Egy kutya elvesztése (beszélgetés)
Sajnálom, ami történt veletek! Tudod úgy szeretni az új kutyust, mint a régit szeretted?
Istenem! Mi történt vele?
13 hónapos kutyámat kellett elaltanunk december 6.-án. Kölyök volt még.
Tudom mit érzel.
Ahogy olvastam a soraidat, felidéződött az 5 évvel ezelőtti tragédiánk...március 15-én a 1,5 éves imádott kutyánkat megmérgezték és a kezeink között halt meg pár perc alatt....Senkinek nem kívánok még hasonlót sem...Leírhatatlan érzés volt akkor és utána...Csak sírtam és sírtam...( még most is, mikor visszagondolok rá...). Az az üresség, ami volt: a megszokott szertartások stb...
Senki nem mert hozzám se szólni, kérdezni, mert csak zokogtam.
De akkor már megszületett a szomszéd kutya kiskölyke...meg sem néztem, nem tudtam "ÚJ" ( utálom, amikor ezt mondják...) kutyusra gondolni.
De amikor az anyakutya áthozta hozzánk, zokogva szorítottam magamhoz és befogadtam.
Tudom, hogy nem tusz ilyenre még gondolni, de hidd el; nagy igazság amit mondanak: Kutya nélkül lehet élni, de minek???
Borzalmas érzés. Leírhatatlan. Minden reggel, mikor felkelek, olyan, mintha arcon vágna a valóság. Annyira üres nélküle a ház. Nincs ott már a nyomomban, nem hallom a kis mancsának kopogását a kövön. Nem kér már az ételemből, nem kunyuzik, nem lopja el a dolgokat a földről. Olyan visszafordíthatatlan. Semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte. Mikor nagyon beteg volt is, és elfelejtett minket, akkor is ugyanolyan hálásan nézett a kis szemeivel, nyalogatott. Ahh...
Én még így nem jártam, de épp ma jutott eszembe, hogy ha elveszíteném a kutyámat, jelenleg majdnem a legszörnyűbb dolog lenne az életemben. Miénk egy éves, nem fajtatiszta, Jack Russell keverék, de imádni való, és rengeteg szeretetet adott nekünk már egy év alatt is. Rossz belegondolni, hogy mit tennék, ha elveszíteném. Egy ideig biztosan nem akarnék másik kutyát. Később talán igen, de nem valószínű.
Nem tudom még elképzelni ezt. Tegnap eszembe jutott, hogy kihozok egyet a menhelyről, mert Gery is azt akarná, hogy segítsek más kis állatokon is. Aztán elképzeltem, hogy ott feküdne a konyhában, ahol a kis Gery, vagy hogy oda jelölne az ő helyére az udvaron... Ez még nekem nagyon elfogadhatatlan. :(
Igen. Most meg a szívem megszakad az én kis bolondos, rosszalkodós kutyusomért. Próbálom keresni az okokat, hogy miért így történt, hogy mit csináltunk rosszul vele, hogy miért jött az a betegség... Egész nap csak gondolkozok, nem tud semmi kibillenteni ebből. Megálmodtam előre, hogy meghal. Szombat éjszaka. Pedig semmi baja nem volt még akkor. Lehet, hogy egy jel volt, és nem törődtem vele. Üres nélküle minden. Mondenemet oda adnám, hogy még egyszer együtt játszhassunk.
Nekem is családtagok az állataim. Én is haso ló fájdalmat éreztem, mikor valamelyikük meghalt. Ezt nem könnyű feldolgozni, főleg , ha még ráadásul előtte lett volna az élet.😭
Az új kutyus szerintem is segíthet. De az hülyeség, hovy elfelejted a szeretett kutyusodat! Nem ezért segíthet, hanem mert elvonja a figyelmedet a gyásztól, hisz gondozni kell stb. Úgy biztis nem szeretnéd , hisz másik kutyus és soha nem feledtetetti akit gyászolsz, de hogy nagyon megszeretnéd őt is az tuti.
Emlékszem rád, még régen arról indítottál fórumot, hogy rossz a kutyus, hogy tudnád megnevelni. Hihetetlen, hogy annak már több mint 7 éve.
Nagyon sajnálom.
Pedig én is azt mondom, vegyél újat. Fogod tudni szeretni, elég nagy a szíved, belefér más is. Nem felejted, de szeretni szerethetsz. Tapasztalatból mondom, egy új kutya örömet visz az életedbe. Az én egyik kutyám 3 évesen volt agydaganatos. Tudom miről beszélsz.
Kedves Hoxa tagok! Szerdán (Jan. 29.) hagyott itt gyönyörű Bichon Havanese 6,5 éves fiú kutyusom, akit családtagként szerettünk. Azóta minden értelmetlen, és nem tudok mihez kezdeni a fájdalommal. Epilepsziás lett egy éve, ami először még nem tűnt súlyosnak, de sajnos nyár közepétől nagyon súlyos rohamsorozatai voltak másfél-két havonta, amiből csak injekciókkal tudták őt kiszedni. Sejtettük, hogy el kell majd engednünk őt, de annyira jól nézett ki, olyan kis boldog volt. Senki nem mondta volna meg, hogy milyen beteg. Hatalmas traumaként élem meg az elvesztését. Jól esne sorstársakkal beszélgetni, hogy ki hogy dolgozta fel ezt a szörnyű fájdalmat. Sajnos a környezetemben nem túl megértőek ezzel kapcsolatban. Volt, aki két nap múlva megkérdezte: ... még mindig azt a kutyát siratod? A másik kedvencem, mikor azt mondják vegyek újat és akkor elfelejtem. Nem akarok újat. Nem tudnám soha úgy szeretni, mint a kis Geryt. A legnehezebb azt elviselnem, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia... Olvasgattam más fórumot, és csak még szomorúbb lettem attól, hogy minden kutyus 12-18 évet élt... Annyi ideje lehetett volna még velünk. Járt valaki hasonló helyzetben?t
További ajánlott fórumok: