pár borzalmas randevú után megismertem egy férfit, aki bár 200 kilométerre lakott, nagyon sok mindenben egyezett a véleményünk, az életfelfogásunk, így belevágtunk. Kéthetente találkoztunk, de minden nap órákat beszéltünk telefonon, ha pedig letettük, már csevegtünk is a közösségi oldalon. Hamar úgy tűnt, egymásnak szánt minket az ég. A tenyerén hordott, törődött velem, rengeteg helyre elvitt, mérhetetlen boldogságot éreztem, mert eddig hasonlót sem kaptam egyetlen férfitól sem. (Bár nagyon furcsának tűnt, hogy mindig, mindenben egyezik a véleménye az enyémmel és hiába kérdeztem őt bármiről, megvárta az én álláspontomat és utána helyeselt.) Lenyűgözte a családomat és a barátaimat is a határozott fellépésével és arról, amilyen csodálatosan beszélt rólam mindig, meg a terveiről velem kapcsolatban.

Már az elején leszögeztük, hogy mivel én nem szeretnék Budapestről elköltözni, ő fog hozzám költözni, ha minden működik kettőnk közt. Három hónapja voltunk együtt, mikor először felhozta, hogy talán mégis megpróbálhatnánk, hogy én költözök hozzá. Felhívtam a figyelmét arra, hogy nem ebben állapodtunk meg. Elfogadta, megegyeztünk, hogy várunk még.

Aztán, kis idő elteltével ismét előállt azzal, hogy mégis próbáljak meg én menni. Nem akartam önzőnek tűnni, így megrágtam a dolgot, de arra jutottam, hogy ha nekem van egy felújított saját lakásom, miért költöznénk össze az ő nagymamájának a lakásában, ami brutálisan felújítandó állapotban van és a mamája bármikor odakerülhet hozzánk a másfél szobába, ha párom anyja megunja az ápolását. Ismét lejátszódott a beszélgetés és abban egyeztünk meg, hogy kettőnk lakóhelye között keresünk egy közös otthont. Még abba is belementem, hogy ezt a lakásomat eladjuk és Pest megyében próbálkozunk. Albérletre nem gondoltunk, mert annyira biztosak voltunk a közös jövőben, hogy úgy gondoltuk, inkább a sajátunkat fizetjük. Több hetes keresgélés után találtam egy házat, amit le is foglalóztam. Nagyon örült, alig várta a közös életet, legalábbis akkori elmondása szerint. Kitűztük a költözés időpontját, mindent megterveztünk.

Elmentünk nyaralni, a nyaralás alatt már furcsán viselkedett, ha a házról volt szó, de megnyugtatott, hogy csak kezdeti izgalom, meg fogja szokni a gondolatot, hogy elszakad a családjától (akik egy házra laknak tőle és napi szinten átjár hozzájuk.) Rengeteget beszélt arról, hogy milyen jó lesz velem együtt élni és családot alapítani, és hogy az egész életét velem akarja leélni.

Hazajöttünk a nyaralásról és szó szerint hisztirohamot kapott, hogy ő mégis képtelen ezt megtenni, mert miattam nem látná a családját meg a barátait olyan sűrűn, mint eddig. Nem akármilyen jelenetet rendezett, szó szerint rávetette magát az ágyra és zokogott fél órán át. Tehetetlenül néztem és hiába próbáltam vigasztalni, de ugyanakkor azt éreztem, valami baromira nem stimmel ezzel az emberrel, ha 36 évesen így viselkedik. Több napos gondolkodás után úgy döntöttem, nem merem így bevállalni a közös hitelt, mert lehet, hogy ott is meggondolja majd magát és ott maradok úgy, hogy egyedül képtelen lennék megteremteni a hitel összegét. Visszamondtam a házat és elbuktam a foglalót. Ekkor még a pofára esés ellenére is bíztam abban, hogy hátha a túl nagy falattól ijedt meg, hogy rögtön hitelre adjuk a fejünket (bár közös döntés volt). Elkezdett égre-földre esküdözni, hogy felköltözik hozzám Budapestre.

Próbáltam túllendülni az anyagi veszteségen és a csalódáson és megbeszéltük, hogy mégis feljön Budapestre. Onnantól kezdve egyik nap ezt mondta, másik nap azt. Akkor már jól érzékelhető volt számomra még a lila köd ellenére is, hogy megbízhatatlan, ingatag. Kértem, döntsön végre, mert ez így tönkreteszi a kapcsolatunkat. Mindig csak azt válaszolta, hogy döntésképtelen, nagyon szeret, de képtelen kiszakadni a környezetéből.

Aztán, a telefonhívásai megszűntek, a leveleimre is alig válaszolt, ha mégis, akkor csak tömören, pár szóval. Kértem, legyen végre őszinte. Azt mondta, átgondolta a dolgokat és akármennyire szeret, képtelen mindent feladni (munkahely, családdal való napi kontakt ... azaz minden este anyukánál vacsorázás, csak ezt nem mondta így ki). Utolsó mondata az volt, hogy fogalma sincs, mi lesz velünk, mivel én nem vagyok hajlandó odaköltözni hozzá vidékre.

Aznap tudatosult bennem, hogy végig arra játszott, hogy majd mégis meggondolom magam, amit már csak azért sem tettem meg, mert már abból is elegem volt, hogy minden egyes találkozásunkkor, mikor nála voltam, mindig átjött az anyja vagy a nővére valami ürüggyel, folyamatosan kapta tőlük a feladatokat. Tőle tudom, hogy az összeköltözést is ellenezték (persze nekem sosem említették, ha ott voltam). Ő az egyetlen férfi a családban, az anyja elvált az apjától még gyerekkorában, a nővérét pedig a férje még a terhesség alatt hagyta faképnél. Mindent ő csinál nekik, napi szinten rángatják valamiért. Nyilván féltek, hogy ez megszűnik és ezért is próbált meggyőzni a párom, hogy én költözzek oda. Ezt már csak emiatt is elleneztem, hiszen nem akartam úgy élni, hogy minden áldott nap a családja határozza meg a szabadidőnket.

Nem volt benne gerinc, hogy kimondja, ha én nem megyek, akkor vége, inkább felszívódott. Akkor már tudtam, hogy véget kell vetnem ennek, hiszen nem csak hogy átvágott többször is, hanem rettenetesen sunyi módon tette mindezt, így a bizalmam is nagyon megingott benne. Többszöri hívásomra végre felvette a telefont.

Közöltem vele, hogy én részemről befejeztem és mérgemben beolvastam neki, hogy gerinctelen húzásnak tartom ezt az egészet, amit csinált. Egy szót nem szólt, néha hallottam egy kis szipogást a vonal túlvégen, de hiába mondtam bármit, csak hallgatott, majd mikor mondtam neki, hogy legalább most legyen őszinte, annyit mondott, hogy sajnálja és hogy higgyem el, ő megpróbálta volna, de nem megy... tehát vége lett. Azonnal tiltottam a telefonszámát, a közösségi oldalát, az email címét, mindent, hogy még véletlen se lássam soha többé.

De a szívemből nem tudom kitörölni és a közös emlékeket, a nagy ígéreteket és folyton itt cseng a fülemben, amiket mondott, hogy én vagyok a mindene, értem bármit megtenne...