Első szülésem

Igen, pont 18 éves voltam, mikor teherbe estem ősszel és másik év szeptember 5-ére voltam kiírva. Első komoly fiú, amiből egy örök emlék lett. Nem akartuk, csak úgy jött magától, nagyon meglepődtem és meg is ijedtem, főleg attól, hogy mit szól apám, aki nagyon szigorú volt. Összeházasodtunk, ahogy azt szokták, én még tanultam és vártuk őt! Akit kérdeztem, az mind azt mondta, a szülés nem fáj, rosszul tették, mert el is hittem!

Pontosan 5-én be is fektettek a kórházba, keddi nap volt, megnéztek, várunk még. Másnap is megvizsgáltak, azt mondták, holnap elindítjuk a szülést, mondom jó, ilyen könnyen megy ez. Meglesz egy-kettő. Este kaptam farba injekciót, ami elég kellemetlen volt, állítólag tágító.

Reggel 6-kor már le kellett mennem a szülőszobára, még egy csaj volt ott, de kicsit érettebb, ő már a harmadikat szülte.

Beadták vagyis felnyomták a gyógyszert, ami elindítja a szülést, ezután kezdődött a procedúra beöntés, fazonigazítás, 7 óra felé már kezdtek fájásaim lenni, én nem mértem a fájások mennyi ideig tartottak, mert nem is hallottam, hogy azt mérni szokták, én csak bementem szülni, én, aki tegnapelőtt még a homokban játszottam, éretlen voltam nagyon.

Mindig jobban fájt a derekam. A csaj, akivel együtt szültünk, fél 11-re megszült, mondtam magamnak, de jó most én következem, ez tényleg gyorsan megy. De mégsem. Délben már nagyon fájt mindenem és már sikongattam, sírtam a fájdalomtól, csak a drága nővérke volt velem, aki szüntelenül simogatta, masszírozta a hátamat, jól esett!

Az orvos csak óránként meg-megnézett, de nem mondott soha semmit. Délben mikor bejött, könyörögtem neki, hogy csináljon valamit, mert én beledöglök a fájdalomba, csináljon császárt én azt se bánom, csak vegye már ki azt a gyereket a hasamból, adtam neki hálapénzt, nem keveset, elvette és ott hagyott. Ennyit ért a pénzem. 2 órakor felkötöttek egy infúziót, ettől kicsit meggyorsult az egész. Azért tény és való, ha valaki tudja, hogy a szülés nagyon fáj és fel van rá készülve lelkileg, akkor jobban elviseli a fájdalmat, ez az én véleményem.

Fél 4-kor felfektettek a szülőágyra, hogy na most már szüljük meg azt a babát. Akkor szüljétek meg gondoltam, mert én biztos nem bírom, meg azt sem tudom, hogy kell...

Nyomtam, mint az állat, de hogy hova, mert gyerek az nem jött, nyomtam és nyomtam, aztán arra lettem figyelmes, hogy már nagyon sokan állnak felettem, hmmm, már többet látok, vagy mi a fene?

Jöttek segíteni, két nővér is rátehénkedett a hasamra, mert látták, hogy ahogy én nyomok, abból ugyan nem lesz baba. Úgy nyomták, szinte már levegőt sem kaptam és az a fájdalom???

Kint volt 16 óra 5 perckor. Ott megígértem, hogy soha, de soha többé nem szülök gyereket! Odahozták a kislányomat, Nikolettát, még ilyen szép babát én életemben nem láttam, ez maga a csoda, minden fájdalmam eltűnt.

A varrást egyáltalán nem éreztem, sőt még viccelődtem is az orvossal, ekkora már nagyon sok nyugtató bennem lehetett, annyi vért vesztettem, hogy másfél napig nem bírtam lábra állni, belém eresztettek 1 litert. 7 nap után hazaengedtek. Megérte mégiscsak az a fájdalom!!!