Versszövegek A B C sorrendben (fórumjáték)
Csókoljon meg engemet az ő szájának csókjaival,
mert jók az te szerelmeid, jobbak az bornál.
.
Németh Dezső
Cinkeanyó jön-megy loholva
langyos dél idején,
a tolla
kékes, zöld-sárga, szén;
hoz ezt meg azt ennivalónak,
s ők ágról ágra szökellvén oda,
tolongnak
hanyatt-homlok a cinkeodúba.
/Jékely Zoltán ford./
Búcsút intettem már az ifjonti hévnek,
a vakító fények elhalványulva is szépek.
Alkut kötöttem a rám ruházott sorssal,
kiegyeztem a bennem élő bolonddal.
.
Adriana Hegedűs,
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdagsága,
S telt pohárnál ül az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.
Vörösmarty Mihály.
Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy ily korán meghaltál... Apám!
Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy nem vagy velem... Apám!
Radnóti Miklós.
Zsákomat hátamra véve
Mentem a világ végére,
A világ végén leültem,
A nagy csendnek úgy örültem
És azóta mind csak nézem
A felhőket fenn az égen.
Szép Ernő
Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
Nadányi Zoltán.
Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas:
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!
Tóth Árpád
Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.
Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget
:
Kányádi Sándor
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Váci Mihály.
Uram! Színházad rég felépítéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.
Ady Endre.
Támad új élet ma már,
zöldül a sárga határ,
fecske száll, fényes a szél,
szívünkben él a remény...
Március, zsong a világ,
nyílik száz réti virág,
tavaszi álmok hada,
száll könnyű pillánkra ma.
Szuhanics Albert
Szeress, amíg szeretni tudsz !
Olyan rövid az életed!
Gyűlölettel, rút önzéssel
Szépségeit tönkre Ne tedd!
Szeress,amíg van alkalmad
Éreztetni szereteted.
Jöhet idő, mikor tennéd ezt,
De nem teheted!
Fordulhat a sorsod balra,
S arra leszel utalva majd
Hogy mások szeretete
Enyhítse a gondot, a bajt.
Túrmezei Erzsébet.
Sárguló, ritkuló lombú fák,
üresen ásító fészkek.
A fák alatt egy kis legény
vidáman fütyörészget.
:
Kányádi Sándor
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.
Johann Wolfgang Goethe
Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, istenem!
Óh, ha birhatnám e lelket,
Ezt a lelkes kisleányt!
Szólj, leányka, mondd, hogy téged
A szerelem még nem bánt.
Petőfi Sándor.
Őszi égen száll a fecske,
Új hazáját keresgetve,
a csőrét előretolja,
Afrikába tart a gólya.
Színes kabátot kap a fa,
piros lesz az alma arca.
Ködbe bújik a hegytető.
hűvösebb lesz a levegő.
Szeptember szól: merre jár
a kedves kis napsugár?
Balogh Eszter.
Örvendj a hóvirágnak,
az ibolyán és a búzavirágnak.
Az erdõ csöndjének.
Ha egyedül vagy: annak,
hogy egyedül lehetsz.
Ha nem vagy egyedül:
annak, hogy nem kell
egyedül légy. Vágyódj arra,
amit a holnap hoz,
és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem
valamiféle virág.
Minden napnak van
valamilyen öröme.
Neveld rá a szemedet,
hogy meglássa azt."
Wass Albert
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.
Radnóti Miklós.
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott..
(Petőfi Sándor: Arany Lacinak)
Nyálnyúlványt nyel a nyúl,
ám nyúlós nagyon a nyál.
Egy köpés, és megszabadul
nyálterhétől a nyúl,
S repül a szélben a nyál.
Nyálpacsnit köp a nyúl,
miközben bealkonyul
Így sötétbe hull a nyál
a nyúlós nyálú nyúl
vár, hogy jön-e még nyál,
vagy száraznak bizonyul
a nyálzacskója már.
Laár András
Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.
Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajakad se kell.
És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.
Dsida Jenő.
Mosoly fénylik az arcomon,
ha erre jársz majd rád dobom.
Kapd el aztán csak add tovább,
legyünk mi mától jópofák!
A mosolytól lesz szebb a nap,
a jó kedved is megmarad.
Legyél boldog és gondtalan,
sose legyél boldogtalan!
Aranyosi Ervin.
Láttad az éjszaka tavát?
Láttad-é mondd, az éjszakát,
amint a tónak remegő
árnyas vizéből bújt elő?
Láttad-é mondd, ezt a tavat,
amint a lenge pirkadat
kikelt vizéből s elszaladt
mezítláb, a hegyek felé?
Az est tavát, amint színén
kibontott hajjal járt a fény...
S láttad-é, mondd, a víz alatt
bújó Napot és Holdakat?
Elátkozott királyfiak
aranyhaja lenn az iszap,
láttad-é, mondd, hogyan ragyog?
Itt alszanak a napszakok...
Száz erdőt járj be s száz hegyet,
ezt a tavat nem láthatod.
Zelk Zoltán.
Arany János
.
Ki, ki a mezőre! nem állhatni ellent:
Gyönyörű idő van, a lég enyhe, tiszta:
A csapodár tavasz megbánta, hogy elment,
Az jött ujra vissza.
Tavaszi sugárral a megifjodott nap
Fénybe öltözteti a világos eget;
Fehér gyolcs ruhában jőnek, udvarolnak
Távol a föllegek.
Hallom indulóját költöző madárnak
A végtelen ürből, mely fölöttem kékül.
Nyár és kikelet van, a tavasznak, nyárnak
Szeszélyei nélkül:
Sem a változó nap, mint a beteg ember,
Nem siratja minden pillanatnyi kedvét;
Sem a rekkenő hév, váratlan dörejjel,
Tűz-kanócot nem vét.
Harmatos mezőben, hol ezüst ér ballag,
Nem sápad halálra a legyilkolt fűrend;
Virul a rét újra, öltözik a parlag.
Minden újul, örvend.
Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?...
Tavaszod megtértét soha ne reméljem?
Jeges az ablak, pihézik a hó,
álmos a reggel, míg lassan megyek.
Ismerőseim járnak szerteszéjjel,
de nem ismerek rájuk
és nem köszöntöm őket...
Hátam mögött verebek súgnak össze:
Ez ibolyáról álmodott az éjjel!...
Dsida Jenő.
Így ni, látod ennyi az egész,
Mi van ebben?... Nemde megy?
No de hogy páratlan ne legyen,
Nesze hát még ez az egy.
.
Petőfi Sándor: Így ni...
Itt ékes, hímes szőnyegek,
ott északon a bús hegyek,
hol nem gondolnék rá soha...
de arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj, szerelmi láz!
Míg jő a Tél, ki béhavaz
- ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
s a halál citeráz.
József Attila.
Hinni a szépet, lehetetlent,
hogy egyszer valóra válik.
Hinni a vágyban, akaratunkban.
Ha kell, hát bízni halálig.
Szabó Lőrinc.
/A/ gyermek öröme az arcára van írva.
Nem játszik el mosolyt, lelke mélyén sírva.
Őszinte tükrei ők a nagy világnak,
s azt tükrözik vissza, mit éreznek, s látnak!
Hazugság és ármány nem fér a lelkükhöz,
két ragyogó szemük valóságot tükröz.
Hagyd hát, hogy arcukra vidám mosoly nőjön,
kedvüktől a világ fényben tündököljön
Aranyosi Ervin