Szerelmes lettem az orvosomba! Gyertek, röhögjetek egy jót a sztorimon! (beszélgetős fórum)

Köszönöm szépen a hozzászólásokat és véleményeket! Valóban azon gondolkodom, hogy beszélni fogok vele erről. Legközelebb szeptemberben kell mennem kontrollra, de nem tudom, hogy akkor lesz-e lehetőségünk beszélni. Okos, értelmes embernek tartom az orvost, úgy érzem, beszélhetnénk erről a kérdésről is, mert határozottan úgy érzem, hogy ez kölcsönös. Tudom, hogy ő alapvetően segítőkész, de ennyi segítőkészséget még nem tapasztaltam más betegek irányában, mint felém. Köszönöm, hogy legalább elgondolkodtatok azon, amit írtam, és leírtátok a véleményeteket. De úgy érzem, egyre nem vagyok képes: nem tudom őt elengedni. Nem tudnék más orvoshoz menni. Nagyon nehéz ez, ennek ellenére ragaszkodom az érzéseimhez. Nevessetek ki! Mondjátok, hogy hülye vagy, ha szenvedni akarsz! De valahogy akkor is így van...

Egy ilyen fellángolás miatt nem érdemes felrúgni egy házasságot, mivel ezek a heves érzelmek úgyis hamar alábbhagynak, és csak utána derül ki, hogy mennyit is ér a dolog. Én a helyedben mindenképpen megpróbálnám kivárni, míg csillapodnak az érzéseim, és tiszta fejjel mérlegelni.

Demediná, 4 és 8 évesek a gyermekeim. A sok egyetemi és a doktori iskolai évek után érkeztek az életembe. És igen, tudom, ők a mindeneim. És tudom, hogy orvosnak is vannak gyerekei, már felnőttek, még nagyon fiatalok, tudom, hogy neki is ez a legfontosabb. Ha legalább odáig eljutnánk, hogy ezt tisztázzuk, akkor sorsközösséget vállalva könnyebb lenne elviselni ezt az érzelmi vihart...

Tudom, hogy ez egy beszélgetős fórum, de minden kérdés-válasz indulatokat sző, így nem is áll szándékomban válaszolni. Célom az volt, hogy leírjam a saját esetemet, s hogy megvilágítsam, hogy mennyire emésztő (de egyben csodálatos is) tud lenni egy olyan érzelem, mint az olyan szerelem, amit magában kell tartania az embernek.

