Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Szerelmünk második gyümölcse cikk

Szerelmünk második gyümölcse


Eljött a nagy nap, hogy ezen szülésem történetét is megosszam veletek!

Amint az elsőnél leírtam, hihetetlen élmény volt a szülés..

Most egy kicsit másként alakult!

Olvassátok sok szeretettel!

Szerelmünk második gyümölcse

2008. október 13-án kiderült, hogy 7 hetes kismama vagyok, még aznap kiírtak táppénzre, az első terhességemmel veszélyeztetett voltam.

Folyamatos rosszullétek kerülgettek éjjel-nappal. Mindenki azt mondta, kislányom lesz.

Teltek a napok, hetek, ismét következett az AFP, rettegtem tőle, tudom, hogy sokan mondják, hogy felesleges ijesztgetés a mamáknak. Hát persze, hogy most sem a nagyon jó értéket mutatta, de ez legalább elérte az alsó határt. Megnyugtatásomra, (sok UH-ot követően) ismét levették a vért. Vártam jó pár napot, és amikor mentem az eredményért, közölték velem, hogy én nem is jártam ott, Ők nem is vették le a vérem! Nah, szép! Még meg is hazudtolnak, a sorszámot meg magam találtam ki, meg az elszámoló lapot is magam szerkesztettem! Hosszas várakozás után feltették a kérdést, hogy akarom-e újra, hogy levegyék a vért? Persze hogy akarom, hiszen már egy hete várok a jó eredményre… úgyhogy még egy hét várakozás, tűkön ültem végig! Aztán jó eredményt kaptam, ismét megnyugodtunk, és most nem kellett mennem a genetikai UH-ra Pestre!

Időközben úgy gondoltuk, hogy nem csak orvost fogadunk, hanem szülésznőt is. Hosszú folyamat volt, mire Bódás Szilvia szülésznőre találtunk, és többszöri levélváltás, sok-sok kérdés után elmentünk szülőszoba látogatásra, és utána felkértük, hogy vezesse le a szülést. Örömmel vállalta, amit ezúton is köszönök!

Fiammal a terhesség ideje alatt március 15-én kerültem kórházba koraszülés gyanújával, és a történelem ismétli önmagát. Csak most március 13-án pénteken mentem sírva az orvosomhoz, hogy se éjjel se délelőtt nem éreztem a kicsi babám mozgását, hiába böködtem, piszkáltam! Az orvosom is megijedt, hogy mi történhetett, 30 hetes voltam akkor, az NST sem mutatott semmi mozgást! Az Uh-ozás alatt is csak egy enyhe moccanást látott az orvosom! Szívhang rendben, a keringés rendben. De mégis jobbnak látta, ha befekszem pár napra a kórházba. Aztán minden rendben lett!

2009. május 22-re voltam kiírva. Nagyon szerettem volna már, ha május elején megszületik a pindurka, akiről februárban kiderült, hogy tényleg kislány.

De valahogy nem akart megszületni, nagyon befészkelte magát a pocakomba. Fájt minden, vizes voltam, alig bírtam menni. A méhszáj 19-i vizsgálatkor még mindig 2100-es volt! Szomorúan vettem tudomásul, hogy nemhogy előbb, de még lehet, hogy később születik meg a babám.

A fórumon tartottuk egymásban a lelket a lányokkal. Egy másikon meg bennem tartották a lelket.

Május 20-án este találtunk egy kutyust a neten, azt szerettünk volna a Balázsnak a szülinapjára, hát még aznap útra keltünk, tőlünk kb. 70 km-re lévő Csabdi községbe! Apa nem szerette volna, ha velük megyek, hiszen mindenórás kismama voltam. De én menni szerettem volna, és mentem is. Este 21 után értünk haza. Vacsi, tusolás, és hamar ágyba, mert másnap apa ment munkába, Balázs meg suliba. DE 21 óra 45 perckor arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvizem. Megijedtem, ahogy mozdultam folyt tovább. Szóltam apának, hogy mi történt, erre Ő odaállt az ágy mellé és nézett. Szerintem pont az alvásának abban a szakaszában ébresztettem fel hogy azt sem tudta hol van.

