Eltartanátok a szüleiteket idős korukban? (beszélgetés)

Igaz hogy nem jövünk ki egymással,de biztos hogy el tartanám,az helyett hogy otthonba adnám!

2009-től ápolom,/igaz hogy van nyugdijja is amivel rendelkezik,/nagyon sokszor meg bánt,"szívja a vérem"de még is csak az Anyám!

Igazad van!

(Jó dolog lehet, hogy meg tudsz bocsátani - nekem nem sikerült, ezt még cipelnem kell :-(

Na, most már hozzá kell szólnom, tényleg.

Itt mindenki saját tapasztalatát írja le, kinek ez jutott, kinek az. Attól, hogy sok mindenkinek felhőtlen volt a kapcsolata szüleivel, de legalább is nem volt rossz viszonyba velük, nagyon de nagyon könnyen dobálóznak azzal, hogy "ugyanaz vagy mint ők, ha nem törődsz velük, nem gondoskodsz róluk, stb" (leegyszerűsítve).

Ez egyáltalán nem így van.

Az én fiam nem ismeri a nagyapját, és nem is fogja. Nem, nem bánom, és nem lesz ettől a fiamnak semmi defektje, eljön annak is az ideje, mikor megérti, hogy miért nem érdekel az apám. Igen, lehet rám köpködni, de hogy egy tányér levest nem fogok neki adni ha lerobban, az biztos.

Egy olyan ember ne legyen a nagypapa (mondjuk nem is akar) aki saját rákos beteg gyermekének nem adott semmit, ott nehezítette meg az életünket, ahol csak tudta, miközben anyám két helyen melózott, hogy mindenféle gyógyszert meg tudjunk venni és különböző kezeléseket ki tudjunk fizetni. Mikor Pestre kellett hozni kemóra, stb, kikötötte hogy ha anyám vele megy, akkor kifizetteti a benzit, temetési segélyt akart kérni, mikor egy fillérrel bele nem szállt, tesóm utolsó napján szólt, hogy azért mégis csak szeretné látni az apját (ugye már meg is dőlt a tézis, hogy olyan vagy mint a szülőd), elmentek hozzá, mondták neki, de úgy ahogy te nem jöttél, ő sem! és egyéb ilyen nyalánkságok...

Mindezt azért mondtam, hogy ne törjünk már pálcát senki felett! Vannak sorsok, hidd el. Örülj, hogy neked nem jutott ilyen. Nem látsz mélyebbre, lövésed nincs arról, hogy egy-egy kívülről jól működő kapcsolatban mi is zajlik legbelül. Mikor az én apámról kérdezgettek, mindenki le volt döbbenve, hogy ez az ember biztos nem.... ja...

Én elhiszem, hogy fontos a megbocsátás, igazán szép erény, de van az a pont, amikor nincs!

Vagyis én megbocsájtottam az apámnak, de mint ember, nem vált ki belőlem semmilyen érzelmet, közömbös, mint apa, azt meg pláne nem érzem. Természetesen ő azért elvárná hogy foglalkozzak vele.

Anyummal sem volt felhőtlen a viszonyom, sőt, de őt szó nélkül gondozásomba venném, egyszerűen mert mindennek ellenére megérdemli a törődést ezt be kell ismerni, bármennyi tüske is volt, van bennem.

A minta egyébként olyan is lehet, hogy mikor felnő az ember azt mondja, hogy na én aztán biztosan nem fogok így élni, nem szeretném ezt a mintát követni. És nem is fogja. Számos példa van.

Mondhatunk bármit, amíg nem kell szembenéznünk vele.

Én hamarabb fogom jogásszal érvényesíttetni, hogy ha a minimális ápolásra szorulok, nyomás otthonba, minthogy el kelljen ezen gondolkozni a gyereknek.

Igen.

Ha módomban állna akkor is, teljes körűen eltartanám -, ha nem, akkor magamhoz költöztetném és megoldanánk valahogy.

Nekem ez így természetes, remélem a még pici fiaim is így fognak gondolkozni, de sose legyen gyakorlatban erre szükségem.

Oke, oke. Kiabalas normal, szerintem azert tobbnyire nem errol van szo.

De azt, amikor neveles helyett odahajitanak a nagyszuloknek, mert "mas dolguk van", azt hogyan lehet kimagyarazni? Ha a szuleim nem neveltek fel, nem tartottak el, mirefel kerheti tolem szamon barki, hogy en megtegyem ugyanezt?