Sziasztok! Kifejezetten azért regisztráltam, hogy ehhez a témához hozzászólhassak. Nem tudom, a rendszer milyen terjedelmű hozzászólást enged, mert éppenséggel nem lesz rövid, amit írok. 37 éves nő vagyok, és ugyanolyan érzelmekkel küszködök, mint a topicindító. Az orvos, aki iránt mély érzelmeim vannak, 60 éves. Nem egy görög isten típus, nem, nem csavarja el a nők fejét, nem udvarlós fajta, egyszerűen: férfi, minden olyan adottsággal, ami a 60 éves férfiakat jellemzi. Itt a fórumon választott nevem nem orvost jelöl, hanem más tudományterületen szereztem doktorit, s aztán PhD fokozatot is. Egy fórumon, lehet hogy itt is, felvetették, hogy az orvos-beteg közötti viszonyban sokszor a szellemi intellektualitás közötti különbség is probléma lehet, hát, ehhez nem tudok hozzászólni, mert én ezt magam nem érzem, legfeljebb annyit, hogy nem vagyok orvos, semmiféle egészségügyi képzettségem nincs, tehát legfeljebb ilyen értelemben lehet közöttünk különbség, hogy számomra a legbanálisabb egészségügyi dolgok is kérdésesek, újszerűek. Viszont más meg mondjuk éppen jogi kérdésekben nem járatos. Nos, hogy rátérjek az ügyre. Nem vagyok beteg, szerencsére, a szóban forgó úr radiológus, az utóbbi időben többször kellett képalkotó eljárásra mennem, de szerencsére minden negatív lett. Ez az ember így került a látóterembe, egyszer azt vettem észre magamon, hogy amikor telefonon beszéltünk az eredményről, nem akartam, hogy letegye a készüléket. Lehunytam a szememet, és hallgattam a hangját. Őrület. Férjnél vagyok, két gyermek édesanyja, soha, senki más iránt nem voltak még ilyen érzelmeim. Egy férfi volt eddig az életemben, a férjem, és nem gondoltam, hogy valaha is, ilyen fura körülmények között, ennyire váratlanul belém költözik egy ilyen érzelem. Nem csupán testi vonzalom ez, egyszerűen az egész ember iránti vonzalom, szeretet, szerelem, minden, jó-rossz dologgal együtt. Szeretnék vele lenni, szeretném megtapasztalni, milyen lehet a karjaiban, és soha többé nem akarnék elválni tőle, nem akarnám elengedni. Ő nős, már felnőtt fiatal felnőtt gyermekei vannak. Amikor az egyik UH-n nála voltam, a vizsgálat után beszélgetni kezdtünk, és egy órán át beszélgettünk. Magánrendelésen voltam nála, épp szabadságon volt, de bejött, amikor felhívtam, hogy kontrollra mennék hozzá, így adódott a lehetőség a hosszadalmasabb beszélgetésre. Nagyon sokat nevettünk, szinte minden téma szóba került. Aztán néhány nap múlva konzíliumra kellett bemennem egy orvoshoz a kórházba, amit ő rendezte le a találkozást. Volt olyan kedves, hogy magához hívatott be a kórházba, ás átkísért a szóban forgó osztályra a nevezett orvoshoz, utána a szakrendelésre is átkísért, és állt velem az ajtónál, amíg várakozni kellett a másik orvosra. Aztán elment, én pedig konzultáltam a szakorvossal, akit oda rendelt a kollégája. Néhány órával később felhívott a radiológusom, hogy mit sikerült beszélnem a főorvossal, én elmondtam, s megbeszéltünk a következő kontroll UH időpontját...és engem azóta kitölt ez az érzés. Egyszerűen érzem, tudom, kimondatlanul is, hogy ő is hasonlóképpen érez. Nem tudom megindokolni ezt az egészet, de ahogy rám néz, és én őrá, abban minden benne van. És ez az érzés az, ami felemészt. A bűntudat, hogy nekem is hitvesem van, neki is, ő orvos, én beteg, ez az etikai gát is itt van közöttünk, amit némiképpen old az a helyzet, hogy magánrendelésre mentem hozzá, tehát nem feltétlenül vagyok köteles hozzá járni, így ő is gondolkodhat hasonlóképpen. Mégis, úgy érzem, jóval többet tett már értem, mint amit orvosnak kellene egy betegért, mert az ő feladata a képalkotással lezárul, mégis, kísérgetett, kérte, hogy hozzá menjek be, majd ő átvezet, ahova kell, minden esetben konzultált más orvossal helyettem, és aztán kérte, hívjam fel az eredményért. Néha olyan érzésem volt, hogy a bolondját járatja velem...többször is felhívatta magát velem telefonon, míg végül egycsapásra mindent elintézett...de úgy éreztem, ebben az is benne van, hogy beszélni akar velem. Volt, hogy ő hívott vissza, nem is egyszer...szóval ezek a tények. Egy orvos ennyi mindennek nem tud utána járni egy betegének, mert ennyi ideje sem fizikai értelemben nincs, sem szellemileg nem képes egy orvos ennyi mindent fejben tartani, hogy kit, mikor, milyen ügyben kell visszahívnia. Tudom, hogy a számomat elmentette, mert hívásaimkor "Kezét csókolommal!" veszi fel a telefont. S itt jön az, amit sokan egy-egy mondattal intéznek el: ha bejönnél neki, már kezdeményezett volna. Ez nem így van! Egy férfi is ember, vannak magánéleti kötelezettségei, kötelmei, szóval ő ugyanúgy lehet tartózkodó, mint a női beteg, igenis, küszködhet az érzelmeivel, attól még érezheti ugyanazt, mint én. Kifejezetten érzem, hogy ez így van. Nem tudom megmondani, miért érzem ezt, de egy nagyon erős belső hang ezt mondja, és ez a hang nem akar csitulni, némulni. Egy orvos legfeljebb abból a szempontból van kedvezőbb helyzetben, hogy talán az évek során megtanulta kezelni az ilyen érzéseket, akár az olyan női betegeket is, akik szó szerint rátapadnak. Ilyen esetben nyilván csak határozottan elhárítja az illetőt. Más a helyzet a kifejezetten gyengéd érzelmekkel, de az orvosok ilyen esetben is biztosan könnyebben meg tudják acélozni magukat, mert kifejlesztettek magukban egy ilyenféle mechanizmust. Mi egyszerű halandó betegek viszont váratlanul kerülünk ilyen helyzetbe, és nincsen erre reakciókészségünk, hanem egyszerűen teret engedünk az érzéseinknek. Arra gondoltam, hogy felhívom, megkérdezem, alkalmas-e a telefonhívásom, és egyszerűen elhívom kávézni, mondva, folytathatnánk azt a kellemes beszélgetést, amit múltkor az UH végén elkezdtünk. Ha más nem, legfeljebb zavarba ejtem egy ilyen invitálással. Hogy aztán mi lesz, ha elutasít? Nem tudom. De ha el is utasít, érzem, hogy ez a váratlanság miatt lenne. Tudom, hogy elgondolkodna rajta. Hogy aztán jelentkezne-e utána vagy sem, azt nem tudom. Valaki írta itt, hogy minden, amit képzelünk, csak bebeszélés magunknak. Ez nem igaz. Aki ilyen érzéseken átesik, annak egy megmagyarázhatatlan belső hang mondja ezeket, nem hiába érezzük a kölcsönös vonzalmat, azt, hogy van valami közöttünk. Csak rajtunk áll, hogy lesz-e ebből valami. Ha egyszer a karjaiban lennék, nem másért, csupán szenvedélyesen csókolóznánk, soha többé nem tudnám elengedni, ha fizikailag nem is lennénk együtt, de érzelmileg úgy érezném, velem van. Felemészt ez az egész, mert úgy érzem, megcsalom a saját családomat, de elfelejteni sem akarom őt, mert úgy érzem, hogy helye van az életemben, ha a legféltettebb titokként is, de ott a helye.

Mi van ezen rohognivaló?

Érdekes, hogy ez a tanult - nem tanult téma milyen gyakran előjön itt a hoxán. Tapasztalatom szerint az beszél erről gyakran, akit valamilyen okból zavar a téma. Kisebbségi komplexussal rendelkezhet doktori címmel s anélkül is bárki.

Ezzel én csak azt akartam jelezni, hogy számomra nem jelent semmit hogy ő "Dr akárki". Nem emiatt jön be nekem. Ellenben sokan itt a válaszolók közül mintha valami külön kasztról beszélnének mintha bármiben is különbözne egy Dr akárki a többi embertől. Én ezt nem így gondolom. Ja igen, az egyik volt pasim jogász doktor volt, a másik pedig egy fiatal adjunktus még nagyon régen :-DD

Tudom: jogasz, gyogyszeresz, meg aki megirja a doktori disszertaciojat es meg is vedi.

Az orvosit miota lehet levelezon vegezni?

Jaj a Dr :D vicces. Semmit nem jelent. Sokan úgy lettek dr-ek, hogy vagy 30 éves korukig otthon laktak a mamahotelben és tálcán kapták a vacsorát. És nem biztos, hogy igényesebb, ápoltabb és intelligensebb, mint bármilyen szakma művelője. Én sosem a végzettség alapján döntöm el, ki milyen ember, bejön vagy nem. Nem akkora dolog ez a cím azért, csak annyit jelent, hogy valakinek volt lehetősége tanulni, mert a szülők pénzelték. A kivételektől, akik levelezőn végezték és nem vették meg a vizsgát, elnézést kérek.

Nekem is az tippem, hogy csak kedves, de sosenem lehessen tudi :)

2x kellene elbotlani... ez de nagy:DDD

Azért kérdeztem, mert már így is túl sokat filózik ezen a dokin. Vagy az van, hogy szingli, vagy az van, hogy otthon valami nincs rendben. Mindehhez külön nick.

Jó, ùgy legyen!:)

miért lényeg h szingli,vagy h mi van otthon?

Ráírt a fórumindító és nem történt semmi. Ne már, ez olyan, mintha kétszer kellene elbotlani a baromfi udvarban. Én nem látok itt romantikát, csak egy átlagosnál kedvesebb orvost. De már előfordult, hogy tévedtem. ;)

Köszi gribedli*** nem bánom, hogy így be próbálsz olvasni :-D Talán igazad is van. Talán nem. Nem tettem és nem is fogok ajánlatot tenni neki. Várok, aztán max nem történik semmi és elfelejtem ezt a sztorit :-D Persze ez a "várok" nem azt jelenti hogy egész nap azt lesem, keresni fog-e. Felnőtt ember vagyok. Ezen kívül tisztában vagyok azzal, hogy kb a pasik hány százalékának jövök be, nincsenek önbizalom problémáim. Lehet, hogy ő pont nem esik bele ebbe a százalékba... 2 volt pasim neve előtt is ott volt a dr de az már régmúlt. Na ne gondoljátok hogy orvos fétisem van. Egyikük sem orvos volt :-D Amúgy minden rendben velem, köszi jól vagyok!