Szerintetek normális, hogy az anyukám... (beszélgetős fórum)

Bredanazon anyukája tipikus rossz anya, cikizés, nem mellette állás, bezzeg a külvilág előtt ő a legjobb, aki mindent megad, megtesz. És biztos így is van, de egy gyereknek nem (csak) erre van szüksége, főleg nem 30 évesen. Az ilyen anyukák sosem fogják belátni, de még csak megérteni sem a hibájukat. Hol a megértés? Az elismerés? A legappróbb dolgok iránt is! Cak azért mert a gyerek önnállóan elért valamit. Esetleg olyat amiről anyukának eddig gőze nem volt?

Lányok, Bredamazon, szeressétek, tiszteljétek anyátokat, neki köszönhetitek az életet, de ne dőljetek be neki, alakítsátok a saját életet lelkizés nélkül. A legjobb csak telefon kapcsolatban lenni az ilyen szülővel, különben bele lehet gagyulni. Időnként egy-egy rövid látogatás. Kész! A lehetőség mindig fenn áll neki, hogy változzon, őrajta múlik!

Köszönöm szépen a tanácsodat! De nem hiszem,h belátnák,mert bátyámmal is hasonló történt és még mindig őt hibáztatják,és ki vannak akadva,h semmit sem beszél meg velük. Nem tudják elfogadni,h neki már ckülön családja és külön élete van! Nem hinném,h ez nálam máshogy lenne. Mindenbe bele szólnak! Azt is meg akarják mondani,h mit vegyek fel!

Megpróbálom élni a saját életem,de nehéz!

De most megigértem magamnak,h ha nem engednek akkor is elmegyek Görögországba! Csak nagyon félek a következményektől!

Köszönöm mégegyszer! És megpróbálom megfogadni!

Kedves Lizi!

Bár anyád lehetnék,(nekem is ennyi idős az egyik fiam),de azt mondom éld az életed!Ha ennyire sakkban tartanak a szüleid,előbb-utóbb mindenki elkopik mellőled,csak ők maradnak,viszont a barátaid és a társad hiányát sohasem fogják pótolni!Idővel megszokják majd,hogy felnőtt lettél és önálló életet élsz,addig lehet egy pár viharos veszekedés,de ha igazán szeretnek (és miért ne szeretnének)belátják,hogy az élet rendje az ,ha a gyerek egy idő után leválik a szülőkről!!

Sziasztok!

Tanácsot szeretnék érni tőletek! Én egy 22 éves lány vagyok, főiskolás. Szüleimtől kaptam lakást, így már külön élek,tőlük 35km-re. De nagyon nehéz az életem. Minden hétvégén kötelezik,h hazamenjek hozzájuk,minden nap hívogatnak,h hol vagyok,kivek, és mit csinálok. Volt már olyan,h váratlanul beállítottak, és itt volt egy barátom(fiú). Amikor hazamentem elmondtak mindenféle kurvának,h ők nem azért vették nekem ezt a lakást,h pasikat hordjak fel. Pedig a fiú csak egy barátom volt. Ha hazamegyek,akkor sem mehetek el sehova,otthon kell ülnöm és segítenem,még az unokatestvéreimet sem látogathatom meg,a barátnőimmel sem találkozhatok(ezért már nincsennek is ott barátaim).

Most pedig van egy barátom,aki nagyon aranyos velem,senki sem volt még ilyen kedves velem.De szüleim eltíltottak tőle,mert nem felel meg nekik. Ők olyan férfit szeretnének mellettem látni,akinek van kocsija,háza, diplomája. Az nem számít nekik,h én boldog vagyok-e. Azt mondták,ha véletlenül bejönnek hozzám és meglátnak vele,akkor hazaköltöztetnek. Mindenki azt mondja,h szálljak szembe velük,mert már egyszerűen elviselhetetlenek. Szeretem szüleimet,de ezt nem nagyon bírom már! Sajnos még ők tartanak el,így nem nagyon tudok mit tenni. havonta 2000 Ft zsebpénzt kapok,és anyukám azt mondja,h ez bőven elég. De már azt sem tudom,h mikor voltam utoljára moziba,vagy beülni vhova bnőimmel,mert egyszerűen nincs rá pénzem! És nem lehet velük megbeszélni. Már annyiszor próbáltam leülni anyukámmal beszélgetni,de mindig ott lyukadunk ki,h csalódott bennem. A párommal most tervezünk egy külföldi utazást,kb 2 hétre. Nem akarnak elengedni,pedig már le van beszélve minden. Anyukám tudja,h menni szeretnék,de apukám még nem(ő gyülőli a párom,pedig még nem is ismeri). Sohasem láttam még a tengert és most szeretném megnézni. Utaltam rá apának,de csak annyit mondott,h majd hozat vkivel egy üveg tengervízet,ha annyira látni szeretném! :'( Bnőim azt mondják,h menjek el,ne foglalkozzak velük,de én félek megtenni, félek a következményektől.

Ja és bátyámnak is megszabták 25-26 évesen,h hova mehet,mikorra jöjjön haza. Ő megunta és elköltözött,azóta megnősült,és egy hete született meg a babájuk. :) De szüleimmel azóta sem nagyon beszél! Én nem szeretnék így járni!

Adjatok tanácsot! Mit tegyek?

nem is tudom...hát szerintem nem igazán!!!!!

azért egy 3o éves nő már tudja mit kell csinálnia!

Azt kell, hogy mondjam, hálisten nem lakunk együtt!

Egy ideig elnéztem, meg néha most is, csak hogy ne veszekedjünk... de amikor már annyira kritizál, mintha legalábbis az anyósom lenne... hát akkor már baromira rosszul esik a dolog!

Valóban, a családján kívül nincs senkije és nem is akar :( Pedig lehet, hogy megkönnyíteni nem csak az én, de a maga életét is. De nem akarja!

Én viszont meghalnék lelkileg, ha feladnám az "álmaimat"!

Bocsánat,a kérdésre vagy a kipontozott részre az a válaszom,hogy igen ,tök normális:)

Minden anya,apa,anyós,após beleszól a gyerekei életébe,de az hogy zavar-e ,vagy elütöd egy kedves,ámde határozott mondattal,az csak rajtad áll:)

Ő az anyukád,szeret téged:)

Nézdd el neki ,ha ilyeneket mondd,vagy beleszól a dolgaidba,nem rosszindulatból teszi.

Most még dolgozik,ha jól olvastam,tehát emberek között van,te vele laksz,ugye?

Tehát ki tölti a munka ,az unoka,Te az idejét,így nem érti,mi szükséged másra,de majd ha nyugdíjjas lesz és esetleg ,te elköltözöl tőle,akkor majd meg fogja érteni,hogy oppá,egyedül maradtam és talán igaza van a lányomnak:))

Persze benn a másik lehetőség is,hogy akkor majd duplán is veled próbálja kitölteni az életét....de ez még odébb van és egy másik történet:))

Tudjátok, ha akarnám sem tehetném meg, hogy ne figyeljek állandóan a gyermekemre, mert olyan kis energiabomba, ráadásul a korára jellemzően még nem tudja, hogy mi a veszély, tehát egyik szemem tényleg mindig mindenhol rajta tartom. De hát ez természetes. Szeretem, nem akarom, hogy baja essen. Meg persze kitölti a gondolataimat, a napjaimat.

Azonban néha jó egy kicsit bóklászva fényképezgetni, mert azt is szeretek. Anyu szerinte ez is felesleges, mert nekem csak a gyermekemen, meg a háztartáson kéne járjon az eszem :(

Szia! Nem tudnám megmondani, hogy önző-e vagy sem. Tudod, csonka család voltunk, mert az apámnak nem kellettünk, így aztán mondhatni tényleg ő egyedül nevelt fel. Persze, hálás vagyok neki, de szerintem nem kéne azt éreznem, hogy ezért most ugyanúgy kéne éljek, mint ő... mert én nem vagyok ő! Most nem is tudok más mentséget találni.

De hiába mondogatom neki, próbálok meg mindent, egyszerűen csak azt hajtogatja, hogy nekem minden percem a gyerekemmel kell töltenem! Nincs apelláta.

Tényleg durva, szegény barátnőd... most azt mondom, hogy hálisten, nem lakunk együtt anyuékkal (mint ahogy hálisten, hogy már apósékkal sem!:)

Az ilyen anyák, mint a barátnődé, meg az enyém kicsit talán olyanok, mint azok az anyák, akik nem akarják elengedni a kicsi fiukat, nem? Nem akarnak beletörődni, hogy már felnőttek, stb. hogy már a saját életüket élik. S ahellyett, hogy bölcs tanácsokkal szolgálnának, ahellyett, teljes mértékben beleavatkoznak az életükbe... én ezt érzem. Mégis hogy állítsa le az ember az anyját, ha szép szóval nem megy semmire? Egyébként már voltak nagy veszekedések is köztünk. Persze haraggal, stb. De most kinek jó ez? Mert nekem nem, de egyszerűen nem bírtam már tovább!