A vizem meg csak folyt. Felálltam, és rászóltam, add már ide a köntösöd, mert azt láttam csak és azt dobtam a földre és afölé álltam, hogy ne a parkettára „folyjak” tovább. Szegénykém olyan rémült volt! De én is!

Elmentem lezuhanyoztam, és azon morfondíroztam, hogy írjak sms-t a szülésznőmnek, vagy hívjam fel? Aztán úgy döntöttem hívom, mert azt mondta még az elején, hogy ha elfolyik a víz irány a kórház!

Egy óra 30 percre beszéltük meg a randit a szülészet előtt. Ott is voltunk, és Ő is.

Bementem, és az ügyeletes doktornő megvizsgált, és közölte, hogy bő egy ujjnyira vagyok nyitva, nagyon örültem, hiszen előtte lévő nap még semmi nem volt!

DE fájások sehol. A vizem szivárgott, de fájások nem akaróztak jönni.

Így apát hazaküldték, hogy jöjjön vissza reggel 8 óra körül. Aludtam egyet én is. Reggel 6:30-kor megkaptam az infúziót. Mire apa jött, már egész erős fájásaim voltak. De még teljesen elviselhetőek. Aztán jött a vizit, és közölték velem, hogy 12-re meglesz a kisasszony. Ránéztem az órára, Óh hát azt kibírom. (Gondoltam én!) Aztán a fájások erősödtek, sőt már elviselhetetlenné váltak, apa mondta, hogy már olyannyira jönnek, hogy 10-re is meglesz a kislány. De elmúlt 10 óra, elmúlt 11, sőt már 12 körül jártunk, erőm nagyon fogytán volt! Szörnyen szenvedtem, gázt kaptam fájdalomcsillapítónak, és abba üvöltöttem a fájdalomtól! Nem 100-as fájásaim voltak, hanem 127-es, tovább már nem tudott mérni a szerkezet! Apát szorítottam, a vége fele már rám sem tudott nézni, amikor a fájások jöttek, azt mondta, nem bírta, hogy nem tud rajtam segíteni. Borzasztóan szenvedtem! Most is elsírom magam, ha erre gondolok.

Nem bírtam volna végig csinálni, ha nincs mellettem életem párja! Apa szívből köszönöm a segítséget!

A szülésznőm (Szilvike) ott volt velünk, és biztatott.

Többször elmentem zuhanyozni orvosom és Szilvike ajánlására, de alig bírtam állni, menni meg pláne. Kb. 11 órától kb. 3-4 perces fájásaim voltak. Apát meg csak szorítottam. Az orvosom többször bejött, mert közben lent az ambulancián volt. Amikor bejött mindig megvizsgált, és közölte, Andrea még mindig nem tágult! Szilvike is többször megnézett, de Őt kértem, hogy ne fájás alatt végezze a vizsgálatot, mert belehalok! Amikor a kedves orvosom (tényleg kedves, nagyon megszerettem a terhesség alatt) megvizsgált síró, remegő, kimerült hangon kérleltem hogy hagyja abba, mert belehalok, kérem doktor úr hagyja abba. Persze nem hagyta…

Már 13 óra is elmúlott. Sőt már közelítettünk a 14 órához, én meg már annyira kivoltam, hogy egyáltalán nem tudom, hogy tudtam túlélni! Na akkor elkezdődött, hogy a fájások alkalmával már nyomnom kellett volna! Kérleltem Szilvikét, hogy itt ne hagyjon, ki ne menjen! De már láttam, hogy a maszk már rajta volt, és az ágyat kezdte szétszedni. Ekkor megjelent az orvosom is! Az egész vajúdás alatt egyszer volt, hogy rám szólt, hogy ne sírjak, mert nem lesz erőm. Aztán a végén bocsánatot kért. Pedig nem volt miért. Úgy szintén Szilvike is.

