Verni-nem verni. (beszélgetős fórum)

Sziasztok?

Miért szülhet mindenki?.

Veri a gyereket,apuka elpereli a kicsit,tárgyalás,anyuka 1évet kap x időre felfüggesztve,de megint terhes. Hol van ilyenkor a gyermekjólétis,a gyermekvédrlmis,a vedőnő?

Miért hagyják szülni az ilyen állatokat?

Igen.

Ez valóban érdekes probléma.Mert a gyerek nagyon sokáig ragaszkodik a bántalmazó szülőhöz is.Ez neki a normális,hogy őt verik.Nem akar segítséget kérni,mert fél attól,hogy a szülőt teljesen elveszíti,ha " árulkodik".

Egy nagyobb,egy kamasz,talán lép,és szerencsére ő már kap segítséget,de sajnos akkor már ő maradandóan sérül az erőszak miatt.

Persze hogy verni! Nem dísznek nőtt oda.

Vagy a gyerekről van szó? :-))))))))

Könybelábadt szemmel olvasom a soraidat.

Na látod ez a szomorú és én is azt látom, h sehol nem figyelnek ezekre az igazán problémákra.

Nem emelik ki a gyerekeket az ilyen környezetből pedig egy szakember pár perc alatt le tudja szűrni egy gyerekből hogyan nevelik mégis hallgat, nem tesz semmit,mind mástól várja a segítséget, pedig az ő hatáskörük csak ugye ezt csinálni kéne nem csak érvelni a tanultakkal.Sajnos ebben az országban igy működnek a dolgok.

Az én családomban is van ilyen, mégpedig a sógornőm.Én már írtam erről sőt jeleztem a körzeti orvosnak de csak bólogatás és mosoly volt rá a válasz.Igaz rajtuk nincsennek kék foltok, a sogornőm attól rafkósabb viszont lelkileg teljesen megalázzák a gyerekeket és ha én észreveszem kizárt, h szakember ne vegye észre.

Nagyon szeretnek nálunk lenni, hétvégén is itt aludtak és másnap mikor jöttek értük sajnos én már láttam, h rettegve mennek haza.Pedig ezt ennyire még nem tapasztaltam.Sokszor vesztem össze miattuk a sógornőmmel, aminek semmi értelme nem volt, ő nézett engem hülyének.Anyu rendszeresen mondja neki a magáét de minden hasztalan.Mostanában többször mondogatja, h elmegy és anyámra akarja sózni a gyerekeket de ő nem bírja elvállalni, nem tudom mi lesz a vége.

Szóval ezért tudom nagyon átérezni a helyzetedet és csak azt tudom tanácsolni

szeresd is a gyerekeidet és örülök, h végül jóra alakult az életed.A kényeztetésnek pedig sosem lesz akkora hátránya mintha vernéd és a türelem, befektetett energia ugyis megtérül:)

A férjed meg majd helyetted is következetes lesz na bumm:))

Örülök!:)

Még megjegyezném a kétkedőknek, hogy mindkettő kezelést igényel a családterapeuta szerint.

A következő kategória

Kényszeres típusú abúzus

A bántalmazó szülő itt is rendszerint az anya, aki sokban hasonlít az előzőkben leírtakhoz. Ebben az esetben azonban az anya egész életstílusát áthatja egy megfelelési törekvés. A férjek rendszerint kritikus, túl sokat váró partnerek, akiknek a feleség görcsösen próbál megfelelni. A gyerekektől is sokat várnak és követelnek, sokszor a gyermek fejlettségi szintjének nem megfelelő követelményekkel. Az erőszak inkább kisgyerekkorban jelenik meg egy túl rideg, követelő nevelési klímában. A gyermek ennek nem tud megfelelni, amit az irritált anya a szülői tekintély provokációjának, rosszaságnak értelmez, és irritált állapotában keményen büntet.

Ez a szülő is elfogadja a segítséget, szintén pszichoterápiás támogatásra szorul ill. nevelési tanácsadásra.

Találtam ide valamit.

Specifikus abúzus

A bántalmazó szülő rendszerint az anya, akinek nincs különösebb pszichés zavara, rendelkezik megfelelő gondozási kultúrával és megfelelően el is látja gyermekeit. Gyakran túl lelkiismeretes, önkritikus és magas elvárásokat támaszt önmaga és a gyermekei iránt. A gyermek megfelelően gondozva van, a bántalmazás egyszeri történés vagy szórványos. Gyakran úgy jön létre, hogy valami külső frusztráló esemény nyomán a szülő nem tudja a feszültségeket kezelni. Ezt követően a szülő aggódó, bűntudatos és nyitottan fogadja a segítséget. Ez a típusú erőszak jó prognózisú és elsősorban pszichoterápiás támogatást igényel.

