A fészek, ami hirtelen túl nagy és üres lett

Nem, nem tragédia ez. Sőt, mindent jól csináltam. Elindult az Életbe, talált albérletet, még el is mosogatott a költözés napján (még most is meglep).

A „gyerek elköltözik” című fejezetre nincs igazán recept. Az ember se nem várja, se nem készül rá igazán. Inkább csak túléli a pillanatot, amikor egy látszólag jó dolog mégis rosszul esik.

Van, hogy sírok, van, hogy nevetek – néha ugyanazon a történeten.

Az első héten például megfőztem a szokásos adag levest, aztán csak egy tányér fogyott el belőle. Kimosott zoknit találtam a kanapé alatt és fennhangon zsörtölődtem neki, mintha a gyerek még itt lenne.

Mi is az az „üres fészek szindróma”?

Ez nem hivatalos diagnózis, inkább egy élethelyzeti váltáshoz kötődő érzelmi állapot. Egy gyász-szerű érzés, bár nem halt meg senki, mégis hiányzik. Egy identitásválság is, mert ki vagyok én, ha nem csak anya? Megrohan a szorongás, a céltalanság... Meg az időbőség – amit annyiszor kértem, hát most megkaptam. Főként azokat sújtja erősebben, akik nagyon sokat tettek bele a szülői szerepbe és most nem találják a saját „magukhoz vezető ajtót”. Így engem is.

Mondogatom magamban, hogy ez most egy átmenet. Egy új fejezet kezdete, nem a könyv vége. Újra kell tanulnom, nem csak anya vagyok. Nő vagyok. Ember. Szeretek táncolni, szeretnék utazni, írni, nevetni újra másokkal is.

A csend eleinte éles, aztán megszelídül. És néha jó is benne lenni. Végre elolvasok egy könyvet elejétől a végéig. (Kivéve, ha a kutya nem szed szét valamit addig.)

Most tanulom újra megtölteni a fészket – de másfajta élettel. Barátokkal. Kávéval. Írással. Néha semmittevéssel. És néha még azzal is, hogy boldog vagyok, ha végre újra rendetlenség van, mert hazajön egy hétvégére.

Ha te is mostanában tanulsz egyedül lenni, csak annyit mondok:

nem vagy egyedül. És ez a fészek még mindig a tiéd – csak most te repülsz ki egy kicsit belőle.