Hogy fogadtátok el, ha nem jött be az élet? (beszélgetés)

Nekünk sem kell elsőre családi ház, főleg nem 200nm-es újépítésű mediterrán, mi csak hosszú távon szeretnénk rá lehetőséget látni, hogy tudunk majd venni, de felénk tényleg nem igazán lehet találni ennyiért, csak olyat, amire a fél életünket rákölthetjük pluszba.

Tökéletes lenne először egy társasházi lakás is, de itt azok is drágák, valószínűleg nem lesz még arra sem pénzünk, ezért is vagyok dühös, hogy ennyit belefektettem már és a végén oda jutok, hogy csak egy panelra futja.

Nem érzem, hogy egy sima, átlagos családi ház olyan nagy dolog lenne, főleg ha nem a tököm vakarom közben, hanem teszek érte...

Ne másokhoz hasonlítsd magad!

Túl a hatvanon még nem voltam soha nyaralni.

Azért nem kötöm fel magamat!

Sajnálom, hogy az élet úgy keményített meg, hogy belekeseredtél.

Azért 40 felett még nem egy fél éved lesz még, remélem!

Én falun élek, mert így akartam. Lenne munkalehetőség, akár betanítottként, akár diplomásként is. Nem minden a nagyváros. Én viszont itthonról dolgozom, szellemi munkát végzek, a diplomát a sok családi bonyodalom és probléma után most szerzem meg. Utána még egy év a tervezett képesítésig.

A pozitív gondolkodás buktatójaként olvastam éppen nemrég, amiről írsz. Ha érdekel, kimásolom és elküldöm privátban, mert hosszú.

Meg is értelek, meg nem is. Az a baj, hogy nem marad energiád felfedezni azokat az apró dolgokat, amik napról napra lendületet tudnak adni... mert keseregsz. Holott párkapcsolatban élsz (én 25 évesen egyedül kínlódtam két gyerekkel), van jó végzettséged (én 54 évesen lettem levelezős egyetemista), egészségesek vagytok - (erre nem akarok személyeset írni, egyik gyerekem és a második, de "végleges" férjem érintett...)

Az egész élet átmeneti egyébként, mert akinek megvan a háza, a berendezése, a kertje, a családja és egészséges is, az is mindig hiányol valamit. :D

Majd akkor nem jön be az élet, ha nem lesz otthonod, férjed, munkád, egészséged.

Ha nem tudsz örülni annak, amid van.

Nem baj, hogy bántó vagy, gondolom nem voltál még sosem olyan helyzetben, hogy évekig éltél egyedül család és pénz nélkül és mindennel egymagad kellett megküzdened. Aki nincs benne, el sem tudja képzelni, hogy ez milyen nehéz és mennyire megkeseríti az embert.

"Semmibe nem kerül azzal a gondolattal ébredni, hogy ma csodálatos dolgok fognak történni velem. :)

Amire gondolsz, az válik valóra. "

Tudod mi a bajom? Az, hogy amikor elköltöztem anno, én komolyan hittem ebben. Akkor még pozitív voltam, tele tervekkel, hittel, hogy minden sikerülni fog, jól fognak alakulni a dolgok. Csak aztán amikor ennyire beleéled magad és mégsem sikerül, folyamatosan pofára esel, nem jönnek össze a dolog, mindig jön valami, ami miatt megint visszalépsz kettőt, valahol mindig alád rak az élet, akkor egy idő után már nem megy a pozitív gondolkodás. Én mostanra jutottam el odáig, hogy próbálkozom folyamatosan vidáman ébredni meg értékelni a dolgokat, de már nem megy. Én sem így születtem, sőt el is hiheted, nem akarok így gondolkodni. De nem meg máshogy, ezért is írtam ki a kérdést.

"Nyissatok otthon LTP-t, akkor 4 év múlva lesz 2, 6 millió Forintotok, aztán meg addig gyűjtötök is. "

Nem a gyűjtéssel van a baj, azt csináljuk, hanem azzal, hogy egy nagyvárosból jövünk, nyilván oda is akarunk visszamenni, hogy legyen munkánk, ott viszont a normális családi házak 22-33 millióról kezdődnek, de inkább 30 milliótól. Sajna 20 millió alatt max. 50 éves felújítandó kádárkockákat kapsz... nehéz úgy kitartani mindennap, hogy tudod, hiába küzdesz, még így is baromira messze vagy az álmodtól ;)

Pedig sajnos kb. így van!

A mindennapok szürkeségét neked kell színesre festened és örülni a van-nak (munkának, társnak, egészségnek, lakhatási lehetôségnek).

Még csak 25 körül vagytok... 1-2 év alatt nem lehet az egzisztenciát felépíteni.

Az enyémek 8-9 év után mondhatják, hogy egyenesben vannak (saját lakás, jó munkahely és fizetés).

Csak nagyon kevés embernek "jön be a húszas évei derekára az élet"

Gratulálok az eddig elért sikereidhez,csak így tovább,menni fog! :)

merre laktok most? miota vagytok ott?

mi a vegzettsegetek? a nyelvet milyen szinten ismeritek?

Baszki!

Hogy lehet ennyire savanyúnak látni az életet!???

pfff!

Örülj neki, hogy

fiatal vagy

egészséges vagy

van párod

van munkád

stb...

Annyi mindened van, ami másnak nincs.

A te döntésed, hogy a szar dolgokat rakod nagyító alá, vagy meglátod a csodáidat.

Te a szarabbik verzió mellett döntöttél.

Csináld máshogy.

Fejben dől el minden.

Nyissatok otthon LTP-t, akkor 4 év múlva lesz 2,6 millió Forintotok, aztán meg addig gyűjtötök is.

Fiatal vagy, mi a fenének akarsz megecetesedni már most???

Én is itt vagyok, de nem így látom, élem meg, ahogy te.

Semmibe nem kerül azzal a gondolattal ébredni, hogy ma csodálatos dolgok fognak történni velem. :)

Amire gondolsz, az válik valóra.

Gondolj most a másik nézőpontra!

Nem nehéz, és boldog is leszel. :)

Ha néha bántó voltam, bocs!

De hidd el, a 'hibás gondolat' belőled jön....

A rövid történet: szegény, destruktív családból jövök, szóval ma már nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Mivel a lelki bántalmazások miatt leléptem olyan hamar, ahogy tudtam, az elmúlt éveim folyamatosan azzal teltek, hogy meg kellett próbálnom egyszerre megélni és tanulni is, így végeztem el az egyetemet. Csak mire befejeztem, nemhogy pénzem nem volt, hanem diákhitelt tartozást is felhalmoztam...

A párom részéről sem nagyon van segítségünk, ő sem sokra ment a végzettségével, szóval végül kijöttünk külföldre, hogy kicsit összeszedjük magunkat anyagilag.

A gond, hogy utálunk itt élni, honvágyunk van, haza akarunk menni. Az idő telik, tekintve, hogy a végzettségünk és nyelvtudásunk itt nem sokat ér, csak sz*r munkák jutnak és bár anyagilag jobb, már így is a huszas éveink közepén járunk.

Úgy érzem, belefáradtam lelkileg. A páromon és néhány otthon élő barátomon kívül nincs senkim, a fél fiatalságom elment azzal, hogy a megélhetésért küzdöttem (még nyaralni sem voltam életemben...), a másik fele elmegy azzal, hogy itt vagyunk távol mindenkitől akit szeretünk és miért? Hogy ha hazamegyünk, tudjunk venni egy lakótelepi kétszobás lakást.

Családi házról álmodtam, karrierről és fiatalon gyerekekről. És azért kiborító az egész, mert nem a tökömet vakartam, nem siránkoztam és közben kifogásokat kerestem, hanem igenis tanultam, dolgoztam, tettem azért, hogy előre jussak, de úgy érzem, az élet tizedét sem adja vissza annak, amit belefektettem... úgy érzem, lassan átcsap erős depresszióba ez a dolog.