Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Érdekes (világra) érkezések I. cikk

Érdekes (világra) érkezések I.


A szüléssel kapcsolatos élményeitekről szóló cikkeket olvasva én is kedvet kaptam arra, hogy megosszam Veletek a történetemet. Vagyis ez a történet nem csak rólam, hanem (most már) négyünkről szól...

Egyik szülésem sem volt egyszerű, de úgy érzem, nagyon megérte és bármikor újra csinálnám!

Érdekes (világra) érkezések I.

2007 októberében, (több mint hét éves kapcsolat után) 27 évesen kötöttem össze az életemet a férjemmel. 2008 januárjában költözhettünk be az új lakásunkba (ahol bőven van hely gyerkőcöknek), így március környékén már elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy belevágjunk a "baba projektbe". Igazából még nem is nagyon akartunk gyereket és az idő sem sürgetett minket, de az ismerősi körünkben a fiatal párok nagy részének évek kellettek ahhoz, hogy megszülessen az áhított gyermek és úgy gondoltuk, mi is így fogunk járni.

Nem kis félelemmel vágtam neki a családtervezésnek, mert általában két bálnához szoktam hasonlítani a férjem és jómagam alkotta párost és féltem attól, hogy a 20 kilós súlyfeleslegem akadálya lehet majd a teherbeesésnek. Mindenki ismeri azokat az előítéleteket és sztereotípiákat, amik a plusz kilókkal rendelkező nők esetében azt sugallják, hogy "nem fogsz könnyen teherbe esni, amíg ilyen kövér vagy!".

Summa summarum: ugyan még nem láttuk elérkezettnek az időt, de elkezdtünk dolgozni az "ügyön", mert azt gondoltuk, minimum 3 évre lesz szükség ahhoz, hogy nálunk is "összejöjjön" a baba. Rosszul gondoltuk...:)

Egyszer voltunk együtt úgy, hogy nem védekeztünk, aztán másnap a férjem Svájcba utazott két hétre (a cége küldte ki munkaügyben), onnan pedig Pestre ment egy 1 hetes képzésre.

Drága férjecském még javában a képzésen üldögélt, amikor az én agyamban "bekattant valami" és annak ellenére, hogy még nem is volt itt a mensesem ideje (3 nap múlva kellett volna megjönnie), vettem egy terhes tesztet. Én csodálkoztam a legjobban, amikor két csík jelent meg rajta. Határtalanul boldog voltam, de persze nem mertem elhinni, hogy ilyen szerencsés lehetek, ezért a WC-n ülve, remegő kezekkel hívtam anyukámat és kértem meg arra, hogy vegyen nekem még egy tesztet. Eszembe sem jutott ezekben a pillanatokban, hogy még nincs itt az ideje a gyerekvállalásnak, meg hogy mi még nem is igazán akartunk gyereket, hanem csak a hosszú távú terveink között szerepelt egy baba... meg az a sok baromság, amikkel már előre meg akartam magam kímélni az esetleges csalódásoktól! Boldog voltam!! És ez a boldogság csak fokozódott, amikor megérkezett a második teszt is (a biztonság kedvéért más márkájú volt), ami megerősítette, hogy ANYUKA leszek!! Persze nem bírtam magammal és azonnal meg akartam osztani az örömömet a férjemmel, még ha telefonon is. A férjem is rácáfolt a "mi még bőven ráérünk" teóriánkra, mert határtalanul boldog volt és azonnal tervezgetni kezdett.

Ez a tervezgetés elkísért a következő hónapokban, amik abszolút problémamentesen zajlottak. Sem hányinger, sem fáradékonyság, csak boldogság, kiegyensúlyozottság és energikusság - ez jellemezte a terhességemet.

A terhességem elején felkerestem egy sokak által favorizált nőgyógyászt, akinek, mint kiderült, a meddőség a specialitása. A magánrendelésére jártam és mivel mindig elégedettek voltunk a doki alapossága, türelme és emberségessége miatt, a férjem minden alkalommal "megfejelte" az amúgy sem olcsó tarifát egy egész helyes összegű borravalóval. A dokinak nem okozott problémát az összeg borravalóstul történő elfogadása, de akkor úgy gondoltuk, hogy nagyon megérdemli.

Egyébként a 35. hétig dolgoztam, amit a férjem nem helyeselt, mert gyerekjólétisként alakultak ki veszélyes helyzetek a munkám során (a terhességem alatt hála Istennek nem adódtak ilyen esetek). Éppen, hogy abbahagytam a munkát, amikor gyanús "tüneteket" figyeltem meg magamon: zsibbadtak az ujjaim, a látásom egyik pillanatról a másikra romlott, stb. Nem tulajdonítottam ezeknek nagy jelentőséget, de azért megemlítettem a dokimnak az aktuális vizsgálaton. Az én nagyon alapos és nagy tudású dokim terhességi toxemiára gyanakodott, ezért elküldött a kórház szülészeti ambulanciájára, ahol a gyanúja igazolódott. Mivel nagyon rosszak voltak a májfunkcióim és magas volt a vérnyomásom, csak a kórházi "pakkomért" engedtek haza. Annak ellenére, hogy a 36. hétben jártam, nem volt összekészítve a kis bőröndöm, mert nem gondoltam arra, hogy egy ilyen problémamentes terhesség kórházi kezeléssel zárulhat. (Még az volt a mázlim, hogy 2-3 nappal korábban unalmamban elmentem vásárolgatni és akkor minden szükséges holmit: pizsamákat, hálóingeket, szoptatós melltartót, új fehérneműket, stb. beszereztem.)

Őszintén szólva baromi rosszul éltem meg, hogy kórházba kellett feküdnöm és mindegyik orvossal egyezkedni próbáltam. Szinte könyörögtem azért, hogy hadd járjak be ambuláns kezelésekre, akár minden nap. Nem jártam sikerrel, be kellett feküdnöm.

Hirtelen egy négyágyas szobában találtam magam egyedül és nagyon árvának éreztem magam. Emlékszem, már sötétedett, én meg csak ültem az ágyamon és tüntetőleg még átöltözni sem voltam hajlandó, amikor egy nagyon kedves nővérke bejött hozzám és közölte, berak mellém egy várandós anyukát. Szinte suttogva mondta el, hogy a másik szobából kiutálták a túlzott vallásossága miatt (lelkész volt a kismama). Na, ekkor éreztem elérkezettnek az időt az önsajnálatra, de legnagyobb meglepetésemre egy nagyon kedves és szerethető anyuka költözött a velem szemközti ágyra. Ő adott erőt az első napokban arra, hogy hozzászokjak a gondolathoz: az utolsó egy hónapot kórházban fogom tölteni. Ő ugyanis alig volt 16 hetes terhes, amikor kényszer "kórház fogságra" ítélték, mivel egy ujjnyira nyitva volt. Szinte egész nap feküdnie kellett, mégsem panaszkodott, sőt nagyon vidám csajszi volt, akinek a jókedve átragadt rám. Pár nappal később egy vígkedélyű, nagyszájú, belevaló kismamát kaptunk magunk mellé, így lett teljes a "csapat" és kezdtem magam nagyon jól érezni...:) A nővérek egytől egyig nagyon kedvesek voltak, úgyhogy egy szavam sem lehetett.

Szinte minden nap NST-re küldtek, ahol mindig megállapították, hogy nem jó a baba szívhangja, mert "be van szűkülve", ezért aznap késő este a szülő szobán meg kellett ismételni (amiknek szintén nem volt kiemelkedően jó eredménye). Emellett a vérnyomásom folyamatosan nőtt, ami miatt a vizitelő orvosok csak rosszallóan csóválták a fejüket...

Egy idő után kicsit kikészültem az állandó bizonytalanságtól és attól, hogy egyik orvos sem tisztel meg annyival, hogy elmondja, mire számíthatok. Amilyen peches voltam, a fogadott orvosomra sem számíthattam, mert akkor érte egy kisebb baleset, ami miatt ugyan tudott dolgozni (ultrahangokat csinált), de szülést nem tudott levezetni, császármetszést nem tudott vállalni. Nagyon rosszul esett, hogy annak ellenére, hogy tudta, benn fekszem, egyszer sem jött be hozzám (heti 3 napon két emelettel "alattam" ült az egyik vizsgálóban és ultrahangokat készített). A férjem nyaggatott, hogy hívjam fel a dokit és kérjem meg, segítsen legalább egy szülési időpont kitűzésében, de én nem akartam "alkalmatlankodni". Borzasztóan csalódott voltam, mert az, akiben bíztam, akire a saját és a gyermekem életét mertem volna bízni, úgy tűnt, hátat fordított nekem. Arról nem is beszélve, hogy én azért jártam privát rendelésre, mert arra számítottam, hogy a szülésnél, amikor a legnagyobb szükségem lesz rá, számíthatok az orvosomra. Hát nem így lett...

Már több, mint két hete feküdtem a kórházban, amikor elindult valami... oxytocinnal szülést indítottak. Hatalmas reményekkel indultam a szülőszobára és a férjem is ugrásra készen várta a hívásomat (mindenképpen apás szülést szerettünk volna). Én kis naiv azt gondoltam, hogy az indítás mindjárt szüléssel is jár, de nem így lett. Annak ellenére, hogy gyönyörű fájásokat "produkáltam", semmit nem tágultam, úgyhogy "visszatessékeltek" az osztályra. A második indításomnál már rutinosabb voltam, és nem állítottam az egész rokonságot készenlétbe.;) Természetesen a második oxytocinos kísérlet sem zárult sikerrel, vagyis szüléssel és ez így ment még öt indításon keresztül. Összesen hétszer indítottak, plusz zselét is kaptam (amiről mindenki azt mondta, készüljek, mert baromi fájdalmas lesz, de én sajna nem éreztem semmit), de nagyon nem akart kibújni az én kicsi fiam. Ekkor már teljesen ki voltam borulva, ezért az anyósom "magánakcióba" kezdett és felkért egy orvost (akit hírből ismert), hogy segítsen rajtam.

Félre ne értsetek, nem az volt a megterhelő a számomra, hogy két naponként indítgattak oxytocinnal, ami ugye nem egy kellemes érzés, hanem a bizonytalanság érzése és az, hogy soha senki nem mondott semmi konkrétumot.

Na, de visszatérve az újabb doki felkérésére: nagyon hálás voltam az anyósomnak, mert azt reméltem, talán az újabb doki "pontot tesz" a terhességem végére. Így is lett, de nem volt ez sem egyszerű, mert a felkérést követő napon "kart karba öltve" megjelent az ágyamnál az "új" és a "régi" dokim.:) Én majdnem elsüllyedtem szégyenemben és magyarázkodtam mindkettőnek a kialakult helyzet miatt. A "régi" dokim nagyon jól fogadta, hogy a háta mögött megkerestünk egy másik orvost és nem tűnt bosszúsnak. Utólag tudom, nem így kellett volna ezt az egészet intézni, de akkor, abban a helyzetben nem láttam más kiutat.

Az új dokimnak köszönhetően ígéretet kaptam arra, hogy pár napon belül (a kiírt időpont napján, december 19-én) vééégre megszülhetem a kicsi fiamat.

Elérkezett a nagy nap, amikor is reggel 8-kor a férjemmel a szülészeti részleg előtt "toporzékoltunk" és vártuk a bebocsáttatást. Mivel semmi nem mehet könnyedén, akkor ismét visszaküldtek az osztályra, mert az összes szülőszoba foglalt volt. Nem adtuk fel és a kitartó várakozásunknak meglett az eredménye: délben mehettünk és burkot repesztettek. Boldog voltam, mert tudtam: innen már nincs visszaút, 24 órán belül meg kell születnie az én kis mini terroristámnak!:))

Annak ellenére, hogy 1 órától este 9-ig "giga mennyiségű" oxytocint "pumpáltak belém", csak nem akartam tágulni, de a fájások rendesen gyötörtek. A vérnyomásom az egekbe szökött, úgyhogy a dokim közölte, ha nem akarom, hogy a gyermekem félárva legyen, akkor vállalkozzak a császárra (ezt azért ilyen direkt módon adta elő, mert ő már délután is szólt, hogy indokolt lenne a császár, de én ragaszkodtam a spontán szüléshez). Természetesen belementem és csak arra vágytam, hogy végre a karomban tarthassam a babámat.

Innentől felgyorsultak az események és egyszer csak a műtőben találtam magam, ahol a férjem is mellettem lehetett az elejétől a végéig, ami nekem nagyon sokat jelentett. Végig fogta a kezem, simogatta az arcom és kommentálta, hogy éppen mi történik velem. Engem nem túlzottan viselt meg az epidurális érzéstelenítés és nálam tényleg bevált, abszolút nem éreztem semmit. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mindjárt felsír a kicsi babám, akit már annyira vártam. És elérkezett ez a határtalanul csodálatos pillanat is (amit persze a férjem 600 képen megörökített)...

Mikor kiemelték, én nem láthattam a kisfiamat, mert gyorsan elvitték "rendbe tenni", de nyugalommal töltött el, hogy a férjem mehetett a babánkkal és "kontroll alatt" tarthatta az eseményeket.:) Kisvártatva vissza is tért az uram és büszkén közölte a babóca kitűnő Apgar értékeit és a paramétereit: 4650 gramm és 55 cm volt. Majdnem leestem a műtőasztalról döbbenetemben, mert az előző napi UH-on "csak" 3900-4000 grammnak saccolták meg a fiamat.

Miután kitoltak a műtőből, vééégre láthattam őt! Csodálatos érzés volt, amikor az én kis szumó birkózómat megpillanthattam és annak ellenére, hogy olyan volt, mint egy puffancska, gyönyörűnek láttam!:) Sajnos megfogni nem tudtam, mert minden porcikámban reszkettem (pontosabban mondva rángatóztam), de megnyugtattak, hogy 6 óra múlva megkapom őt az őrzőn.

Este 11 körül kerültem az őrzőre (ide sajnos már nem engedték be a férjemet, pedig nagyon szeretett volna jönni), ahol csak arra tudtam gondolni, hogy 6 óra múlva hozzák az én mindenemet. Aludni sem tudtam az izgalomtól, na meg persze attól az idegesítő reszketéstől, ami nagyon nehezen múlt el. Úgy éreztem, csak vánszorognak a percek és soha nem telik le az a bizonyos 6 óra, de letelt. És nem jött senki és egyre jobban pánikoltam és csak kérdezgettem a nővéreket, hogy mennyi az idő és mikor hozzák az én kicsikémet és mi lehet a baj és, és, és... Nem kaptam választ, de reggel 7 óra körül megjelent egy csecsemős nővér, aki elmondta, hogy sajnos a babám a PIC-re került, mivel nagyon alacsony volt a vércukorszintje. A PIC egyébként amolyan baba intenzív, ahol a koraszülöttekre is vigyáznak. Semmit nem értettem és semmit nem magyaráztak el. Azt sem tudtam, hol van az a bizonyos PIC részleg, hogy komoly-e ez a vércukor probléma és még egy hülye telefon sem volt nálam (a szülészeti osztályon hagytam), hogy felhívhassam a férjemet. Csak egyet tudtam: szinte mozdulatlanul kellett feküdnöm az epidurális érzéstelenítés miatt, holott rohantam volna a fiamhoz, aki egy idegen környezetben, idegen emberekkel körülvéve feküdt, persze az ő érdekében.

9 órától volt látogatási idő az őrzőn, a férjem már akkor megérkezett. Én addigra "dagadtra" bőgtem a fejem és a frászt hoztam rá.:) Hála Istennek elkezdett intézkedni, úgyhogy a kezdeti ijedtség után megnyugodhattam: a babám jól van és cukros oldattal állítják helyre a vércukrát, ami várhatóan alig pár napot vesz igénybe.

Délben végre felkelhettem és átkísértek a szülészeti osztályra, ahol a szobatársaim már vártak rám. Nem viselt meg különösképpen a császár, simán tudtam sétálni, tusolni, hajolgatni, stb. Semmi problémám nem volt, azt leszámítva, hogy a babám nem volt velem.

Mikor elhagyhattam az őrzőt, tájékoztattak a PIC részleg rendjéről, mely szerint 3 óránként járhattam a kicsi fiamhoz etetésre (7.00-kor, 10.00-kor, 13.00-kor, 16.00-kor, 19.00-kor, 22.00-kor, hajnali 1-kor és 4-kor). Hiába kértek a nővérek, hogy még pihenjek, az őrzőről való távozásom után 13 órakor az első utam az én kis vasgyúrómhoz vezetett. Leírhatatlan volt az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor végre megláttam őt!! Kicsit furcsa látvány volt az én masszív legénykém a sok koraszülött, törékeny, pici inkubátoros baba között, akikért jobban kellett aggódniuk a szülőknek.:(

Sajnos korlátozottak voltak a lehetőségeim, mivel a kicsikémnek a fejébe vezetett kanülön keresztül adagolták a cukros oldatot, így nem nagyon vehettem ki az ágyból. De nekem már az is maga volt a gyönyörűség, hogy megsimogathattam!:) Hamar megszoktam a rendet és alig vártam az etetési időket, hogy együtt lehessek vele.

Az "idillnek" december 23-án lett vége, amikor az egyik orvos közölte velem, hogy gyógyult vagyok, távozhatok a kórházból. Ennek normál esetben nagyon örültem volna, de a boldogságomat beárnyékolta, hogy a fiamat nem engedték még el és hiába kérdeztem, nem tudták megmondani, mikor vihetem haza. Emlékszem, megvártam az 1 órás etetést és mentem a kórház elé, ahol a férjem már várt. Meg akart lepni, ezért azt találta ki, hogy elvisz egy vendéglőbe, hogy ehessek végre egy finom ebédet. Ott ültünk az egyik kedvenc helyünkön, a rádióból "ordítottak" a karácsonyi dalok, én meg zokogtam. A szívem a kórházban maradt és egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy a fiam nélkül megyek haza. Másnap, amíg a férjem díszítette a karácsonyfát, én csak ültem a monitor előtt és a kórházban készült baba fotókat néztem. Természetesen otthonról is bejártam minden etetésre (a férjem minden alkalommal bevitt és megvárt a kórház előtt, a hideg autóban egy órát gubbasztva), de még így sem tudtam megemészteni, hogy szenteste nincs velünk a kisfiúnk. Fáradt is voltam (hiszen 2 óránként a kórházban volt "jelenésem"), meg depis is. Mint kiderült, felesleges volt... 25-én a főorvos Asszony áldását adta rá, hogy haza hozzuk a babánkat. Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb anyukája!:) Tudom, nem szabadna panaszkodnom, mert vannak olyan csöpp babák, akikhez hónapokig járnak az anyukák a PIC-re, de nekem ez a pár nap is örökkévalóságnak tűnt!:(

Miután haza tértünk a kórházból, az én nyugodt babám eleven ördöggé vált, mert nagyon hasfájós lett. Az első 3 hónapban napi 3-4 órát aludtunk, ami a férjemet is, és engem is megviselt. Hiába kértem a férjemet, hogy pihenjen, ő minden éjjel velem virrasztott és próbálta megnyugtatni a szinte szünet nélkül síró babánkat.

Mivel mindketten kialvatlanok voltunk, rengeteget vitáztunk. Ne értsétek félre a következő mondatomat, de mindenképpen le kell írnom. Egy gyerek összekötő kapocs, de szét is tud zilálni egy kapcsolatot, ha az nem eléggé erős. Pontosabban nem is a gyerek, hanem minden, ami egy babával jár. Szerencsére a mi kapcsolatunk elég erős volt és kibírta a "megpróbáltatásokat", amik amilyen hirtelen kezdődtek, olyan hirtelen be is fejeződtek, ahogy elérte a 3 hónapos kort a fiúnk. Onnantól nyugodtak voltak az éjszakáink és nappalaink is. Kiegyensúlyozott rutinnal éltük mindennapjainkat, boldogok voltunk és most is azok vagyunk. Egy változás történt csupán: a családlétszám megint nőtt.:)


(Folytatása következik)




Írta: 3d777cc6a1, 2011. január 26. 10:08
Fórumozz a témáról: Érdekes (világra) érkezések I. fórum (eddig 28 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook