Csodák igenis léteznek!

A nagybátyám mindig is életrevaló, erős, soha nem beteg 50-es éveiben járó ember volt. Nem kért soha segítséget, de annál többnek segített. Nem mutatott fájdalmat, betegséget, fáradtságot, de annál többnek segített, aki fáradt, beteg volt. Egyetlen hibája talán a súlya volt, ugyanis egy kis túlsúllyal küszködött, de mindig volt soron diéta vagy böjt, mozgás vagy hasonló, kisebb nagyobb sikerrel.

Egy péntek délután történt az eset. Egy töltött káposzta lehetett a ludas. Este rosszul lett, hiába vett be ezt-azt. Végül mentőért kellett telefonálni. Bevitték, megvizsgálták, és hasnyálmirigy-gyulladást állapítottak meg. Erős fájdalmakkal küszködött, így kábító fájdalomcsillapítót adtak neki. Elmúlt az éjjel félkábán, de reggelre sem lett jobb. Infúzióra tették, hogy ki ne száradjon és szondát vezettek be egyenesen a belekbe, hogy a gyomrot tehermentesítsék. Innentől nem ehetett-ihatott.

Az állapota óráról órára rosszabbodott.

Egyáltalán nem volt már magánál a fájdalom és a fájdalomcsillapító gyógyszerek miatt. Nehezen viselte a fekvést, mozdulatlanságot is. Az orvosok epekőre gyanakodtak, hogy azok okozzák a gyulladást, ám műteni nem műthetik, míg gyulladva van ott. Nagy volt a dilemma, mi legyen. Végül úgy döntöttek, várnak a műtéttel az utolsó pillanatig. Egy csövön keresztül a gyulladást szívták le a hasából és különböző gyógyszerekkel próbálták azt kezelni.

A kórház az influenzajárvány miatt zárva volt, senki nem látogathatott, még ha az utolsó napok is az életében, nem mehetett be a család. Az orvossal lehetett telefonon néhány szót váltani délutánonként az állapotáról.

Majd váratlanul belázasodott… Hiába gyógyszer és minden. Félrebeszélt és ellenkezni kezdett, fel akart kelni: „Haza akarok menni”. Mit lehet tenni? Az orvosok a mélyaltatást választották.

A harmadik nap az altatás és gyógyszerek ellenére még rosszabb lett az állapota. Összeesett a légzése hirtelen, így lélegeztető gépre kellett tenni. Az orvosok nem láttak már reményt ilyen gyors leépülés láttán. De nem műtöttek, vártak. Másnap reggel papot hívattak hozzá és feladták az utolsó kenetet búcsúzásul, mondván, itt már nincs mit tenni.

Mindenki összetört és tehetetlenül állt. Templomában sokan imádkoztak közösen érte. Rokonok, barátok, ismerősök szorítottak érte, hogy ne adja fel. Sokat sírtunk, mindannyian, hogy hogy történhet ez. Minden pillanatban a telefonom után kapkodtam, hogy jön a hír… a legrosszabb hír.

Másnap változatlan állapotban feküdt élet és halál között, egészen egy hétig. Idegtépő hét volt mindenkinek. Semmi bizakodó hír nem érkezett.

Két hét eltelt mikor CT-t csináltak újra és meglepődve vették észre, hogy nem rosszabbodik már olyan gyorsan a gyulladás, mint hitték. Az orvos először jelentette ki a két hét alatt, hogy lát egy minimális esélyt a felépülésre. Aztán végül ismerős orvosnak köszönhetően csak beengedtek pár családtagot látogatni. Nem volt egy könnyű látvány. 11 különböző gép és ezer cső… Mindössze 10 percig tartott a látogatás kórházi öltözetben. Az orvos buzdította őket, hogy beszéljenek hozzá, érintsék meg, hátha érez belőle valamit.

Három hét telt el már, mióta bent feküdt az intenzíven. Két éjszaka is arról álmodtam, hogy felébredt és hazament már, de reggel mindig rádöbbentem a szomorú valóságra. Aztán jött egy nap és az orvos úgy döntött, felébresztik, de sajnos belázasodott ismét. A kórházban összeszedett egy újabb fertőzést, a csövektől valószínűleg, vagy a dolgozóktól… Így kicserélték a csöveket, hátha javul.

Nem javult, de végül mégis az ébresztés mellett döntöttek, már elég erős volt a tüdeje, hogy magától lélegezzen. 8 különböző baktériumot találtak benne… De kúrálták folyamatosan. Az első pár napban nem tudott mozdulni, kommunikálni. 3,5 hét hosszú idő.

Három napra rá már megmozdította a kezét és elkezdett motyogni is.

Öt napra rá tisztábban beszélt és felemelte a kezét, majd másnap fel is állították totyogni. A CT azt mutatta, a hasnyál jobban van, de nem tudni mitől van a fertőzés, láz, hasmenés… És kilátásban még az operáció az epekövek miatt. Az első napokban erősen depresszív hangulatban volt, és nem hitt a gyógyulásban. A család pár naponta látogatta és erőt öntött belé.

Egy hónap elmúlt és megengedték, hogy egy korty vizet igyon. Az első cseppek végre mehettek a hasába. Nagy segítség volt a fájdalmas, cserepes szájnak egy hónap után vízhez érnie. Fájdalmas volt a száraz száj a beszédhez. Lassan kezdi is felfogni a 3 hét alvást, ami nem egyszerű dolog és hogy innentől a jövője megváltozott. Nem élhet úgy, mint eddig. A doki továbbra is elég pesszimistán áll a dolgokhoz, mondván sokat estek vissza. Nem lehet örülni még. (Neki… mondom én.)

A teljes gyógyulás hosszú hónapokat várat még magára, de van reményünk és hiszünk benne, hogy sikerülni fog. Annyi ember kitartó imája, gondoskodása és gondolata nem lett hiábavaló.

És igen is hiszek a CSODÁBAN, mert léteznek csodák!