A Legjobb Anya

Azon gondolkodtam a minap, miközben a reggeli kávémat szürcsölgettem, hogy miért nem mondtam Neked soha, az elmúlt bő 2 évben, hogy mennyire büszke vagyok Rád.

Mert büszke vagyok Rád. Sok-sok csatát megnyertél.

Az elsőt szerintem már akkor, mikor az orvosok közölték a hírt: négyes stádiumú, nem operálható tüdődaganatod van. Nem adtad fel, kerested a lehetőségeket, és fel se merült Benned, hogy ne kérd a kezelést. Pedig már az egy komoly küzdelem volt, a rengeteg vizsgálattal, az első, még megnyugtató diagnózissal, mikor még azt gondolták, ez nem daganat, aztán a célirányos kezelés hasztalansága után a bronchoscopiával, majd a biopsziával, mely végük sokkoló eredménnyel zárult. Nem adtad fel.

Emlékszel? Már akkor arról beszéltünk, hogy ezzel csatát nyertél a daganattal szemben, hiszen kellően erős voltál ahhoz, hogy küzdj ellene.

Nem adtad fel az első ciklus után sem, és újabb csatát nyertél, mikor a kezelés folytatása mellett döntöttél, tudva, hogy nagyon hosszú, kemény út vár Rád. Nem keseredtél el akkor sem, mikor világossá vált, hogy ez az a kezelés, amit életed végéig, három hetente, egy alkalommal, végig kell csinálnod.

Emlékszel? Hányszor rohantál fel lépcsőn, úgy, hogy alig tudtalak követni, hányszor mondták Neked azt, hogy nem is látszik, hogy beteg vagy. Hiszen a kemoterápiás kezelések mellett még képes voltál nyugdíj mellett dolgozni, teljes, aktív életet éltél, kirándulni jártál, kihasználtad az élet adta összes pillanatot.

A következő csatát akkor nyerted meg, mikor bő egy évvel az első kezelés után progresszívvé vált a daganat. Megszaporodtak a CT vizsgálatok, gyakrabban volt szükség kontrollra, és bár ez a fajta daganat ritkán ad távoli áttétet, de mindig örültünk, mikor a leleted negatív lett. A harmadik csatát nyerted meg, egy rendkívül erős ellenséggel szemben.

Emlékszel? Hányszor ültünk a váróban, mikor kontrasztanyagra volt szükség CT vizsgálat előtt? Hányszor mondtad, hogy ezt nagyon nem szereted, de mégis, minden egyes alkalommal végig tudtad csinálni, majd hosszú-hosszú, több órás várakozás után, csendben tűrted a sokadik kemoterápiát is.

A negyedik csatát pedig akkor nyerted meg, mikor a harmadik előrehozott CT vizsgálat után az orvosok úgy döntöttek, hogy a daganat annyira progresszív, hogy ezt a kezelést nem lehet folytatni. Lehet, ha tudod, az új kezelés mivel jár, elgondolkodtál volna a folytatáson, de kár már azon filozofálni, mi lett volna, ha… Megnyerted a csatát, folytattad a kezelést, folytattad a küzdelmet, tudva, hogy már nem abból áll majd, hogy három hetente egyszer infúziót kapsz, hanem a kezelés után, a következő alkalomig minden nap gyógyszert kell szedned.

Emlékszel? Mikor megtudtuk, mi lesz az új terápia, órákon át beszéltünk arról, mi lesz majd, milyen mellékhatások várhatóak. Hogy 23 hónap kezelés után olyan terápiát kapsz majd, ami az emberek elméjében él, ha azt hallják, valaki kemoterápiára jár. Hogy jó eséllyel ki fog hullani a hajad, fogyni fogsz, és lehet, hogy ezzel először, majd megjelenik a hányinger is. De bíztál, bíztunk, akkor is, mikor a kezelés másnapján megjelent az első mellékhatás, a mellkasi, majd a hasi fájdalom. Küzdöttél akkor is, mikor a kezelés miatt, majd a kezelés mellékhatásaként szinte semmi étvágyad nem volt. Legyengültél, volt, hogy szinte napokig alig keltél fel az ágyból. Nem adtad fel akkor sem, mikor a vérképed alapján korlátozottan kaphattad a kezelést, nem kellett gyógyszert szedned. Kitartottál akkor is, mikor már a mindennapi tevékenységek elvégzése is nehézzé vált. Hányszor kértél elnézést, mikor valamire szükséged volt, pedig tudtad, hogy nekem ez természetes volt, legyen az a virágaid öntözése, a mosás vagy a takarítás.

Emlékszel? Mennyire örültünk, mikor a következő kezelést megelőző héten visszatért az étvágyad? Az már a sokadik alkalom volt, mióta az új kezelést kaptad, hogy megbeszéltük, mit szeretnél enni, én pedig, úgy-ahogy képes voltam rá, elkészítettem Neked. De akkor mintha valami reménysugár csillant volna fel, ami erőt adott Neked és nekem is, hogy van értelme küzdeni, van értelme folytatni, amit elkezdtünk.

De a következő kezelés után megint nehezebb lett, és sokáig gondoltam úgy, hogy életem legnehezebb percei azok lesznek, mikor megkértél, hogy a megmaradt pár szál hajad borotváljam le. A mellékhatások pedig nem kegyelmeztek, májprobléma, beszűkült veseműködés, foltok a bőrödön, sebek a szájpadlásodon, gyengeség, hányás, idegsérülések a végtagjaidban, ami miatt a kórházi ellátások idejére tolószékbe kényszerültél.

De akkor sem adtad fel, és sorozatban az ötödik csatát is megnyerted, mikor mindezek ellenére folytattad a kezelést. Egyre többször mondtad, hogy már nagyon eleged van, hogy már szinte a konyha is messze van a szobádból, de nem adtad fel.

Emlékszel? Mennyire vártuk a negyedik kezelést, az aktuális ciklus végét. Reménykedtünk, hogy a folytatás valami enyhébb terápia lesz, a már szinte a mindennapi életed megnehezítő mellékhatások nélkül. Az újabb tünetet, a hátfájást betudtuk az inaktív életmódnak, a sok fekvésnek.

Soha nem felejtem el azt a hétfői napot, mikor hajnalban sűrű elnézéskérés közepette felhívtál, hogy nem érzed jól Magad. Hogy már nem csak a hátad fáj, hanem a bordáid alatt, jobb oldalt. Először azt gondoltuk, hogy a májad, veséd fáj, hogy csak a kezelés mellékhatása, és akkor még azt terveztük, hogy konzultálunk az orvosoddal, hátha van rá megoldás.

De azon a hétfőn mintha valami megváltozott volna. A kezelés kezdete óta először ijedtem meg, úgy igazán. Siettem Hozzád, és ahogy megláttalak, a fotelban ülve, sápadtan, remegve a fájdalomtól, tudtam, hogy itt már csak egy megoldás van.

A mentő pár perc alatt megérkezett, a sürgősségin pedig rekordgyorsasággal kaptál oxigént, görcsoldót, fájdalomcsillapítót. És bár javasolták, hogy maradj bent, Te nem szeretted volna, ezért amint jobban lettél, hazamentél.

Emlékszel? Bizakodtunk, hiszen a fájdalom elmúlt, minden vizsgálati eredmény jó volt, hazakísértelek, mint mindig, és mikor megnyugodtam, hogy jobban vagy, elindultam haza.

Akkor éjszaka hívtál újra. Készen álltam arra, hogy induljak Hozzád, de végül a gyógyszereid használtak, egy óra után sikerült elaludnod, de a fájdalom reggelre visszatért.

A hatodik győzelmed már nehezebb volt. Kedden reggel kezdtük újra, összekészítettem Neked, amire szükséged lehet, majd a mentővel robogtunk a kórházba, ahol a vizsgálatok, és a gyógyszeres kezelés után közölték, hogy bár egyeztettek az orvosoddal, de mivel a tünetek a progresszió miatt következtek be, nem igényelsz kórházi ellátást.

Emlékszel? Milyen boldog voltál, mikor hazamehettél, és a következő napokon még étvágyad is volt, egész sokat ettél, fájdalmaid sem voltak.

Egészen a pénteki, korábbi szédüléses panaszaid miatt előírt kardiológiai vizsgálatig. Hiába lettek jók az eredményeid, aznap mintha valami történt volna. Az volt az első, mikor azt mondtad, nem tudod, hogyan fogsz felmenni a lépcsőn. Az utolsó pár méter volt az a bizonyos utolsó szalmaszál, ott fogyott el minden erőd.

Ismét sápadtan, fájdalomtól remegve ültél a fotelban, vártuk, hogy használjon a gyógyszer, de a várt eredmény helyett végül a mentő jött. Aznap már nem volt kérdés, már a mentőorvos vizsgálni kezdett, gyógyszert, oxigént adott, a sürgősségin pedig, bár az eredményeid nem voltak rosszak, a máj, és veseproblémák miatt bent tartottak.

Emlékszel? Suttogtad, hogy nem szeretnél az osztályra kerülni, hogy haza szeretnél menni, nekem pedig a szívem szakadt meg, a tehetetlenségtől, a reménytelenségtől és a félelemtől. Otthagyni Téged a kórházban, majd elindulni a lakásodba, és összekészíteni, amire szükséged lehet majd, a tervezett egy hetes bent tartózkodás alatt, legalább annyira nehéz volt, mint mikor leborotváltam a hajad.

Aztán mikor láttam Rajtad, hogy bár vannak fájdalmaid, de nyugodt, és bizakodó vagy, kicsit megnyugodtam én is.

Életemben nem féltem még annyira, és nem voltam annyira kétségbeesett, mint másnap, mikor a látogatási idő alatt bementem Hozzád, és bekatéterezve megláttalak az ágyon fekve. Előtte 4 órával beszéltünk telefonon, hallottam a hangodon, hogy nem vagy igazán jól, de erre nem számítottam.

Minden lélegzetvételnél eltorzult az arcod a fájdalomtól, hörgött a tüdőd.

Megigazítottam a pólód, arra felriadtál, kinyitottad az egyik szemed, rámnéztél, de sokáig nem tudatosult bennem, mit láttam a szemedben, az arcodon, hogy egyáltalán tudtad-e, ki vagyok, hol vagy, mi történik.

Az orvos rendkívül kedves volt. Mondta, hogy nagyon legyengültél, tüdőgyulladásod van, és a daganat, feltételezhetően áttétet képzett tüdőn belül.

A „megteszünk mindent, de csodát tenni nem tudunk, a vérképed már szinte összeegyeztethetetlen az élettel” vágott igazán földhöz. Visszaültem Melléd, simogattam a karod, akkor kezdtem beszélni Hozzád.

Belégzés-kilégzés…

Az igaz, hogy ilyenkor az emberek hallják, amit körülöttük mondanak, és érzékelik a külvilágot? Igaz, hogy a végén minden fájdalom elmúlik, és megszűnik a szenvedés?

Belégzés-kilégzés…

Annyi minden jutott eszembe, amit el akartam Neked mondani… Hogy gyógyulj meg, mert szükségem van Rád, és mert az a világ, amiben Te nem vagy, nekem se kell.

Belégzés-kilégzés…

Csak a légzésed figyeltem. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a hörgés, teljesen nyugodtan, tisztán lélegeztél.

Mikor először kimaradt egy lélegzetvétel, még szinte fel se tűnt. A másodiknál már figyeltem, a harmadik után reménykedtem, a negyedik után pedig hiába vártam a következőt. Simogattam a karod, gyengéden ráztam a vállad, szólítottalak, majd mikor bejött az orvos, buta fejjel csak annyit tudtam mondani, hogy „Na, most van rossz érzésem.”

Szerintem fel se fogtam, mikor Hozzád lépett, majd pár másodperccel később rámnézett, és azt mondta: ”Igen, sajnálom. Fogadja őszinte részvétem.”

Visszavinni a lakásodba az előző nap összekészített ruháid, tisztasági dolgaid, majd kiüríteni az otthonod nehezebb volt, mint addig bármi. De meg se közelítette az érzést, hogy „Na most maradtam egyedül”, majd intézkedni a temetéseddel kapcsolatban.

Sok csatában győztél, de tudtuk, hogy a háborút nem nyerheted meg.

Ahhoz, hogy küzdj egy olyan háborúban, amiről tudod, hogy nem nyerheted meg, óriási erő szükséges.

Nem gyengeség, hogy végül feladtad, hanem emberfeletti erő, hogy ezt a két évet végig tudtad csinálni.

Köszönök Neked mindent.

Nyugodj békében, Anyu.