Valóban azok az anyák, feleségek, akik teszik a kötelességüket áldozatnak számítanak? (beszélgetős fórum)
Semmi baj a kötelességgel, ha erkölcsi motiváció, vagy szeretet van mögötte, nem kényszer, vagy a megtorlástól való félelem.
Egyébként nem lenne rossz, ha kötelességednek éreznéd, hogy a téma, melyről beszélgetni szeretnél, konkrétabban körülhatárolt legyen, ne forgácsolódjon szét, illetve egyértelmű legyen a mondanivalód. Hacsak nem az a célod, hogy megvizsgáld, kinek mi jut eszébe egy sereg mondattá összelapátolt szóról.
Az az ő és a te bajod:)
Nekem nem cseng ilyen a fülemben. És nem vagyok lusta vagy felelőtlen, de én lazán veszem az életet. Így szép... nekünk!:)
Végeredményben köszönöm a hozzászólásaitokat.
:):):)A kötelesség szót, hogy fokozzam,
nekem ez cseng a fülemben évek multával is:
-ez az ember nagyon kötelesség tudó,- akár a munkájában, -akár a családjával szemben,- akár az emberekkel szemben.
Lovászfiú nincs, van lovacskám, de hozzá nem kellenek fiúk:)
Medencetisztító a férjem, ki nem adná ezt a munkát senkinek, pl. nekem sem, mert meg se csinálnám:)
Ács? 8 éves tetőhöz nem igazán van szükség ácsra, de majd kitalálom, hogy befedjük a teraszt:)
Kertész lelépet!:(
Nem bírta a bevetést:)
Nagy duzzogva majd csak túlélem valahogy!
De ha most azt mondod, hogy a szexet meg a kertész vállalja, akkor lehídalok! :D
/ Bocsi, ezt muszáj volt... /
Peched van.
Nálunk a gép mosogat, és a férjem főz hétvégén. Sőt, a házi kenyeret ő gyúrja és süti. Ah! Élni tudni kell!:)
Na, itt bújik ki a szög a zsákból, akkor mégiscsak azért csinál mindent az az anya, mert visszavár cserébe dolgokat, nem? Szóval mégsem zokszó nélkül, örömmel, dalolva!
Ez van. Kívülről sok minden másképp néz ki, mint egy családon belül. Kívülről mondhatod, hogy az a némber nem törődik a gyerekével, mégis tanúja leszel, hogy a gyerek visszajár. Miért is? Tán mert nem volt mindig kinyalva a feneke, ettől önállóbb lett és mondjuk véletlenül szorult belé egy kis empátia akkor is, ha a szülő "nem törődött vele".
De van olyan is, amikor egy anya annyira sürög-forog, kiszolgálja a gyereket, hogy a gyerekből egyrészt döntésképtelen kis puliszka lesz, másrészt készpénznek veszi azt is, hogy az anya, mivel mindig mindenkit kiszolgált, ezt továbbra is megteszi.
De még az is előfordulhat, hogy ezek közül egyik sem. Mert az élet egy roulette és nem pedig egy kiszámítható valami. De azért igazságtalannak sem mondanám. A maga módján igazságos.
Engem nem zavar, hogy nem vagyok konyhatündér és a férjemet sem:) Ennyi hiányosságom nekem is lehet.
El tudod azt képzelni, hogy ülsz a konyhádba a gép előtt, nézed a TV-t, közben beszélgetsz a férjeddel, mert ő meg a pult másik oldalán készíti az ebédet? Tudod milyen klassz ez? És nem húzza az orrát, sőt! közben érdeklődik, hogy sikerült e kipihennem magam? Sok melóm van e bent a munkahelyemen, stb.? Örül, ha jól érzem magam és nem dörgöli az orrom alá, hogy ez a te dolgod lenne! Ja, ha ezt tenné, akkor nem lenne a férjem.
Akinek örömöt és boldogságot jelent a család és a családról való gondoskodás, az nem érzi áldozatnak magát. Hoz persze áldozatokat, de ő maga nem áldozat.
Viszont aki feláldozza magát a családért, és ezt így is éli meg, az azért teszi, mert elvárja, hogy ezt elismerjék, meghálják vagy pont hogy ne hálálják meg, mert az teszi teljessé az áldozatát, hogy elmondhassa, ő aztán mindent odaadott, de semmi köszönet nincs benne. Ennek azt hiszem, semmi köze ahhoz a feltétlen szeretethez, aminek az emberi szíveket és kapcsolatokat éltetni kellene.
Jellemzően nem elég, ha a szülő megtesz mindent a gyerekéért és az is kevés, ha megvesz neki mindent. A gyereknek a törődés a fontos az, hogy érezze szeretik, fontos nekik. Ha a gyerek azt a mintát látja, hogy a szülei foglalkoznak a saját szüleikkel és minden megjegyzés nélkül (kötelesség, feláldozás, stb), akkor neki az természetes lesz, hogy majd ő is foglalkozik az idős szüleivel. Persze a foglalkozás lehet sok féle. Van akinek elég, ha időnként ellátogat hozzá a gyereke, van akit pelenkázni is kell. Sajnos a mai kismamák utálják az anyósukat, utálják a saját anyjukat, mindent piszkálásnak élnek meg, azt is, amivel a szülő csak segíteni akarna. Örökösen háborognak, hogy beleszólnak az életükbe, megsértődnek egy-egy szón, amit ők nem értettek meg, stb. az ő gyerekük ezt látja, így evidens, hogy ők is utálni fogják az anyóst, a saját szüleit. Vajon az ilyen rányitja majd idős szüleire az ajtót? Elintéz majd helyettük egy bávásárlást? Hív majd orvost nekik? Vagy azt mondja majd, hogy dögölj meg! Te is ezt mondtad a mamának, amikor lerobbant.
Van egy mese, ami egy hasonló szituációról szól (fa tányér, fa kanál, fa pohár). Érdemes lenne újra olvasniuk a fiataloknak...
Ide is másolom:
Mese a családról és a fatányérról
Egy gyengélkedő öregember elment a fiához és a menyéhez, illetve a 4 éves kisfiú unokájához lakni. Az öregember reszketett, a szemei homályosodtak, és a lépései is ingadoztak már. A család együtt evett az ebédlő asztalnál, azonban az idősödő nagypapának a remegő keze és gyengülő látása az evést megnehezítette.
Így a zöldborsók legurultak a kanálról a földre. Vagy amikor megfogta a poharat, a tej kiömlött az asztalterítőre. A fia meg a menye mérgesek lettek a rendetlenség miatt. Nekünk valamit csinálni, kell a nagypapával, mondta egy alkalommal a fia. Elegem van a kiömlött tejekből, zajos evésből, és a földre szóródott ételből így a férj és a feleség felállított egy kis asztalt a sarokban.
A nagypapa ezentúl ott ült egyedül, míg a többi családtag élvezte az ebédet az asztalnál. Csakhogy azóta a nagypapa eltörött egy-két tányért, így az étele ki lett adva egy fatányérba. Mikor a család néha a nagypapa felé pillantott, könnyek csillogtak a nagypapa szemében, ahogy ott ült magányosan a sarokban.
A szavak amit ő ezek után is kapott a házaspártól, mindig csak erős dorgálások voltak csupán, mikor leejtette, a villáját vagy kiborította az ételét.
A négy éves gyerek az csak csendben figyelte mind ezt. Egy este vacsora előtt az apa észrevette, hogy a fia játszik a földön fadarabokkal. Kérdezte gyermekét kedvesen: Min dolgozol gyermekem? A kisfiú ugyanolyan barátságosan vágta rá a feleletét: Ó, csinálok kis fatányérokat neked meg a mamának, hogy ebből egyétek az ételt, mikor felnövök és a 4 éves gyerek mosolyogva folytatta buzgón tovább a munkáját. Ezek a szavak megragadták, a szülők figyelmét és elgondolkodtak a történteken. Aztán csak könnyek kezdtek folyni a szemeikből.
Nem hangzott el egy szó sem, de mind a kettő tudta hogy mit kell tenni.
Az este a férj megfogta a nagypapa kezét, és nagyon gyengéden oda vezette őt a családi ebédlőasztalhoz. Ezek után a nagypapa a hátra levő napjain minden evést ott evett a családdal együtt a családi asztalnál. Valami oknál fogva a férjet meg a feleséget nem érdekelte többet, hogy leesett egy villa, vagy a tej kiömlik, vagy éppen az étel bepiszkította a tiszta asztalterítőt.
Mi ketten csinálunk mindent, minden el is van végezve, biztos lehetne jobban is, de nekünk ez megfelel.
És képzeld/képzeljétek: én hétvégén általában délig alszom. Hagynak. Mire felébredek, vagy legalábbis mire kimászok az ágyból, már meg van főzve:) Mert megérdemlem:)