Szióka. Én is a szeparációs szorongásra tippelek. Vannak gyerekek, akiknek az elválás mindig nehéz eseménynek számít. Ilyenkor várhatóan mindig sírni fognak, de az életben lesznek ilyen helyzetek, akár akarjuk, akár nem, úgyhogy meg fogja szokni.

Amit lehet tenni, hogy amikor elmész (bár lehet, hogy pont így is teszed), akkor átöleleld és mosolyogsz és persze mondassz neki pár megnyugtató és megerősítő mondatot. Pl. Nagyon okos és bátor kisfiú vagy, néha külön is kell, hogy legyünk, jókat fogtok játszani a többiekkel, majd elmeséled, hogy miket csináltatok, ekkor és ekkor jövök érted.

Nem kell, hogy rossz érzésed legyen, mégha mindennap sírna is, ez csak levezetése a feszültségének. Nem lesz semmi káros következménye. Neki nehezebben megy valószínűleg a leválás. Hozzá kell szoknia, de ha rajtad azt látja, hogy nyugodt vagy és mosolyogsz, akkor még könyebben fogja megélni (ahogy Mágnes is mondta).

:O)))

Megpróbálom, de én csak mint anya tudok segíteni.

Valószínűleg a gyerek érzi, hogy Téged feszültté tesz ez a hercehurca, át veszi Ő is. Mivel nem érti, arra is gondolhat, hogy a feszültség amiatt van Benned, hogy ott kell hagynod.

Újfent csak a beszélgetést tudom javasolni, az Ő szintjéhez mértem mondd el Neki, hogy mi bánt.

Az én lányom az első héten meg sem mukkant, imádta az ovit. Ezen elgondolkoztam és magamat okoltam, hogy miért veszi ilyen könnyedén, talán otthon nem volt jó?

Ezzel sikerült elérnem, hogy a második héttől folyamatosan bömbölt, 3 héten keresztül. Akkor megnyugodtam, ismét vidáman ment.

De ez csak személyes vélemény, engem is érdekelne, hogy Csaba hogyan látja.

Ez a topic tényleg nem az én esetemről szól. Ez egy véglet, viszont az én "nevelési módszerem" a másik véglet. Nem tudok fegyelmezni. Bármilyen kicsi mértékű is legyen a "büntetés", én megalázónak tartom. Én vagyok az, aki erőt nem kímélve azt teszi, amit a gyerekei kérnek tőle. Ez nem öndícséret, mert előfordul, hogy nem előnyös ez a megoldás, de nem vagyok képes változtatni. Hiába "látom az eszemmel", hogy mikor kellene határozottan fellépnem, mikor kellene kicsit fegyelmezni, nem vagyok képes rá... szerencsére a férjem ellensúlyoz. Hogy mi ennek az eredménye?

A fiúk végtelenül ragaszkodnak hozzám, a 9 éves is kimondja, hogy "szeretlek", megpuszil, megölel, nagyon símulékony, jó természetű; a 2 éves is ölel, puszil, még játék közben is hív... szólongat. Viszont nem fogadnak szót nekem. Azt hiszem, minden tekintetben egyenlő félnek tekintenek és ha valamiben kicsit "irányítani" kellene őket, az nekem nagy nehézségekbe ütközik.

Viszont a férjem ellensúlyoz... neki van tekintélye és én nem értem, miért, mert nem bántja a fiúkat, sem szóval, sem fizikailag (na jó, most volt egyetlen pofon, írtam is róla, sírt is miatta), ők mégis még a nézéséből is értenek. Neki nem kell szólni, hogy ez nem jó, ránéz a kicsire is (nem szúrósan, de komolyan), az rámosolyog és rögtön abbahagyja, amit nem kellene, hogy csináljon és elmegy tovább játszani. A férjemmel nincs hiszti, nincs veszekedés, nincs feleselés... azt mondta a nagyfiam, hogy "nyugodtabb" a napjuk vele...

Nem értem... :) Kérdeztem a nagyfiamat, hogy mit gondol erről? Azt mondta, jó apukát választottam nekik és jó család lettünk, ennyi, ne görcsöljek. De azért ez nagyon szembetűnő és számomra elgondolkodtató...

Amikor engem anyám vert, a hátam és a combjaim vastag kék, majd színes "hurkákkal" voltak tele, mégsem szólt senki semmit. Sőt... Annyira rettegtem tőle, hogy egyszer hármast kaptam egy matek dolgozatra -mindig kitűnő tanuló voltam- és aláírtam helyette, hogy ne tudja meg. Persze a tanárnő észrevette és az egész osztály előtt azt mondta, hogy "még sose látott ilyen szemét kislányt"...

A nagymamám is meglátta egyszer, de ő sem szólt neki.

Egyébként az az érdekes az egészben, hogy az anyámat az édesapja bántalmazta egészen 16 éves koráig. Ő nem bocsájtott meg neki, pár éve meghalt hosszú betegség után (anyám segített ápolni a nagymamámnak, közben pedig a nevelőapám fogta le alkalmanként, mert úgy döntött, megfojtja a magatehetetlen apját) és még a temetőbe se jár ki hozzá... viszont tőlem évekig mégis egy anya-lánya kapcsolat kialakulását várta.

Egyébként én egyszer mertem azt mondani, hogy segítséget kérek mástól (anyám vert, alkoholista nevelőapám késsel kergetett a lakásban), anyám akkkor is agyonvert, mert félt, hogy valóban megteszem... Néhány éve pedig, amikor kiderült, hogy az akkori nevelőapámnak gyógyíthatatlan betegsége van, azt mondtam, hogy a Jó Isten megbüntette... anyám csodálkozva nézett rám és azt válaszolta, nem érti, miért beszélek ilyen rosszindulatúan...

Nem hiszem, hogy ezt bármikor fel lehetne dolgozni. Én kamaszkoromban tőle kértem segítséget, mert nem tudtam másra gondolni, mint ami velem történt. Akkor már kollégista voltam, csak néha jártam haza (szünidőben, nem hétvégeken), próbáltam vele beszélni, mert nem tudtam aludni, enni, tanulni szakközépben. Azt mondta, nem vagyok normális, hagyjam ezzel, ő nem gondol többet rá, megvolt az oka. Aztán azt kérte, ne pakoljam ki a cuccom, hanem a következő busszal menjek, ahová akarok, de ne maradjak semmiképpen. Nem volt hova mennem, hát maradtam. Muszájból. Szép volt a szünidőm :(

A húgomat régen bántotta, mondjuk őt testileg kevésbé, mint lelkileg. Viszont hosszú évek óta átesett a ló túloldalára, ajnározza, erőn felül mindent megad neki, csak őt tekinti embernek. A húgom sem bocsájt meg neki, de azt mondta, anyámtól jön a pénz, hát marad vele... ha már mindent elért tőle, akkor hagyja ott. Én azt hiszem, anyámnak a húgom a büntetése.

Tudjátok én azt nem értem miért nem figyelnek fel az állítólagos szakemberek az ilyen gyerekekre?

Miért nem tesznek ez ellen?

Nem értek egyet cicussal abban, h értelmes ember erről nem vitázik.Pont ezekre kellene figyelni, ezekkel az emberekkel kellene vitázni és ha csak egyet is sikerülne más belátásra bírni már megérte topikot indítani.

Miért nem emelik ki ezeket a gyerekeket az ilyen családból?

Mikor kicsi voltam csipőficamos voltam és szíjjba kellett fűzni, de mindig nagyon sírtam mikor anyu rám adta és ezért megsajnált és sokszor ezt mellőzte.

Egyszer pont jött a védőnő és észrevette, h nincs rajtam a szíjj.Anyukámat nagyon leszidta és azt mondta ha nem használja majd elvesznek tőlle, h gondtalanul nevel.És akkor is mondtak neki ilyet amikor a bölcsiből utólsónak hozott el mert egyedül nevelt minket és a munkája miatt csak zárásra ért oda.

De akár mostani korból is mondhatnék hasonló példákat amiket környezetemben tudok és már korábban is leírtam.

Nem figyelnek azok az emberek a valós problémákra akik erre hivatottak, ugyanakkor a kicsit felnagyítják.

Na engem igazán ez tud felháborítani!

Csak tudnám, hogy miért van az, hogy sokkal jobb érzéssel olvasom az ilyen hsz-eket, amik teljes mértékben kiiktatják a csapkodást, mint módszert, mint megoldást.

Az utolsó 10 Hsz-t egyszerűen kellemes volt olvasnom. Csak jó érzéseket adott.

Azt gondolom, hogy az ember érzi, hogy mi a helyes és akármilyen elméletet gyárt bárminek a védelmére, a lelke mélyén mégis érzi, ha valami nem stimmel.

Nem lehetünk harmóniában, ha a gondolataink nem adnak harmónikus érzéseket.

Teljesen egyet értek.

A lényeg, hogy a szülő is ember, ezt kell tudatosítani a gyerekben. Nem kell, hogy piedesztálra emeljenek, az együttélésben fontos, hogy ismerjük egymás hibáit. Anyának is lehet rossz napja, egyszerűbb ezt elmondani a gyereknek, mint végsőkig szítani a feszültséget.

