Csak én vagyok ennyire hülye? (beszélgetős fórum)

én speciel azért, mert jó hülyének lenni.

egyébként ráfogom a tükörre, hogy görbe...

hűha úgy tűnik egytől egyig hülyék vagyunk :)

De ki miért hülye?

Örökké erőssíteni fogom ezt a közösséget.

Súlyos gondok vannak nálam.

Én is szeretnék ide bejelentkezni!!! - mint hülye

- nagyon hülye

Kitől várhatjuk el, hogy szeressen, tiszteljen, becsüljön bennünket, ha mi sem tesszük?!

Azoknak, akiket folyamatasan csalnak vagy ütnek-vernek, egyszer le kellene ülniük magukkal "megbeszélni", hogy el kell hagyniuk a párjukat maguk miatt, még akkor is ha úgy érzik, bele fognak halni a fájdalomba.

Az első nagy szermem úgy ért véget, hogy megtudtam, megcsalt. Azonnal megszakítottam minden kapcsolatot, bár iszonyúan fájt. Nem haragudtam rá, továbbra is nagyon szerettem, de tudtam, hogy ez a helyes a számomra. Négy év múlva volt először, hogy amikor rá gondoltam, nem ugrott össze a gyomrom, nem szorult össze a szívem. Nem bántam meg a döntésem.

Nem, dehogy!

Én vagyok ezen a földtekén a leghülyébb, nehéz überelni.

Sziasztok!

17 éves koromban ismerkedtem meg az első barátommal. 18 éves korunktól együtt is laktunk. Az első félévben minden csudiszép volt!

Aztán egyre jobban "elengedte" magát.

Ha napközben felidegesítették, este piásan jött haza,szinte megszólalnom sem volt szabad. Eleinte csak üvöltözött és fenyegetőzött.

Aztán elcsattant az első pofon is. Másnap amikor nyalizott,mondtam neki,hogy az első és utolsó legyen a tegnapi ütés.

Azt mondta rendben. Többet nem fordul elő.

Ehhez tartotta is magát,kb.2 hónapig.

Az együttélésünk első évének végére,ott tartottunk,hogy már azért vert,mert el akartam költözni. Jött a melóhelyem elé,kísért mindenhova ha csak tehette,nehogy le tudjak lépni.

A barátaim,kollégáim, a családom,mind azt ajánlották,hogy váltsak taktikát,és ne mondjam el neki,hogy elköltözöm. Csendben, észrevétlenül kezdjem megszervezni a "szökésemet"!

A főnökeim,kollégáim segítségével sikerült szereznünk vidéki munkahelyet és albérletet.

Közben már hetek óta apránként vittem be a munkahelyemre,vagy barátnőkhöz,kolléganőkhöz a cuccaimat (persze ami nem volt égetően fontos,azt mind a lakásban hagytam).

Az utolsó munkanapomra úgy mentem el otthonról,mint mindig.

Az exem nem sejtett SEMMIT!

Miután a cégnél kiléptettek,az egyik barátnőmhöz mentem a cuccaimmal, mindent összecsomagoltunk (csupán 1 db sporttáskányi cuccom volt összesen), kikísért a pályaudvarra,és pár órával később már a győri albérletemben voltam.

A szüleimnek és testvéreimnek csak annyit mondtam,hogy el kell tűnjek a páromtól, legyenek türelemmel,majd én hívom őket.

Az exem őket is próbálta zaklatni,de ellenálltak neki,megfenyegették, többször is feljelentették.

3 és fél év után visszaköltöztem Pestre, miután megtudtam,hogy az ex nemcsak hogy új "áldozatra" talált, hanem a csaj szült is neki. (A baba akkor már 2 éves volt,tehát kiszámolhatjátok,hogy nem bánkódott túl sokáig utánam...)

Állítólag azt a lányt is verte, de azóta megtudtam,hogy egy másik nőtől is lett gyereke. Gondolom, azt a nőt is veri.

Gyerekkel nehezebb lelépni, de az sem lehetetlen!

Minden szakítás fáj,minden kapcsolat végét megsínyli az ember lelke, ez tény!

Azóta jó pár év eltelt. Volt pár kapcsolatom míg a mostani páromra rátaláltam.

De ha az első pasimmal maradtam volna,akkor most nem lennék ebben a kapcsolatban!

Egy nyavalygó lelkironcs lennék,aki csak reménykedik,tűr,és szenved. És az áldozat szerepébe zárja magát.

És még valami!

Lehet,hogy hihetetlen,de sokkal nehezebb volt lelkileg feldolgoznom a második barátommal a szakítást. 4 év együttélés után! Nem tudtam magam azzal vigasztalni, (mint az első barátom esetében),hogy egy szemét agresszív állat,aki üt-ver...,(de biztos szeret,csak szegénynek sanyarú gyerekkora volt...)

Mert soha még egy megjegyzéssel sem taposott a lelkembe! Csupán a kezdeti nagy szerelem szép lassan átalakult szeretetté. Biztonságban, kényelmesen, nyugalomban és szeretetben éltünk "szépen", de mégis meg kellett hozni a döntést,hogy elközöm/elköltözik.

A 3. barátomnál is nagyon nehéz volt az elválás,miután kiderült,hogy van valakije! Ügyesen csinálta, ha rajta múlott volna,soha nem bukott volna le,a Véletlen szólt közbe.

Nagyon nehezen szántam rá magam az elválásra,mert a tenyerén hordozott! Egy dolgot kivéve mindent megkaptam tőle,amit csak egy nő kívánhat a szerelmétől. Csak éppen hűséget nem.

Szóval lányok,akik húzzátok halasszátok a döntő lépés megtételét!

Gondoljatok bele: nektek sem nehezebb elválnotok attól akit szerettek, mint azoknak,akiket nem vernek.

És nektek valóban nyomós és elfogadható okotok van rá! Ez erőt kellene hogy adjon!

Ha pedig nem akarjátok elhagyni,akkor el lehet fogadni azt, amit valójában ti magatok választotok.

Mert minden nap megadatik a választás, a döntés és a cselekvés lehetősége.

Mindig van választás! Csak ezt nem mindig ismerjük be, mert akkor nem lehetne kifogásokat keresni.

Ezen nem megsértődni kell,hanem elgondolkodni!

Az ember azt gondolná,hogy azért írtok erre a fórumra,mert tanácsot,támogatást,erősítést szeretnétek kapni.

De ahogy végig olvastam az összes hozzászólást,valójában arra figyeltem fel,hogy csak a sajnálkozásra vagytok nyitottak.

Amúgy meg: "Akit valóban szeretünk, azt el tudjuk engedni."

Remélem nem bántottam meg senkit, kinek nem inge, ne vegye magára.

Ui: elnézést,hogy ilyen hosszúra sikeredett a levelem.