Szóval miután bejött, már Ő is ott maradt, elült a lábamhoz és biztatott, hogy most már nincs sok hátra -látta a szenvedésemet.

Elmondani nem lehet hogy milyen fájdalmak közepette voltam már órák óta. Ekkor a következő fájásnál megint megvizsgált, én meg már tényleg üvöltöttem, hogy kérem hagyja abba! És erre Ő csak annyit mondott: Na Andrea most kakiljon ide, ide le, na most! (bocs a kifejezésért, de tényleg ez mondta!)

Én meg nyomtam mint az őrült, ki letépte láncát! Olyan erő kerített hatalmába, hogy tényleg az egész napos vajúdás után még honnan volt…! Nyomtam!

Ekkor az orvosom eljött a lábamtól, ránézett az órájára, 14 óra 25 perc, 14.30-ra meglesz a baba közölte velünk! Ekkor már a Szilvike tevékenykedett a picinél. Éreztem, hogy szétfeszít a kicsi feje! Ekkor rám szóltak hogy NE nyomjak, csak ha jön a fájás! A pici feje félig kint volt, a fájás meg csak nem jött. Vártunk. Baba feszített, én aggódtam, hogy most mi lesz? Mint később kiderült, apa itt elveszítette a fonalat, mert teljesen megijedt, félig kint, félig bent a baba feje, mi lesz az Ő kis szeme fényével?

Aztán egyszer csak jött az a várva várt fájás, most nem is érdekelt már, hogy mennyire fáj! Csak jöjjön, és a kicsikém szülessen meg végre! Ekkor egy hatalmasat nyomtam, és még egyet, aztán 14 óra 30 perc volt, és a mi drága hajas babánk megszületett 4000 grammal, és 57 cm-rel! Buksikája 36cm, és 9/10 es apgar értéke volt!

Odatették a pocakomra, és én csak fogtam, simogattam, és bemutatkoztam neki, és csak sírtunk apával, hogy milyen csodálatos kis teremtésnek adtunk megint életet! Egy újabb gyümölcs ami kis családfánkon!

Majd elvitték megfürdeni, apa elkísérte első útjára. Majd visszajöttek és még bő 1,5 órát együtt voltunk a szülőszobában.

Gátvédelemmel szerettem volna szülni, Szilvike engedett is a kérésemnek, de a végén repedtem, de nem nagyon.

Nagyon fájt, nagyon-nagyon az egész vajúdás, DE ahogy megszületett Cintia minden fájdalmam elmúlott, és már csak a szépre akarok emlékezni, bár tudom hogy ezt a fájdalmat soha nem felejtem el, de mindenért kárpótol az a kis teremtés ott a kiságyban!


Nagytesó egy kicsit féltékeny, nem tud még mit kezdeni az új jövevénnyel, de kialakul majd a kettőjük kapcsolata is.


Bocsánat, hogy egy kicsit hosszúra sikerült, de maga a szülés sem volt rövid!


Ezúton szeretném megköszöni Bódás Szilvia szülésznőnek, és Dr. Csetényi Zsolt nőgyógyásznak a terhesség és a szülés alatt folytatott munkájukat! Örök hálával tartozom nekik, hogy világra segítették a kislányunkat!

És nem utolsó sorban az én drága férjemnek is hálával tartozom, hogy tartotta bennem a lelket, és segített a jelenlétével!


Köszönöm, hogy meghallgatatok!

Csodás szülést kívánok mindenkinek, aki még előtte áll!




Írta: b0fafa2b64, 2009. július 8. 10:03
Fórumozz a témáról: Szerelmünk második gyümölcse fórum (eddig 21 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook