Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » A természetes, az orvosi és az anyabarát III. cikk

A természetes, az orvosi és az anyabarát III.


Három gyermeket szültem, a három szülést össze sem lehet hasonlítani.

Íme, a harmadik szülésem, az anyabarát:

Nehézre és fájdalmasra sikerült második szülésem után hosszú évekig még gondolni sem akartam egy újabb terhességre. Teltek az évek, nőttek a lányok. Visszamentem dolgozni és megpróbáltam a lehetetlent: jó anya és jó munkaerő lenni. Ideig-óráig sikerült is, ehhez csupán az alvásról kellett leszoknom. De valami hiányzott: nem éreztem teljesnek az életem, de akkor még nem tudtam volna nevén nevezni, mi hiányzik. Egy idő után (nem is tudom honnan jött a gondolat) egyre többet álmodoztam róla, hogy milyen lenne megint babát várni. Hónapok teltek el, mire ki mertem mondani: akarok még egy gyereket!

A természetes, az orvosi és az anyabarát III.

A gondolatot tett követte: egyszerűen nem mentem el a következő fogamzásgátló szurira.

Türelmesen vártunk fél évet - sehol senki. Ekkor orvoshoz fordultunk. Türelmetlen voltam. Nagyon jó orvost találtunk. Végig megbíztunk benne és nem volt okunk csalódni. De nem sok jóval kecsegtetett: rossz hormonszintek, ciszták. Kerek 1 évig követte nyomon a ciklusomat, kaptam a gyógyszereket, a szurikat. Egy év programozott szex után úgy döntöttünk, hogy van két szép lányunk, ha lesz lesz; ha nem lesz, nem lesz, de nem folytatjuk tovább. Félő volt, hogy a házasságunk fogja megsínyleni. Augusztus 26-án született a döntés és mint néhány hét múlva kiderült, akkor fogant meg a 3. babánk is.


Nagyon problémás terhesség volt. Még csak az 5. hétben jártam (éppen megtudtuk a gólyahírt), mikor bevéreztem. Szigorú fekvés a 12. hétig. 50% esélyt kaptunk. Minden nap könyörögtem a picikémnek, hogy kapaszkodjon erősen. A 12. heti ultrahangon minden rendben volt a beágyazódással és a babával, csak… kiderült, hogy belülről le vannak szakadva izomrostok a méhfalamról. Legrosszabb esetben a baba úgy beletekeredik, hogy megfojtja magát, jobb esetben csak a kezét, lábát tekeri bele és az a végtagja nem fejlődik rendesen.

A 20. héten örömmel láttuk, hogy semmi gond, már túl nagy a baba ahhoz, hogy beletekeredjen a leszakadt rostokba. Miközben hitetlenkedve-nevetgélve nézegettük a pocaklakó koronaékszereit, egyszer csak eltűnt a szívhang. Mi talán észre sem vettük volna, ha nem látjuk az orvos elkomoruló arcát. 10 perc alatt háromszor hallgatott el néhány dobbanásnyi időre a pici szív. Azonnal Pécsre kellett időpontot kérnünk magzati szívultrahangra. Mosolyogva közöltek egy hónappal későbbi időpontot. A dokim őrjöngött „mit kezdjek én egy életképtelen 25 hetes terhességgel? Most kell megnézni! Most kell dönteni!” Két nap múlva Pesten voltunk a SOTE klinikán (mondanom sem kell, hogy magánúton). Végigzokogtam az utat és újfent csak könyörögtem a kicsi fiamnak, hogy jó baba legyen. Szegény férjem nem tudta, hogyan vigasztaljon: jobb híján alkut ajánlott: ha ő nyer és nincs semmi baja a babának, akkor ő választhat nevet. (Szép, különleges neve van!) Fogadtam volna én az ördög lelkére is, csak egészséges legyen. Az volt!!! Természetes fejlődési szakasz, hogy a terhesség bizonyos szakaszában egyenetlen a magzat szívverése. Csakhogy nálam ez azzal tetőződött, hogy ha hanyatt feküdtem, akkor akadozott a köldökzsinór áramlása. Hát innentől nem feküdtem hanyatt egy percet sem. Ahogy a drága dokim mondta „szülhetünk akár fejen állva is, ha a babának úgy jó”.

A terhesség második fele szinte eseménytelen volt: leszámítva azt a hangyányi tényt, hogy begyulladt az összes ízületem. Párom, a védőnő, a körzeti doktor nénim és a nőgyógyászom felváltva tornáztatott, egyedül szinte mozdulni is alig bírtam a végére.

Mindemellett csodálatos időszak volt: kéthetente, majd hetente jártunk ultrahangra, így folyamatosan láttuk, hogy rendben van a pici. Rám mindenki nagyon vigyázott és ettől biztonságba éreztem magam. Nem kábítottak azzal, hogy nincs semmi baj, hanem korrektül megbeszéltünk mindent. Még azt is, hogy milyen magatartást várok el szüléskor a férjemtől és az orvosomtól.

Közben elkészült a házunk, nyugodtan válogathattam órák hosszat a földön ülve a babaruhát, szortírozgattuk ki a lányokkal a kisszoknyákat. Profin tudtam négykézláb közlekedni, mivel segítség nélkül nem nagyon tudtam felállni.

Így értünk el a vágyott 38. héthez. Előzetes megbeszélés szerint ezen a ponton meg kellett beszélnünk a szülés indítását az én védelmemben. De én virágot akartam ültetni!!! Elvégre tavasz volt! Drága párom felásott nekem egy négyzetmétert és mellé parkolt engem egy zacskó hagymával, hogy szórakozzak. Elültettem hősiesen, azután sírva fakadtam. Üldögéltem a frissen ültetett hagymák mellett és szépen megígértem a kisfiamnak, hogy nagyon vigyázok rá és mindent megteszek, hogy jó legyen neki idekint, de jöjjön ki most már, mert anya már nagyon kikészült.


20… május, este 8 óra: üldögéltem a fotelben, bambultam a TV-t, mikor 2 nagy pukkanás hallatszott a pocakomból, de akkora, hogy párom a szoba túlsó felén felkapta a fejét. Nem fájt semmi, hát lefeküdtem aludni. Hamar el is nyomott az álom. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy ömlik a magzatvíz. Nem is akartam elhinni, hogy ilyen rendes kisfiam van és hallgat rám. Addig fel sem merült bennem, hogy egy szülés így is megindulhat, nem csak fájásokkal. 10 körül értünk be a kórházba. Útközben még viccelődtünk, hogy nincsenek fájásaim, akkor most mit mérjünk, kilométert???


Félve léptem be rémálmaim szülőszobájára. Üres volt. Csupán egy kedves mosolyú szülésznő volt az egész fényárban úszó részlegen. Végig azzal biztattam magam, hogy csak egy telefonomba kerül és jön a dokim, aki majd vigyáz rám, és különben is itt a párom az ajtó túl felén. Nem volt szükség megmentőre: kedvesen, barátságosan fogadtak az időközben betoppanó csecsemős nővérrel. Jött az ügyeletes orvos, aki olyan vér tapló volt, hogy anélkül kotort belém, hogy egyáltalán köszönt volna; közölte, hogy 2 ujjnyi és távozott (szerencsére). Megkaptam a fazonigazítást és a beöntést. Amíg én zuhanyoztam egy csomó steril cuccot készített össze a szülésznő, mondván, hogy ha esetleg SOS kell lépni velem valamit, akkor minden kéznél legyen. Apát hazaküldtük, mivel 11-kor még semmi fájásom nem volt.

Fél egykor eldöntöttem, hogy én pedig aludni fogok egy kicsit, mert reggel szükségem lesz az erőmre. A nagy elhatározásomra úgy vágott végig rajtam a fájdalom, hogy még levegőt sem kaptam. Azután 2 percenként (úgy látszik a 10-8-6-4 perces bulit átugrottam). Telefon apának, uzsgyi vissza rögtön!

Azután jött 2 óra hossza, amit csak azért nem sikítoztam végig, mert ahhoz levegőt kellett volna kapnom. Összefolytak a dolgok nagyon: hol itt, hol ott támasztottam a csempét. Hol a párom támogatott és masszírozta a derekam, hol a szülésznő számolt a fülembe. A vállamtól indultak a fájások, végig vágtak a hátamon, előre a derekam körül és satuba szorítva a méhemet. Valahol az ép eszem határán eszembe jutott, hogy hol az én orvosom? Hát ott előttem, csak ki kellett nyitni a szemem! Életemben még nem örültem ennyire szép fekete embernek! Még a neve is zene fülemnek: Dr. J.J.R. „Na, menjünk…! Megszúrom a hátát!” (Előre megbeszéltük, hogy mindenképpen kapok EDA-t, mert fennállt a császár veszélye, hogy elő legyek készítve.)

Előtte még NST, ami közben elkezdtem a hajamtól a talpamig reszketni, mint a nyárfalevél. „Feladták az izmok, nagyon elfáradtak.” Annyira reszkettem, hogy csak úgy tudta a doki negyedszerre beszúrnia gerincem, hogy hárman fogtak le, hogy ne reszkessek annyira.

Jött másfél óra megkönnyebbülés. Zubogott belém az oxitocin, „hogy haladjunk gyorsan”, de csak feszüléseket éreztem, pedig a gép igen durva fájásokat mért. Akkor az volt a legnagyobb bajom, hogy nem adtak inni, pedig nagyon szomjas voltam.

Fél 6-kor már elkeseredem. Mondtam is, hogy már itt a reggel, én meg még mindig nem szültem meg!

6 körül kezdett csökkenni a cucc hatása a hátamban, egyre jobban fájt megint. Kértem a párom, hogy szóljon ki az előtérbe a dokimnak, hogy adjon még fájdalomcsillapítót, nehogy már elmúljon a hatása! Közben azon morfondíroztam, hogy lehet, hogy tovább kellett volna üldögélnem a klotyón, mert mintha még WC-re kellene mennem (komolyan nem tudom, hogy a harmadiknál hogy nem ismerem fel a tolófájásokat, mikor az előző kettőnél olyan világos volt, hogy mi újság). Bátortalan panaszomra gyorsan megvizsgált a szülésznő. Sikított is nagyot: „Doktor úr! Szülünk!”

A doki bácsi örvendezett, hogy milyen tökéletes időzítés, hogy múlik az EDA és így érezni fogom a kitolást. Magamba anyáztam egy nagyot. De közben örültem, hogy nem kell császár és mindjárt vége már! Fájás, levegő, nyomás… és felrúgtam a szülésznőt meg a csecsemős nővért. Dőltek, mint a dominó. Helycserés támadás: doki meg a párom fogjon inkább (2x110 kg=köszi!). Fájás, levegő, nyomás…semmi. Fájás, levegő, nyomás…semmi. Felsírtam, hogy fááááájjjj és neeeeeeem jőőőn! „Ó dehogy nem jön! Anyuka nagyon ügyes. Na, még egyet!” Fájás, levegő, nyomás..és nekifutásból landol a doki könyökkel a gyomromban. „J…,nézd!” kerekedik nagyra az elragadtatástól a szülésznő szeme, majd együtt csodálják a nem tudom mit, miközben én darabokra szakadok. (Utólag elmesélték, hogy pontosan a dupláját fordult a baba szülőcsatornában, mint kellett volna). Fájás már nem jön, kinek kell az. Levegő, nyomás… és 20.. május 10-én, reggel 6 óra 45 perckor megszületett...3650 grammal és 54 cm-rel. Hosszan elnyúlva fekszik és reszket. Én sírok, hogy ő miért nem sír?! „Mert nem hagyjuk! Majd mindjárt!”...és nyöszörög a drága.

Apa és a szülésznő vérre menő csatát vív, hogy ki vágja el a köldökzsinórt: „Én még mindenkit rá tudtam beszélni!” - ”De én nem vagyok hajlandó elszakítani az anyjától!”

Berekesztem a vitát: ”Adjatok egy ollót, majd én elvágom!” - erre elvágják.

Rácsodálkozom a zacsira, a doki röhög: ”Legalább 10-szer megmutattam, nem hitte el?”

És mire megkapom végre az én gyönyörűséges hercegemet, addigra elfogy az erőm. Apa fogja, összebújunk kicsit hárman sírni egyet.

Aztán csak homályos foltok… a vajúdóban ébredezek. Megy a Hupikék Törpikék, megvan a csöpp első beceneve: Hókuszpókusz.




Írta: 111e183830, 2010. augusztus 11. 10:08
Fórumozz a témáról: A természetes, az orvosi és az anyabarát III. fórum (eddig 12 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook