Zsanika születése

zabó Zsanett október 3-án született, 3840g és 56 cm. Jó nagy lány volt, meg is szenvedtem vele rendesen.

Reggel 5 órakor rendszeres, de nagyon enyhe fájásokra ébredtem. Inkább csak kellemtelen, feszítő érzés volt. Lezuhanyoztam, összepakoltam a maradék kórházi holmimat és ébresztettem a férjemet. Szegény turbó sebességgel kezdett öltözni, azt hitte, hogy mindjárt kipottyan a gyerek. Én megnyugtattam, hogy lassan készülődjünk csak. Nem akartam túl korán bemenni. Még el is mosogattam, és 10 óra felé indultunk, útközben még vásárolni is beszaladtunk. Ennek utólag meg is lett a böjtje, mert jobb lett volna inkább tartogatnom az erőmet, és pihennem.

11 óra felé értünk be. Rögtön megvizsgáltak, és kiderült, hogy még csak egy ujjnyira voltam kitágulva. Lehet, hogy ma nem lesz szülés-mondta egy doki, hát ez nem esett túl jól, mert ekkor már egyre jobban fájt.

Félretettek egy vajúdószobába, és rám kötötték a szívhangot. Párom közben kint várt.

Csiga lassan teltek az órák, közben újságot olvastam és hallgattam a kiszűrődő nyögéseket és sikításokat a szülőszobákból. Hátborzongató volt.

És egyre jobban elkeserített, hogy rólam megfeledkeztek. Délután 2 óra felé, jött a váltás, és újabb dokik vizsgáltak meg. Lassan tágultam, még csak 2-3 ujjnyira.

Ez elkeserített, mert egyre jobban fájt és egyre sűrűbben.

Kérdeztem, hogy a férjem mikor jöhet be, csak akkor ha lesz üres szoba, minden tele volt. Nekem jó lett volna, ha ő is velem van.

5 órakor kerültem szülőszobára a férjemmel, de ekkor már neki sem tudtam örülni. Sokszor gorombán szóltam hozzá és a fájások már nagyon erősek voltak. Többször kitámolyogtam wc-re, de zuhanyozni csak egyszer volt erőm, az sem esett jól. fájt minden mozdulat. Csak álltam egy helyben, vagy sétálgattam.Ttöbbször fel kellett kínlódnom magam a szülőágyra, hogy fájásokat és szívhangot mérjenek. Fekve még rosszabb volt. Ekkor már sírtam a fájások alatt. És összefolytak az események. Valamikor jött egy doki és burkot repesztett, aztán az orvosok újra egyedül hagytak, és ez volt a legidegesítőbb.

Miért nem jönnek már, miért nem segítenek? - kérdezgettem férjemet, szegény mindig ment ki, hívni őket, a dokik azt hitték, csak hisztizek. Több szülés is ment egyszerre, dokim meg nem volt, hát nem is számíthattam jobbra így utólag. Végre kiderítették, hogy teljesen ki vagyok tágulva. Nem tudom, hogy mióta lehettem így, de tolófájásokat nem éreztem. Egyre fogyott az erőm. Ekkor már reggel óta nem ettem. Így utólag furcsán hangzik, de könyörögtem, hogy segítsenek. Tényleg sokszor azt hittem, hogy meg fogok halni.

Injekciót kötöttek be, és mondták, hogy a fájás csúcsán nyomjak. Egyre gyengébbek voltak a fájások, körülöttem vagy 7 orvos, vagy nővér tanakodott. Második nyomásnál megakadt a baba feje. Borzasztóan feszített. Vágtak, de nem éreztem semmit. Harmadik nyomásnál egy doki szó szerint belekönyökölt a hasamba, a többiek meg kirágatták belőlem a gyereket. Azt mondta a férjem, hogy borzalmas volt látni, mintha megölnének, én sem voltam már teljesen magamnál. Szóval este 8-kor megszületett a kislányom. Hasamra tették, és csak néztük egymást csodálatos volt. Ekkor már nevettem. Később visszahozták szopizni, és nagyon ügyes volt. 9/10-es apgart kapott. Sajnos a szemei bevéreztek, ő is sokat szenvedett szegénykém. Hát utána 3 napig szinte csak aludt.

Nagyon fáradt voltam, de nagyon boldog.

Kislányunk lassan 3 hónapos lesz. Mosolyog, gőgicsél, figyelmes, eleven.

Szebbet nem is kívánhatnék az élettől.