„Az a régi, jó világ…”

A Hoxán legkedvesebb cikkem a nagymamámról szólt, rengeteg üzenetet kaptam saját emlékekről, életekről. A fenti hírt olvasva, Instagram képeket nézve, elgondolkoztam. Ő 15 évet dolgozott, sokan, párom nagymamája is egész életében háztartásbeli volt. A statisztika szerint 1949-ben (mami 20 éves, 21 évesen lett édesanya) s az '50-es évek legelején kb.1,2 millió nő 4,78 millióból, vagyis kb.25% volt állásban, városban nagyobb arányban, mint vidéken. Fő okai a hagyomány, házzal-kerttel járó munka, az óvoda és a tömegközlekedés hiánya; a falvakba sokáig nem járt busz, ha messze utaztak, vonatra ültek, egyébként gyalogoltak.

Úgy mesélem, ahogy mami mesélte, s miközben írom, hallom a hangját: „Tudod kislyányom, nem könnyű vót, de jobb vót mégis. Bolond világ lett. Apuka írnok vót bányában, anyuka otthon velünk. (Négy testvér, egy fiú, három lány.) Kicsi korunktól segíttünk vizet hozni kútbul, etetnyi. Kenyeret süttünk, vágtunk disznót, hétközbe bablevest, gancát, macsánkát ettünk, reggel, este zsíros, lekváros kenyeret, tojást, szalonnát, vasárnap vágtunk csirkét pörköltre, rántott hús nem vót divat. Főztünk lekvárt, lecsot, termett zőccség. 8 osztályom meglett, tanultunk olvasni, számtant, nem illyen bonyolútat… jártunk a fődre, meg az uraság házáho' segílyni. Dógoztunk de este kiőtöztünk, sétáltunk lyányok összefogózva, danoltunk. Jöttek a legények, de az öregek figyeltek, ritkán esett meg lyány. Nekem más tetszett, de az csélcsap vót, nagyapád udvarolt csinosan, szakmája vót kőműves, beadtam a derekamot. Aztán elitta az eget is, képzeld kislyányom eladta a deszkát italra, ki tudta előre… Anyósom komisz vót, de nagyapád építette ezt a házat, oszt eljöttünk, anyádék kicsik vótak, beosztottunk jó vót. Este szomszédokkal, Kati nénéddel beszélgettünk, rádiót hallgattunk. Ünnepen templomba misére, gyovonni mentünk. Akartam dógozni hogy keresztanyád iskolás lett, nagyapád féltékeny vót de keresetem lett, oszt nagyapád mikor beteg lett rafinát vót, megfizette az orvost, otthon főzött megtanúta, csirkét, nyúlat ellátta. Ha nem tetszett a munka, mentem máshova, üzembe tollakot ellenőriztünk mellik hibás. 55 évesen nyugdíjba mentünk, jöhettetek, anyádkorúaknak vót segítség.”

Nagymamám szeretett olvasni és kézimunkázni, léteztek bedolgozós munkák, eladta butikba a szép kötött pulóvereket, kiegészítve a nyugdíjat. Papámmal kitartottak bár bosszantotta az ital, jó humorú, szelíd volt az öreg, végül agyvérzést kapott, mami ápolta korai haláláig. Eztán ő sok évet élt egészségben. Karakán, makacs – rá ütöttem:) és végtelenül jószívű asszony volt.

Az asszonyoknak keserűbb élet jutott, ha férjük ivós, erőszakos volt, azt tanították anyáik: „tűrjé’ kislyányom" a válás ritka, szégyellték és egyedül nehéz volt boldogulni. Az otthoni munka „nehez, gépek se vótak, de készen ha ideje vót neki” nem volt kapkodás, munkahelyi stressz – későbbi munkahelyein sem, ismerjük az akkori idők politikáját, mivel a munkanélküliség tiltott volt, sokszor két ember végezte egy munkáját.

Végsősoron mivel több nemzedék élt közel egymáshoz, s korán mehettek nyugdíjba, általában akadt, aki kisgyerekre vigyázzon, betegről gondoskodjon, ételt vigyen, kevesebb magára hagyott ember volt, a szociális háló erősebb volt, mint manapság.