A sors fintora...? (beszélgetős fórum)
Azért, mert nem képesek értékelni azt, amit hosszú évek alatt, küzdelmes munkával, lemondások árán elértek.
Következmény: nem tuggyák, hogy jódógukban micsinájjqanak (sic!).
Mennyire igazad van!
És lehet valóban csak fáradtság, vagy a személyiség fejlődése/változása miatt érezzük kicsit mellékvágányon magunkat.
Nem tudom.
De aggasztónak találom.
Tudjátok sokunkban ott a félelem is, hogy nem lesz öregkorunk, eddig meg csak a hajtás volt.
Vicces vagy 😄
Bár igazad lenne.
Nem irigylésre méltó az életem.
És ez sajnos kezdi nálunk is felütni a fejét. De eddig azt hittem, mi nem illünk össze!
Erre mások, kimondják az én szavaimat.
Ez letaglóz. 😞
Néha nekem is vannak ilyen gondolataim, aztán eszembe jut, hogy az a végső "stádium".
Cumisüveg, kólásüveg/sör, infúzió. Nyugdíjas szeretnél lenni, de nem 65 éves :)
Régen is mondják, hogy a gond és küzdelem összetartja az embereket. Mikor már nincs miért "dolgozni" ellaposodik sok kapcsolat. Sokszor még beszélgetni sem tudnak / akarnak.
Ráadásul az utolsó 2 évben "korlátok" között élünk. Kevesebb a program, a nyaralás, az összejövetel, ez is hiányzik. És hát ott a mókuskerék, amiben tisztelet a kivételnek mindenki él, és hát az ember elunja, ennyi. Majd jön a tavasz és jobb lesz :D
Ha meg magáról is beszél, akkor meg végkép nem értem ezt a naivitást!
Általában nem nyílegyenesen jutunk el fiatal korunk tól 40-50 éves korunkig. Nagyon sok kitérőt, akadályt le kell küzdenünk. Még jó hogy elfáradunk. Néha megállunk, depisek vagyunk, a kapcsolat vagy kibírja vagy nem, ki hogy tudja rendezni az életét. Megyünk az utunkon, hol vidáman, hol meg hulla fáradtan, hol boldogan, hol boldogtalanul...Aztán a végén mennyire leszünk elégedettek az éltünkkel? Ki tudja?!
Szerintem ilyenkor kicsit mindenki magáról is beszél de becsomagolja az általánositás köntösébe:)
És azt is gondolom, hogy ma maradéktalanul és hosszútávon nagyon kevés ember elégedett és boldog.
Biztos van ilyen is meg az ellenkezője is. Kirepültek a gyerekek, maguk maradtak lehet menni kirándulni, utazni, új hobbit keresni. Lehet kicsit lassitani és magukra figyelni.
Én meg tömegbe nem akarok menni, és nincs azzal semmi bajom ha csak ketten megyünk nyaralni. Sok félék vagyunk.
Szerintem sokan elfelejtik, hogy nemcsak küzdeni kell, hogy majd egyszer élvezhessük a nyugalmat, hanem a küzdelem KÖZBEN is élvezni kell az életet, egymás társaságát, minden apróságot. Szerintem ez jelenti élni az életet - nem mindig csak várni kell, hogy majd élvezzük, ha megfelelőek lesznek a körülmények. Mindig lehet valaminek örülni, csak keresni kell.
A vége nagyon közhelyesre sikeredett, de attól még komolyan így gondolom, így igyekszem élni én is az életemet, és rengeteg apró öröm ér, ami továbblendít.
Egyébként meg igazatok van abban, hogy sokan nem igyekeznek minőségi időt tölteni kettesben, és a végén nem is tudnak mit kezdeni egymással. Az, hogy nem megy kettesben a férjével nyaralni, mert elképzelni sem tudja, mit csinálnának, az szerintem is "huhh..."
Most már kicsit azok is besokallanak akik nem hagyják hogy az életükre telepedjen a helyzet.Még ha nem is tudatosan,,,én is azt mondom nem hagyom hogy rámtelepedjen,,,de mindenhonnan ömlik,,Tuti hogy hat rám ,,ránk.
Ismerős h.pár hölgytagjával beszélgettem még nyáron,,indultak nyaralni.Várta is a kimozdulást,,mégis azt mondta hogy kettesben a világ minden kincséért se menne,,nem tudja elképzelni mit csinálnának.
Huhhh.
Az klassz 😊
Hm... Nem emlékszem mi volt a 30-as éveink vége fele, hogy éreztem-e hasonlót.
Az is lehet, hogy az évvége és ez a vírus okozza ezt.
Ugyan még van pár (3) évünk a 40-ig,de mind a ketten szeretjük a munkánkat. Itthon is szeretünk lenni.
24 órában tudnánk beszélgetni.
Itthon mindent együtt csinálunk, még a tv műsort is együtt választjuk ki. 🤣
Én most nem megcsalásra gondoltam. Akárkivel beszélek, aki velem hasonló korú, ugyanaz a szöveg:
-Gyerekek rendben, útnak indultak, hiteleket letudtuk, dolgozunk, de utálok hazamenni, utálom a munkám, a főnököm, az életem.
Azért mindenkinél ugyanez a nyilatkozat, megdöbbent.
És közben figyelem a saját férjem, aki reggel rosszkedvűen indul dolgozni, és magamat is, mikor kapcsolgatom a tv-t, és a vígjátékokhoz nincs kedvem.
Nevetni sincs.
Mi a nyavaja van velünk?!
Ezt én is tapasztaltam.
De már 20 éve is ez volt.
Kb 40 körül volt apám is mikor lelécelt. Nem rég a családban is volt válás, ők is 40-esek.
Viszont amiket én látok, ott mindegyiknél kivétel nélkül a pasik újítottak be jóval fiatalabb nőt.
Sziasztok!
Egy különös 'jelenség' gondolkodtatott el nemrég.
Látom, ahogy 40 túli párok, akik ezidáig vállvetve küzdöttek egymásért, a jobb életért, a gyermekeikért, stb., amikor 'hátradőlhetnének', hogy végre, nyugalom van, valóban és mélységében válságba jutnak. Együtt, párként és egyénként is.
Miért? Elfáradtak?
Vagy ha nincs napi küzdelem, az unalom borít mindent?