Végülis ,igen.Ez lehet a MÁS módszer.

Jutalmazás.

Annak nem kell cukorkának lenni egy gyerek esetében,hiszen egy mosoly ,egy simogatás,ölelés is lehet jutalom,hiszen annak éli meg a gyerek.

Ha ilyen otthon a légkör,a nevelés is könnyebb.

Tudom persze,hogy nagyon nehéz ezt biztosítani,hiszen a szülő is ember,indulatokkal,problémákkal.

De ,hogy törekedni kell rá,az nem vitás!

Ez a más módszer!:)))

És szánom-bánom, de beleestem én is a gyors módszter/csapkodás/ csapdájába! Nem véletlenül írom, hogy nem megoldás!

Nem feledteti az idő, ha rájöttél is, hogy rossz! Nem azért, mert mások azt mondják, nem azért mert elítélnek érte. Hanem azért, mert a bizalmi légkör megszakad, és évek, évtizedek kemény munkájával lehet visszahozni belőle valamit! De addig kínlódik mind a két fél!

Igaz utólag senki nem tudja mi történt volna ha...!?

De én most tudom mi történne, ha nem húznám ki a gépet!:)))) Szerinten ennyi okosság után még a ménkű is bevágna!Itt kolbászol ugyanis! De ez vicc!:))))))

Ez a hasonlat is sokszor jutott eszembe.

De ,mint tudjuk,az állatvédelmi törvény tiltja az állatok verését is (még azt is,hogy aranyhalat gömbakváriumba tegyünk!!!).

Az idomárok ma már jutalmazással idomítanak!(husika,kockacukor,miegymás)

El lehet gondolkodni akkor,hogy valaki a SAJÁT gyerekét miért is ütheti akkor meg(mindig kiírom,popsiracsapás és kézrecsapás a téma!!!)

Igen! Igazad van!

Ez a topic nem így, és nem ezért indult! De kijött, és valakinek talán elindított egy folyamatot!

A csapkodás szerintem azért is rossz,mert a gyerek "hozzászokik"! Tudom szörnyű ezt leírva látni, de sajnos igaz! Olyan ez, mint amikor az állatokat idomítják! Ha veréssel, akkor annak engedelmeskedik, de engedelmeskedik mindenkinek aki erőfölényben van! De van más módszer is! Lehet, hogy a hasonlat nem szerencsés, de mint éles érv, talán szembetűnőbb!

Az én véleményem változatlan! Sok-sok hsz-szel korábban már leírtam!

Nem.Ez a topic nem arról a verésről szólt,amit pipőci írt le.

Az első vitaindítóban ez benne is volt.

Mert azt hiszem az ilyen pipőci által leírt szörnyűségről nem indít értelmes ember "vitát",mert az nem vita tárgya,hogy ez maga a pokol!!!!

A csapkodós verés volt a kiindulópont.Ami akár nem is fáj,mégis benne van az agresszió!

Szerintem.

Na erről kezdtünk itt beszélni.

De cseppet sem baj,hogy ilyen esetek is szóba kerülnek,elvégre egy beszélgetés sem marad mindig a megadott "meder"-ben.

Néha felteszem magamnak a kérdést, miért is jön létre egy-egy fórum, és miért is vetjük bele magunkat olyan hévvel a megoldáskeresésbe!

Nem old meg semmit, nincs értelme! Néha, ha rossz a kedvem ilyeneket gondolok! Fölhúzom magam, egy fiktív eseten, nem szeretem a csupán elméleti megoldásokat!

De most úgy érzem megérte! Megérte, mert itt vagy, és tudtál beszélni a benned lévő görcsről! Mi nem vagyunk számodra csak idegenek, és ha beszéltél róla már elindult valami!

Ne bántson, ha hozzátartozóid nem beszélnek még veled! Ők még csak a megsértődésnél tartanak, de lehet, hogy végre felnyílik a szemük, miként élted meg Te ezt! Most már nem seperhetik a szőnyeg alá! Tugomásuk van róla! Elméletet kell gyártaniuk! És ahogy Csaba szokta mondani, a pofonok odaérnek! Nem kell kívánni!

A gyerekeid felé fordulásod szerintem a gyógymódok egyike! Megkapod a szeretet egy részét tőlük!

Nem érzem azt, hogy neked kellene közeledned.

Ha a hiúsága fontosabb annál, hogy megértse, hogy neked erre szükséged volt, akkor maradjanak egymásnak.

Ahelyett, hogy inkább bocsánatot kérne. Persze ahhoz megint nagy bátorság kellene :O)